Nagy Kristóf

Negyven évvel az 1976–77-ben Hatvanban, a Hatvany Lajos Múzeumban rendezett kiállítás után a Vintage Galériában került sor a Expozíció fotó/művészet című tárlat rekonstrukciójára. Az 1976-os Expozíció úttörő szerepe abban állt, hogy ez volt az első magyarországi kiállítás, amely azzal foglalkozott, hogy a fotó hogyan lehet a konceptuális művészet egyik központi médiuma, és hogy ez miben jelent mást ahhoz képest, amit fotóművészetnek szoktunk nevezni.

A művészettörténet-írásban az elmúlt években elkezdett felértékelődni a művészet intézményi kereteinek vizsgálata, és ezzel együtt az érdeklődés fókuszába kerültek a kiállítástörténetek, s kedveltté vált a kiállításrekonstrukció műfaja is.[1] A Vintage Galériában az 1976-os Expozíció egyszerre rekonstruálódik egy online is elérhető katalógus,[2] illetve kiállítás formájában. Szerencsére nem egy ad hoc rekonstrukcióról van szó, mivel mindkettőnek a hátterét a kiállítást is jegyző Barkóczi Flóra (képmellékletekkel együtt) 240 oldalas szakdolgozata adja.

1

Expozíció – fotó/művészet – 1976/2017, kiállítási enteriőr, Vintage Galéria Fotó: Sulyok Miklós

 

Ha összevetjük a kiállítást és a katalógust, akkor rögtön érezhető, hogy az utóbbi sokkal inkább rekonstrukciós kísérlet, mint a kiállítás. A kiállítás nem teljes, azonban ezt nem lehet felróni neki, hiszen negyven év elteltével nehéz – ha nem lehetetlen – lenne az összes, egykor kiállított művet összegyűjteni. Ebben a kontextusban különösen méltánylandó, hogy ahol tud, minden művésztől olyan művet mutat be, melyek ott voltak a negyven évvel ezelőtti hatvani kiállításon.

A kiállítótér a kisebbik termében a magyar történeti avantgárd fotóit, montázsait és kollázsait látni, többek közt Lengyel Lajos, Kepes György és Vajda Lajos műveit, melyek az 1976-os kiállításon is ugyanígy külön teremben voltak installálva. A nagyobbik termet a pedig az 1970-es évek magyar neoavantgárdjának fotót használó művészei töltik meg, mint Erdély Miklós, Tóth Gábor, Veres Júlia, Türk Péter vagy Hajas Tibor. A falakon sűrűn elrendezett képek közös jellemzője az, hogy szinte az egyiknek sem fotóművész, hanem olyan alkotó volt a készítője, aki konceptuális megfontolásokból használta a fényképezés médiumát. A kiállításon vannak hiányzók is, olyanok, akik bár kiállítottak az 1976-os Expozíción, de a vintage-beli kiállításba nem fértek bele. Ennek az okairól sem a katalógus, sem pedig a kiállítás nem ad felvilágosítást, pedig érdekes kérdés lenne, hogy ez az egyes művészek elérhetetlensége vagy ellenállása, vagy pedig csak a Vintage és a Hatvany Lajos Múzeum kiállítótere közti méretkülönbségből fakad-e?

11

Expozíció – fotó/művészet – 1976/2017, kiállítási enteriőr, Vintage Galéria Fotó: Sulyok Miklós

 

6

Fotó: Sulyok Miklós

A vintage-os rekonstrukció nem rekonstruálja a hatvani kiállításnak a diát mint sajátos médiumot bemutató részét sem, pedig ez külön izgalmas lett volna, hiszen ahogy Barkóczi Flóra érvel a katalógustanulmányban, „ezek esetében a vetített kép mediális sajátosságainak vizsgálata került előtérbe.”[3] Ez a részletkérdés rávilágít arra, hogy a kiállítás nem funkcionál az 1976-os kiállítás rekonstrukciójaként, ez okozza a katalógus és a kiállítás közti döntő eltérést is. A kiállítás nem tünteti fel a hiányokat, kimaradásokat, töréseket. Pedig nem vele lenne semmi baj, ezek minden rekonstrukciós kísérletnek természetes adottságai. Míg a kiállítás a múlt töredékeit egy láthatatlan cérnával varrja össze, addig a katalógus folyamatosan reflektál arra, hogy nem egy koherens egésszel, hanem egy kísérlettel van dolgunk. Ezen túl csak a katalógusból derülnek ki azok a központi gondolatok is, melyek megmagyarázzák, hogy miért válhatott a fotó az 1970-es évek konceptuális művészetének fontos médiumává (röviden: mert olcsó, demokratikus és internacionális volt). Így a katalógus, melyben Barkóczi Flóra tanulmánya, illetve az 1976-os kiállítás rendezőivel, Beke Lászlóval és Maurer Dórával készített páros interjúja, az 1976-os kiállítás műtárgyjegyzéke, illetve archív fotók és dokumentumok szerepelnek, sokkal többet ad hozzá a hatvani kiállítás jelentőségének a megértéséhez, mint a kiállítás, ami inkább a katalógus nagyméretű illusztrációjaként működik.

Az 1976-os Expozícióval kapcsolatban további érdekes kutatási irányt jelenthetne az, hogy mit jelentett a hely (Hatvan), és a helyi kontextus a rendezők és az alkotók számára, illetve hogyan épülhetett be a kiállítás a múzeum igazgatójának, Kovács Ákosnak a kortárs művészettel és antropológiával kísérletező programjába és a helyi kulturális életbe? Ezt a vonalat a katalógus csak felvillantja, de bővebb dokumentumközlés híján csak spekulálni lehet az olyan mondatok jelentésén, mint amilyen a Bak Imrétől idézett: „Hatvanban az, hogy a fotó képzőművészetként jelenik meg, már önmagában is irritáló lehet”[4].

Mindenesetre a katalógus egyszerre ágyazza be a tárlatot a hazai és nemzetközi neoavantgárdnak a fotóhoz fűződő viszonyába, és értelmezi a kiállítást mint a tradicionális fotóművészettől való szeparációs kísérletet, amely előképeit a történeti avantgárd olyan fotót használó alkotóiban találta meg, mint Kassák Lajos, Vajda Júlia vagy Moholy-Nagy László. Így bár nem vállal olyan radikális kritikát és újraírást, mint például az 1989-ben a Pompidou Központban megrendezett Magiciens de la Terre körüli 2014-es vita, de példaértékű pontossággal rekonstruálja a negyven évvel ezelőtti kiállítás művészeti kontextusát, ami remélhetőleg a minőségi vitáknak és nem a kérdőjelek nélküli kanonizációnak nyit majd teret.

[1] Ennek jó példája az Afterall Exhibition Histories című könyvsorozata, melyben eddig kilenc, háború utáni kiállítás-rekonstrukciót publikáltak.

[2] Expozíció – fotó/művészet – 1976/2017. Vintage Galéria, Budapest, 2017.

[3] Expozíció – fotó/művészet – 1976/2017. 34.

[4] Expozíció – fotó/művészet – 1976/2017. 22.

 

Vintage Galéria,

2017. február 24-ig

Print Friendly