Csanádi-Bognár Szilvia

Mai történetértésünk fontos eleme, hogy a jelenünk kitágításában szeretjük látni az elmúlt eseményeket és a múlt emlékeit is. Elsősorban nem emlékezni szeretünk, hanem érzékelni akarjuk a múltat, vagy legalábbis minél elevenebbnek tűnően elképzelni. Ez a változás a múlt értelmezésében nagyon jelentős, és szorosan összefügg a technikai társadalommal, amiben élünk. A renoválás eszközei (amelyekre a kiállítás címe első szavával rámutat) megpróbálják megszüntetni a múlt emlékein a romlás jeleit, hosszú távon próbálják életben tartani a kultúra eredményeit, a fejlődés bizonyítéka- és biztosítékaként. A múlt jelenvalóvá tétele pedig nemcsak a képzeletünk játékával függ szorosan össze, hanem azzal a fajta szimulációval is, amelynek manapság (történeti kiállításélményeinkről tudjuk) a technikai illúziókeltés nemcsak a része, hanem kiváltója is.

Hogy Gábor Enikő munkáin mégsem illúziókeltésről van szó, arra jó oka lehet. A térbe állított, sarkosan megtört épületfotók nem az épületek valódi térbeliségét szimulálják, erre még a kiállítást kísérő szövegében is felhívta a figyelmet. A téridomok sarokvonala szimmetriatengelyt jelöl. Így dolgozik a technika. A felállványozott épületen az állvány így tünteti el az eredeti elrendezést. Olyan tengelyeket sorol, amelyek végtelen monotóniában ismétlődnek. Kijelölhető rajtuk szimmetriatengely, de csupán önmagukat tükrözik. Amikor Heidegger, akit a művész idéz, az állványzatról beszél, a technikai rend mindenre kiterjedő kényszerítő erejére mutat rá.  Az állványzat, a technika racionalizálttá, kiszámíthatóvá, megtartottá tesz, de egyúttal át is alakít. Megkönnyíti az életet, de minden részletét célszerűségében értelmezi, és ugyanakkor, amennyire lehet, megjelenésében visszafogott, figyelmen kívül hagyható marad.

Gábor Enikő: Renoválás, 2016, fotószobor, 40x40x50cm

Gábor Enikő: Renoválás, 2016, fotószobor, 40x40x50cm

A renoválás ideje alatt az állványzat vagy a fólia, noha jellegtelen, a lényeget mégis eltakarja. Az állványzat burka a felületet megkettőzi, és a felület jelentőségét erősíti fel. Összeszűkül az épület tere, és megmutatkozik a felület jelentősége. Tulajdonképpen nem csak rárakottként mutatja magát, az elfedés az épület szerkezetességét fedi fel, de nagyobb egységeiben mutatja meg úgy, hogy közben az idő nyomait vagy a részletek szépségét beborítja. Mértani formákként jelenít meg valami olyat, amely egykor az élet tere volt. Persze éppen a 19. század óta, amikor a technikai fejlődés felgyorsult, megtanultuk szépnek látni azt, ami indusztriális. Gábor Enikő képein is esztétikai többletként jelennek meg a falakat körülfogó fémtüskék vagy az opálos fóliával becsomagolt épületrészlet. A technika és az élet mégis szemben áll egymással, mert az állványzat csak célszerűségében képes létrejönni. Míg a 20. században a technika az atomtámadás, a technika okozta katasztrófák, a munkájukat vesztett munkások miatt került a kritikus és félelemmel teli párbeszéd témái közé, ma látjuk, hogy Heidegger állványzatképe mint sajátosan megszilárdult rendszer egyáltalán nem volt túlzás. Nem csupán a tudomány vált a technikától függővé, nem csupán az ipar terjedése magyarázza ezt, hiszen a technikai rend a legapróbb részletekig meghatározza a mindennapjainkat, egyértelműen alátámasztja és kimerevíti a kapcsolatainkat. A telefonunk, amikor csak nálunk van, és üzemel (és mikor nem?), egy másik világhoz köt minket, ahol szintén jelen akarunk lenni. A technikai eszközök adta lehetőségek révén nemcsak a jelenünk kitágításán, de a jelenünk megsokszorozásán is fáradozunk. Megfigyelhetőkké és nagy távolságból is támadhatókká tesz bennünket, átrendezi a hétköznapi kommunikáció szerkezetét a legintimebb kapcsolatainkban. Hogy a fényképezés ugyanígy állványzat volna, arra a fotós technikák gyors fejlődésével párhuzamosan reagál a művészet. Gábor Enikő munkáiban a régi, a kézművességhez közelebb álló eljárások használata konfrontálódik a digitális eljárásokkal. A kézművesség folytathatósága a tét egy olyan világban, ahol a technikai kultúra uralkodóvá lett.

Gábor Enikő: Skin 04, 2016, giclée print, 60x120 cm

Gábor Enikő: Skin 04, 2016, giclée print, 60×120 cm

Állványzat a fényképezés, amely technikai úton rögzít, egy helyre gyűjt, és ezáltal meghatározza a látásunkat. Hogy ne rébuszokban beszéljek: utazásaink, legfontosabb ünnepeink során mindannyian ismerjük azt az érzést, amellyel görcsösen örökké elérhetővé akarjuk tenni a pillanatot, ezért folyamatosan fényképezünk vagy videót készítünk. Annak, ami elénk kerül, csak töredékét látjuk a magunk szemével, mert mindent a kamerán keresztül nézünk, és öntudatlanul is szerkesztett képként kezelünk. Pedig minden felületi látás egy bizonyos távolságtartás eredménye. Ez jön létre a fotózással is. Számos érzékszervemet vonom meg a játéktól, és noha ott állok az eredeti előtt, csak a róla készülő képet nézem. A felállványozott épület maga mutatja meg a technika elfedő, átértelmező hatását. Ami a jelenlétünk biztosítására vagy bizonyítására szolgál, az a távolsághoz, távolléthez vezet. Ha közelebb lépünk, ha megérintünk valamit, rögtön kiderül, hogy ami síknak tűnt, az teret rejt, ami egyenletesnek, annak domborzati képe van, ami pusztán szerkezet, azon az élet nyomai fedezhetőek fel. Ez a valódi rekonstrukció (a kiállítás címének második szava). Helyreállítani a világtól való távolságtartásunkat, és a szétszórt jelenlétünket egy valódi jelenlétre változtatni. A kiállítás a látványt mint felületet vizsgálja, amelyik a pillantásunk vagy a gépi pillantás (a labdás képeken a fénymásoló olvasása) számára kiteríthető és újra összeállítható olyan alapvető formákban, mint a gömb vagy a szögletes térforma.  A labda kiterített képe ugyanaz a valami, ami (újabb technikai eljárás, programozás során) geometriai térformává alakítható, de ugyanaz a bőr is, amihez érzékletes testi kontaktus köt bennünket.

Gábor Enikő: Sphere 04, 2016, fotószobor, 50 cm

Gábor Enikő: Sphere 04, 2016, fotószobor, 50 cm

A reneszánsz (a kiállítás címének harmadik szava) új élettel kecsegtet, amely a térben nyerhető, abban a térben, ahonnan a technikai lehetőségekhez mérten menekülni igyekszünk. A labdák ismét plasztikus labdákká állnak össze – igaz nem ugyanazokká a testekké, amik voltak. Ahogyan a renovált épület sem ugyanaz az épület többé, amely alakulásának teljességében volt, legalábbis részleteiben semmiképp. Az épület mint élettér azonban azt is megmutatja, hogy a molinón átlátszó ablakok mögött élet van. A felújítás történhet ugyan egy eszme, az eredetiség eszméje jegyében, az épület használható, belakható marad, bár az újrahasználhatóvá alakítás jelei nem látszanak többé. Az a tér, amelyben új élet és új értelem születik, a valódi (nem a virtuális) jelenlét tere.

Gábor Enikő munkái nem egy technika előtti érzékelésre hívnak meg bennünket, mert ez szinte lehetetlen volna – egy ilyen hozzáállásból az ő művei sem születnének meg. Sokkal inkább a jelenlétünk tudatosítására hív. A technika olyan mértékben támasztja alá az életünket, hogy nem húzhatjuk ki magunk alól, legföljebb megkísérelhetünk rajta keresztül visszanyúlni ahhoz a tapasztalathoz, amely nélküle állna elő, mondjuk számot vetünk a technika szabta korlátokkal. Az a tengely, amelyen az állvány a maga monotóniájából kilép, és térben kicsúcsosodik: a jelenlétünk tengelye. Ez a tengely állít térbe bennünket, ehhez a tengelyhez mérten tapasztaljuk a világ dolgait úgy, ahogyan számunkra adódnak. Látnunk kell, hogy itt nem csupán egy művészeti kérdésről van szó. A fotók a mi technikai meghatározottságunkra mutatnak rá. Ahogyan a látvány a technika és az élet ütközőfelülete mint külső adottság, ugyanúgy ütközőfelületek a kapcsolataink, az élettapasztalataink, amelyek mind rekonstrukcióra szorulnak.

 

Art Bázis Galéria

2017. február 25-ig

 

Print Friendly