Kovalovszky Márta

Goethe agrigentói ablakából reggelenként az antik Concordia-templom távolban kéklő falaira, lépcsőire, oszlopaira látott, és azon a tavaszon bizonyára elégedetten nyújtózott bele a szicíliai tájba, a barátságos látványba, a puha levegőbe: 1787-ben átutazóban járt itt, mégis úgy érezte magát, mint aki hazaérkezett. Naplójában azt írta, mindennek itt rejlik a kulcsa. Talán ez lehetett az utolsó pillanat, amikor a dolgok még azonosak voltak önmagukkal, amikor az antik világ, a görög kultúra és művészet még valóságosnak tűnt. Goethe nyomában hamarosan ott poroszkáltak a lelkes utazók, a fáradhatatlan vándorok, a kíváncsi művésznépség, egy darabig magukkal vonszolva a halványuló érzést, hogy minden azonos önmagával, és ha elmúlt is, létezik.

Európa és aztán Kis-Ázsia egykori görög települései az emlékezet, az idő mélyére süllyedt évszázadok emlékei akkoriban kezdtek előbújni a föld alól lelkes amatőrök és elszántan vizsgálódó archeológusok ásója nyomán. Mindaz, ami felszínre került, a helybelieknek, a sietve érkező szájtáti látogatóknak vagy a hosszabb-rövidebb időre letelepedőknek bizonyára sok meglepetéssel szolgált. A városok, amelyek elveszítették egykori fényüket, méltóságukat, amelyeknek lakossága az évszázadok múlásával megfogyott, pusztuló épületeikkel, töredező oszlopsoraikkal, omladozó boltozataikkal egy elsüllyedt világbirodalom és kultúra monumentális szabadtéri múzeumaiként terültek el a tájban. Bár egy 1462-es pápai rendelet megtiltotta, hogy az antik építményeket kőbányának használják, a későbbi reneszánsz és barokk templomok, paloták, lépcsők és kutak antik romokon és romokból épültek. A történelmi korszakoknak ez a sajátos együttélése és keveredése a 18. század közepétől különösen vonzotta az utazókat  és a művészeket. Az itáliai művészek némelyikének – köztük a legismertebb Pannini vagy Piranesi – városképein érzékelhető az a jellegzetes rétegződés, ahogyan a figurák lába alatt-előtt egymáson hevernek a múlt idők emlékei, s ahogy a felszín alól minduntalan előbukkannak az egykori görög vagy római élet és kultúra részletei, töredékei.

_dsc0951

A korábbról már ismert, de egymástól „elszigetelt”, magányos részletek azok szemében, akiknek módja volt közöttük járni, közvetlenül tanulmányozni az egyes helyszíneket, meglepő új látvánnyá álltak össze. A 19. századi tájfestők képein elegáns kirándulók bámészkodnak az antik romok között, és nyájas kutyák, kecskék legelésznek a bokrok alján; a derűs jelenet még elfedi a hasadást, amely később a pillanat résén át oly nyilvánvalóvá lesz. A táj, ahová most Kőnig Frigyes képzeletbeli ablaka nyílik, a szélfútta, forró Anatólia vidéke, ahol az évezredek alatt népek, kultúrák ugyanígy váltották egymást, megállíthatatlan áramlatként sodorva magukkal a múlt emlékanyagát, büszke töredékeit, porladó törmelékeit. A művész mostani munkáinak egy részén oszlopok, hasadt szobormaradványok, kicsorbult drapériák, kihűlt formák őrzik a megdermedt idő lenyomatát.

Kőnig Frigyes, ahogyan munkáin tapasztaljuk, nyilván megérinthette, talán kézbe is vehette a szobrokat, körbe járhatta az oszlopokat, szemével követhette a kődrapériák térbe forduló ráncait, átélhette a szél- vagy az idő-csipkézte márvány erejét. És azt is tapasztalhatjuk, ceruzájának éles vonalát, ecsetjének karcsú lendületét, figyelmének könyörtelenségét nem tévesztette meg a látvány szépsége vagy méltósága. A papírlapokon suhanó fehér formáknál, a szépia mélytónusú felületeinél fontosabb a formákból, anyagokból és technikából egyaránt sugárzó felismerés, hogy többé nem forró nyomon járunk: mindez kihűlt emlék, vagy pontosabban annak lenyomata; héj, burok, elhagyott csigaház. Hiány.

_dsc1244-vagott

Aki régebb óta nyomon követi Kőnig tevékenységét, azt nem lepi meg a szókimondásnak ez a könyörtelensége: tekintélyes anatómusok és  tudós régészek szokták ilyen  rezzenetlenül tudomásunkra hozni az általuk felfedezett igazságot. A múlt század nyolcvanas éveiben készül Kőnig-festményekben már ott bujkál a gondolat a világ furcsa természetéről,  bár még csak óvatos, eldöntendő a kérdés:  vajon a sziklaszilárd bizonyosságot vagy a semmi peremén egyensúlyozó látszatot tekintsük-e inkább otthonunknak? A Gyermekkori monumentumok című sorozatban az alakok hűvös mozdulatlansága, különös kőtömbökre, porladó homokkő-alakzatokra emlékeztető, a félálomból alig kiváló embercsoportja, az olasz manierista mesterek nyomán festett kompozíciók puha, meghatározhatatlan terei, szédítően meredek perspektívái, súlytalan oszlopai egyaránt valami bizonytalanságot sugallnak. Mintha jó előre megjósolnák a negyedszázaddal későbbi kompozíciók bánatos tanulságát.

Az eltűnt, szétfoszlott valóság helyébe lépő hiány, a jelen-nem-lét problémája Kőnig idősebb magyar kortársai közül az elmúlt évtizedekben másokat is foglalkoztatott. Elegendő Jovánovics György papírvékony gipszfelületeire vagy Pauer Gyula pszeudolepleire gondolni, látni fogjuk a művészi teremtésnek azt a rokonságát, amely – minden különbség ellenére – gondolkodásuk párhuzamosságát hangsúlyozza. És látjuk persze, azt is, hogyan nő monumetálissá a jelenlét és az eltűnés, a valóság és az álom, a történés és a képzelet közti keskeny pallón egyensúlyozó hiány Kőnig legutóbbi nagyméretű festményein. Ezeknek is megvan a maguk előképe: az 1995-ben készült Nagy utazás, amelynek egy-egy részletét most majd felismeri a néző a friss kompozíciókon. Fényképezés közben gyakran megtörténik, hogy ugyanarra a filmkockára két felvételt exponálunk. Ilyenkor az egymáson elcsúszó képek között megnyíló tér különös, valószínűtlen közeget von a  valós dolgok, a konkrét jelenetek köré.

_dsc1246-vagott

Itt most éppen ez történik. A tágas ürességben ismeretlen értelmű cselekedetek zajlanak, rejtélyes épületrészletek, titokzatos, sokféleképpen értelmezhető, de végül is megfejthetetlen alakok ácsorognak a sikátorban, botladoznak a levegőben vagy átvágnak az üres téren, súlyos felhők alatt, a házak mögül idekandikáló szürke hegyormok hűvös leheletében. Nincs nyár, nincs tél, nincs múlt, sem jelen, ami történik, csak halvány emlék; váratlanul tör elő és épp olyan váratlanul szertefoszlik a megfoghatatlan ködben. Alakok, jelenetek ismétlődnek képről képre, de nem kapcsolódnak össze, mindegyikük önmagába zárva létezik és nincsen szál, amely egybefűzze őket. A festői képzelet fénytörésében csak egy pillanatra jelennek meg a vásznon, hogy aztán elhalványulva belesimuljanak a semmibe, elheverjenek „az évezredek halott hamujában” (Pilinszky János: Lakatlan kő). Hiába a színek a képeken, nincs fény, nincs élet, csak visszfényük világít a vásznon.

Max Friedländer, a németalföldi festészet nagy szakértője állítólag egyszer azt mondta túlságosan magabiztos tanítványainak  hogy nem tudhatjuk pontosan egy mű születésének körülményeit, hiszen „nem voltunk ott”. Ott lenni? Kőnig visszakérdez: hol is? És képeiben felhívja látogatói szíves figyelmét a hely és az idő tünékeny, állhatatlan, ingatag természetére. Goethe annak idején  Agrigentóban még egy ép világra látott ablakából, még minden a helyén volt, még fenségesen álltak a görög templom oszlopai. Ha később visszatér e boldog helyszínre, talán megkéri inasát, húzza be a függönyt.

 

FUGA

2017. április 4-ig

 

 

 

 

 

 

 

 

Print Friendly