Beilleszthetetlenek

Art Lover

Milyen lehetett a kortárs vajdasági művészet a 80-as évek közepén, illetve az évtized második felében, amikor az újvidéki Híd és Új Symposion című folyóirat egymás után publikálta Perneczky Géza szövegét a magyarországi új festőiségről és Hegyi Lóránd tanulmányait az új szenzibilitás és az új eklektika fogalomkörének hazai jelenségeiről? Kik formálták a korabeli festészeti felfogást Jugoszlávia északi tartományában a tágabb ideológiai és társadalmi-politikai változásokkal, majd  háborús eseményekkel terhes időszak küszöbén?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ Szombathy Bálint kurátor a szabadkai Kortárs Galéria Beilleszthetetlenek című kiállításán, melyen öt alkotó munkái vannak jelen. Közülük ketten – Bada (Dada) Tibor és Kerekes László – már nincsenek az élők sorában, műveiket szanaszét szórta a történelem kíméletlen sodrása.

Hogy miért pont a képzőművész Szombathy vállalkozott erre a feladatra, annak logikus magyarázata van: 1986-tól 1989-ig ő volt az Új Symposion művészeti szerkesztője, és a már a 60-as, 70-es években haladó programjáról elhíresült folyóirat szerkesztősége volt az a góc, amely körül az új képiség ottani magyar képviselői tömörültek. A szerkesztői gárdában egy rövid időre Kerekes is megfordult s ez meghatározta a képzőművészeti orientációt, tekintve hogy személyében a transzavantgárd első jugoszláviai képviselőjét tisztelhetjük.

A folyóirat fedezte fel Siflis Andrást és karolta fel a még kezdő Bada Tibort és Máriás Bélát, akiknek a tájékozódását javarészt már a punk kultúra befolyásolta. Különös vonást ad a korszak hangadó nemzedékének az a körülmény, hogy tagjai nem valamely galéria, hanem egy művészeti folyóirat köré zárkóztak fel. Soha sem alkottak formális csoportot, életérzésük és művészeti felfogásuk azonban egy rövid időre spirituális értelemben összekovácsolta őket. Fellépésük sajnos mindössze néhány évet tett ki, hiszen a 80-as végének baljós pillanatában valamennyien elhagyták szülőföldjüket, beleértve a zombori Radics Zoltánt is, Budapest, Nyugat-Berlin és London felé véve az irányt.

Radics Zoltán: Installáció, Szabadka, 1986 Fotó: Szombathy Bálint Radics Zoltán: Installáció, Szabadka, 1986. Fotó: Szombathy Bálint Radics Zoltán: Installáció, Szabadka, 1986. Fotó: Szombathy Bálint

Radics Zoltán: Installáció, Szabadka, 1986
Fotó: Szombathy Bálint

Mivel magyarázható, hogy a konceptuális eredők mentén alkotó Bosch+Bosch Csoport tagja, a kollektívából 1974-ben kivált Kerekes László belső indíttatásra egyszer csak festeni kezdi zabolátlan ecsetkezelésű, egzaltált képeit, melyekről később Keserü Katalin úgy vélekedik, hogy nincs párjuk a magyar művészetben? A kérdést talán nem is oly nehéz megválaszolni: Kerekes emberi habitusának, lelki kondíciójának és poétikai hajlamának szinte kapóra jött a kibontakozáshoz a feltörekvő új képiség, különösen az olasz transzavantgárd és a német új expresszionizmus lírai drámaisága. Szinte lubickolt ebben az új helyzetben, miközben festette fájdalmas, nehéz tartalmakkal felvértezett delíriumos piktúráját. Munkássága mindeddig feldolgozatlan, s az ifjabb nemzedékek most Szabadkán szembesülhetnek először alkotásaival.

Az eredetileg aranyművesi pályán induló és Budapesten kiteljesedő Siflis Andrást úgyszintén belső ösztönök irányították a rajz- és a festőművészet felé. Képein a nyers vonalvezetés kusza hálózata a líraiság legfinomabb rezdüléseivel ütközik össze, különös feszültséget adva munkáinak. Formakultúrájára döntő hatással volt egy tragikus baleset, melynek következtében kénytelen volt megtanulni bal kézzel rajzolni, hogy folytathassa alkotói tevékenységét. A szabadkai kiállításon nagy méretű rajzokkal képviselteti magát, melyeknek egy részét Szlávity Károly helyi gyűjtő kölcsönözte, aki a 80-as években frissiben vásárolta meg Kerekes és Radics, továbbá Bada és Máriás néhány művét.

Ez utóbbi művészpáros a tartomány fővárosában, Újvidéken alapozta meg munkásságát, kéz a kézben szerezve érvényt az új piktúrának, valamint különös, szalonképtelen zenéjüknek az általuk alapított Tudósok együttesben. A katonai behívó elől Budapestre menekülve sikerült átmenteniük az egyéni értékrendet, amely leginkább a szentendrei Vajda Lajos Stúdió alkotóinak az attitűdjéhez állt közel. A 2006-ban titokzatos körülmények között elhunyt Badának korán kialakult a gyűjtőtábora. Ez eddig két kötet jelent meg torzóban maradt munkásságáról, míg az életereje teljében alkotó drMáriás teljesítményét három könyv dokumentálja. Kettejük közül Badának maradt hátra Vajdaságban jelentősebb számú munkája, amelyek erre az alkalomra egy tető alá kerültek.

Radics Zoltán a Szabadka–Újvidék központi tengelytől kívül esve Zomborban alkotott. A kisváros művészeti életére Milan Konjović közép-európai expresszionista festészete telepedett rá, ám az idős éveire is nyitott mester egyöntetűen támogatta Radicsnak a helyileg senkiével össze nem hasonlítható festészeti, installációs és akcióművészeti törekvéseit. A 80-as években készült munkáinak java tűzvész martaléka lett, így Szabadkán kiállított alkotásai több évtized termését tömörítik egybe.

A kiállítás a vajdasági (magyar) művészet egy lázas időszakát idézi fel. Jellemző, hogy mind az öt alkotó önképzés útján fejlesztette magát, és teremtett mindenek ellenében a nemzetközi korhangulattal összecsengő  művészetet, amely őszinte megérzésekkel vetítette előre a készülőben levő háborús drámát.

 

Kortárs Galéria, Szabadka,

2017. március 25-ig

 

 

 

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:28+00:00 március 22, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!