Barokkos körmondatok Szalay Péter Poly fiction című kiállításáról

Mucsi Emese

1601-ben kezdeném, igen, ez a Hamlet keletkezési éve – bár a húsz könyvtárnyi angol és nemzetközi Shakespeare-recepció bizonyos darabjai minden bizonnyal ezt is cáfolnák, mindenesetre innen indítok: megíródik a világ legeslegeslegeslegeslegeslegeslegismertebb tragédiája, azon belül pedig – párját egyébként nem ritkító módon – a tragédia a tragédiában, a híres egérfogó-jelenet, amelyben Hamlet Claudius bűnösségét bizonyítja az egymilliomodik előadáson is. Ez a „színház a színházban”-technika alapvetően a korszellemből, a barokk világszemléletből eredeztethető, amely szerint „színház az egész világ, és színész benne minden ember” és amelyben „az élet álom”. Isten benne a drámaíró, a dramaturg, a rendező és a főszereplő. A színpad és az élet között egyenlőségjelet tévő felfogás mellett ez a szerzői megoldás talán a legelegánsabb és legérdekesebb kiemelési eszköz a drámaíró – és más alkotóművész – kezében. Metázás, önhivatkozás. Mert mi is történik a Hamletban itt? Ez a kettős önreflexió kiemelt jelenete: Claudius saját bűnösségére, a királygyilkosságra és az egyéb velejárókra reflektál, a szerző – Shakespeare – pedig a színházi előadás hatását értelmezi a színházi darabon belül, és akkor még nem is esett szó a következő önismereti körről: a Hamlet mindenkori közönségének érzéseiről, értelmezéseiről, majd az értelmezések irodalomelméleti, pszichológiai, szociológiai elemzéseiről és így tovább. A „színház a színházban”-módszer tehát az ismétlés általi kiemelés talán legkülönlegesebb formája, ami párhuzamba állítható azzal a művészeti trenddel is, amely az önhasonló fraktálképeket futtatta fel még a vonatkozó matematikai felfedezések előtt, nnnna mikor? Hát, pont a barokkban. Az ehhez kapcsolódó természettudományi világmagyarázó elméletek csak jóval később láttak napvilágot, nem úgy, mint a színházi területen, ahol ugye eredendően világmagyarázatnak szánták ezt az önismétlő jelenséget – mint az már elhangzott… Innen pedig egyenes út vezet ehhez a „kiállítás a kiállításban”- helyzethez. A kérdés már csak az, hogy mit emel ki ez a „metaszitu”?

Péter Szalay: On the Surface című sorozata (2016, magnézium szulfát, porcelán és +D print szobrai) Kósza Sipos László Kristályváros című kiállításának terében – Szentendrei Képtár, 2017

Péter Szalay: On the Surface című sorozata (2016, magnézium szulfát, porcelán és 3D-print szobrai) Kósza Sipos László Kristályváros című kiállításának terében – Szentendrei Képtár, 2017

Kósza Sipos László képein a burjánzó formák némileg ellentmondásos módon az ábrázoltat letisztított, geometrikus absztrakció által jelenítik meg, ezzel a gyakorlattal pedig Kósza Sipos a kiválasztott tárgy belső struktúráját kutatja. Az ő munkáihoz kapcsolódik Szalay Péter legújabb műveit bemutató kiállítása, ahol porcelánnippekre növesztett, kristályosítással „elváltoztatott” és 3D-printerrel nyomtatott tárgyai kapnak helyet. Az ismétlés általi kiemelés elsőként a geometrikus formák használatát, a művészi absztrakció lehetséges megnyilvánulásait állítja a fókuszba. Az adott alap – Szalaynál egy furulyázó juhász például, Kósza Siposnál a város, vagy a fák – az eredeti, az ábrázolt visszafejtése azonban nem minden esetben problémamentes. Szalay itt látható munkái – bár mind olyan rendszer szerint készülnek, amiben bizonyos ponttól kezdve maguktól történnek a dolgok – legalább kétfélék. Az egyik típusba azok tartoznak, amelyek esetében az alkalmazott eszköz a 3D-nyomtató, az adott tárgy háromdimenziós poligonhálója pedig kisebb és kisebb felbontású, így a felszínt határoló sokszöglapok, amelyekből összeáll a felület, egyre nagyobbak, azaz az eredetileg realisztikus ábrázolásra törekvő forma szögletessé válik, absztrahálódik. „A felszín redukálódik, a tömegek a helyükön maradnak” – mondja ő. A másik csoportba sorolható művek az eredeti porcelánnippet inkább elfedik, mint átalakítják: Szalay az alkotói folyamat során felhasznált anyagok – magnézium-szulfát, alumínium-szulfát – sajátosságainak köszönhetően, azt kihasználva véletlenszerűen megjelenő, de szabályszerű, geometrikus formákat generál a szobrok felületén, más szóval kristályfelületet növeszt rájuk. Ez az aleatorikus eljárás vagy véletlen-tudatos alkotás az önkényes művészi döntések szubjektivitását a programozott egybeesésekre cseréli, aláásva ezzel a tehetségről és a művészi zsenialitásról alkotott elképzeléseket. Mindez pedig inkább a #dada hashtaget indokolná – amennyiben hashtagezünk a művekről készült fotók megosztásakor –, én mégis mellé pöccinteném a #barokkot is, nemcsak a „kiállítás a kiállításban”-helyzet vagy az alapként használt porcelánfigurák, hanem a felületen tapasztalt burjánzás által beinduló és fokozatosan elhatalmasodó gondolatszaporulat miatt is.

Péter Szalay: On the Surface című sorozata (2016, magnézium szulfát, porcelán és +D print szobrai) Kósza Sipos László Kristályváros című kiállításának terében – Szentendrei Képtár, 2017

Péter Szalay: On the Surface című sorozata (2016, magnézium szulfát, porcelán és 3D-print szobrai) Kósza Sipos László Kristályváros című kiállításának terében – Szentendrei Képtár, 2017

 

Szentendrei Képtár, április 23-ig meghosszabbítva

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:26+00:00 április 20, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!