Homo photographicus. A kortárs fotó mint a polgárság gondolkodásának lenyomata

Balla Gergely 

A századforduló korabeli amatőr fotográfiája és a független fotográfia kultúrantropológiai szempontból is vizsgálható, a polgárság és az értelmiség szellemiségét, érdeklődését, kulturális és vizuális örökségét tükrözik. E polgárságból a fényképezőgép által is reflektált világlátással és modern szemlélettel emelkedtek ki olyan ismert tehetségek, mint Balogh Rudolf, Székely Aladár, továbbá Az Amatőr című folyóiratot szerkesztő, kevésbé ismert Kohlman Artúr s végül a sok regionális jelentőséggel bíró „kismester”, Sági János, akinek néprajzi dokumentációs munkája túlmutat egy általános amatőr fotográfiai tevékenységen.

A magyar fotóművészet kialakulására leginkább a korabeli szaksajtó tevékenysége hatott. Az Amatőr (1904–1910) és A Fény (1906–1918) belső és oppozíciós diskurzusából, kommunikációjából s a lapokhoz köthető mozgalmak, klubok, szervezetek  tevékenységéből születtek meg hazánkban a modern autonóm fényképezés fundamentumai. Elsőként az amatőrök bontottak vitorlát, azután a hivatásos fényképészek követték a folyamatot, majd vették át az irányítást.

Az Amatőr című folyóirat kapcsolta be a hazai műkedvelő fotográfiát az európai fotográfiai élet vérkeringésébe. A hazai fotóamatőrök mellett elsőrangú európai hivatásos és amatőr újítók képeit, munkásságát mutatta be a lap.

[1] A szaklapok, a képes hetilapok és a szaporodó fotótárlatok emellett az új fényképi értelmezésre, a fotográfiai és a kulturális közéletre is hatással voltak; megalapozták az új tendenciák befogadását is.

Persze kiemelkedő amatőrök és hivatásos fényképészek képviselték azelőtt is a magyar fotográfiát,[2] azonban a vizsgált időszak jelenségei nagyságrendben színezték át a fotográfia társadalmi és művészeti szerepét.  A polgárság a századfordulón újra találkozott a fotográfiával, s ez esetben a fényképezőgép alkotói oldalán találta magát. Az amatőr fotográfusok kezdtek kiállni a fényképezés művészet státusza mellett, így kihívták maguk ellen a véleményvezér kritikusok, közírók nagy részének ellenszenvét, akiknek elmarasztaló cikkei csak a fotográfia gyermekbetegségeire reflektáltak. Tájékozatlanok voltak a fotó megítélésében; nem látták az autonóm médium lehetőségeit a modernizálódó világban.

p1090350

Az amatőr fényképezés 100 éves leletei

A századelő magyar amatőr fotográfiája, amatőr mozgalma és alkotói, valamint a „művészi fotográfiai szemlélet” kialakulása szerves kapcsolatához nem fér kétség. Mindamellett a hivatásos fotográfus egyéniségek – hogy csak az egyik legkiemelkedőbbet, Székely Aladárt említsük – is fontos szerepet játszottak  a kortárs „művészi fényképezés” heterogenitásában  akár határozottabb irányainak alakulásában. Mindenekelőtt a közvetlenül és közvetetten a fejlődő (fotó- és általános) technika, amely befolyásolta, formálta a polgár gondolkodásmódját, nemcsak a képalkotásban, hanem a környezetéhez való viszonyában.

A korabeli amatőr fotográfia és a kortárs független (nem hivatásos) fotográfia kutatása egy első pillantásra tipikusnak nevezhető amatőr gyűjtemény feldolgozásának a nem megkerülhető fejezetévé vált. Fotográfusunk,  Sági János amatőr néprajzos munkássága abban a tekintetben is érdekes, hogy a tájkép és a portré műfaja mellett az amúgy zsánerből (és a zsáner mellett) alakuló néprajzi (jellegű) fotográfia a magyar amatőr tematikának  meghatározó, majd a magyaros stílusba is ötvöződő műfajává vált.

A fényképezőgép pillantása a nyitott, kíváncsi, agilis polgár (analitikus) pillantásává, majd kreatív látássá, (szintetizáló) szemléletté vált. A környezet megfigyelése, dokumentációja, a fényképezés produktivitása, termékenysége az alkotó ember gondolkodását kondicionálta. Sági tudósító, megörökítő attitűdje jellegzetes példa az amatőr fotográfiát művelő polgárok alkotói és világnézeti szemléletére, magatartására

Az amatőr fotográfia kialakulása hazánkban

Az 1870-es években feltalált, majd a 80-as években  a felvételtechnikát egyszerűsítő szárazlemez elterjedésével kezd igazán kibontakozni az amatőr fotográfia, de a századfordulóra érett meg arra, hogy számottevő mozgalommá és a fiatal médium alakító tényezőjévé váljon. Az 1880-as évek végén még 30–40 amatőr volt Magyarországon, hivatásos fényképészből majdnem ezer.[3] Az 1910-es évekre a műkedvelők létszáma tizenötezerre nőtt, és a háromszáz[4]  fotószaküzlet mellett fél tucat hazai, illetve számtalan nyugati periodika, német és magyar nyelvű szakkönyv szolgálta ki a műkedvelőket hazánkban! [5] Emellett a fényképezés nyugaton, a Kodak boxgépeinek 1888-as debütálása hatására is tömeges időtöltéssé vált, nemcsak az arisztokraták és a felső polgári réteg, hanem a társadalmilag heterogénebb knipszelők is kezükbe vették a fényképezőgépet. A komolyabb amatőrök továbbra is az értelmiség köréből kerültek ki. A fényképezőgép az értelmiségi polgár attribútumává vált a századfordulóra.

Az Amatőr című folyóirat indulása és a szervezetek alapítása 

Kohlman Artúr ügyvéd, az amatőr fényképezés szószólója, Az Amatőr újság szerkesztője úgy látta, hogy az amatőr mozgalom fogja megreformálni a fényképezést. Az 1904. október 1-jénén indult Az Amatőr – ahogy magát definiálja, „az első művészi fényképezési illusztrált folyóirat” – már programjában tájékoztatja a fényképezés kezdő és haladó amatőrjeit, s minden érdekes, aktuális eseményről, technikai újdonságról beszámol. 1904-től 1910-ig létezett a lap, mindvégig Kohlman szerkesztésében.

„A ki tehát a fotografálás elemeivel meg akar ismerkedni, a ki maga is szép fényképet akar készíteni; a ki a művészi fényképezés fokára akar emelkedni; a ki a magyar és külföldi fényképezők műveit meg akarja ismerni: az fizessen elő ‹ Az Amatőr › művészi fényképezési folyóiratra.”[6]vezeti be a lapot Kohlman, és egy évvel később ekként jellemzi a periodikát. „Az Amatőr ez idő szerint az egyetlen magyar nyelvű illusztrált folyóirat, mely művészi fényképezés érdekit szolgálja s e téren hazánkban úttörő missziót teljesít. Eddig megjelent 15 száma tanúskodik arról, hogy e lap irodalmi és művészeti színvonaláról, valamint kiállításoknál fogva a támogatásra érdemes.”[7]

A szervezetek közül az elsők között alapított pesti Photo-Club – mely tulajdonképpen a lap alapítója – alakulása után másfél év múlva rendezte saját kiállítását. Kohlman szerint is felbecsülhetetlen volt a kiállítás jelentősége, hatása. Az elzárkózottságból kiléptek, szervezettségükben egy virtuális műhelymunka kollektív metódusa kezdett érvényesülni. A kiállítások révén már külföldi munkákkal is találkozhattak Pesten a fotóamatőrök és más érdeklődök. A Photo-Club szakmai összejöveteleket is tartott amelyekről a lap mint a klub  hivatalos közlönye mindig beszámolt. E fórumok révén találkozhattak a klubtagok technikai újdonságokkal, új alapanyagokat, lemezeket, papírokat, referenciaképeket küldtek szét a nyersanyaggyárak az amatőr szervezeteknek.[8] Az amatőr fotográfia vizuális kultúrájának nívóját jelzi, hogy a klub előfizetett a legjelentősebb külföldi lapokra.[9]

A budapesti Photo-Club mintájára 1905 után sorra alakultak klubok vidéken: Egerben, Székesfehérváron, Szombathelyen, Nagyváradon, Sopronban, Budán, Pécsett, Debrecenben, Zomboron, Nagyváradon.[10] Bécsi és más osztrák klubok is rendelkeztek magyar tagokkal.[11]

Kiállítások

A budapesti kiállítások, nyitott előadások és estélyek  mellett a zombori, a temesvári és a székesfehérvári kiállítások körüli kulturális eseményeket taglaló cikkek is bizonyítják, hogy az amatőr fényképkiállítás nem a társadalomtól elszigetelt műhelymunka öncélú, individualista fóruma, hanem a polgárság szélesebb közösségi kulturális eseménye volt. Az amatőr fényképezésnek ezáltal kultúraközvetítő szerepe is volt a vidék társadalmának  „vizuális” műveltségében.[12]

A fotográfia művészetté válását Kohlman vezetésével kezdték kisajátítani a fotóamatőrök. Talán ez is vezethetett a századfordulón a fényképezés művészet voltának kiéleződött vitájához. A lap és a mozgalom következő állomása a MAOSZ megalakulása. A minden magyar amatőrt összefogó Magyar Amatőrök Országos Szövetsége alakuló közgyűlésén, 1906-ban Dr. Kosutány Tamás egyetemi tanár mint megválasztott elnök hangsúlyozta a fényképezés műkedvelésen túlmutató hatásait és céljait a haladás és a természettudományos fejlődés tekintetében.[13] Kohlman Artúr újságának a szerepe az országos szövetségben vitathatatlan. Ez hozta össze, illetve alakította ki azt a virtuális társaságot, ahol az amatőr a személyes jelenlét minden előnyét élvezhette.

 

p1090360

A Fény

1906-ban  megjelent az új, hivatásos fényképészeket tömörítő lap, A Fény, amely elődeivel ellentétben felvállalta (feltételezhetően Kohlman bánatára) a művészamatőrök képeinek leközlését is. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy a hivatásosok – akár az amatőrök versenyképessége miatt, de – esztétikai kérdésekben, szervezettségükben egyre inkább nyitottabb szemléletet képviseltek a MFOSZ-ban, a Magyar Fényképészek Országos Szövetségében.[14] A Fény Mai Manó vezetésével (1906-1910), később Az Amatőrben is publikáló Hoffmann Viktor szerkesztésében (1910–1918) határozta meg a haladó szellemű szakfényképészek szellemiségét. A MFOSZ tulajdonképpen Az Amatőrnek is köszönhette szélesedő népszerűségét.

Az „elitesedő” és rétegződő amatőr mozgalom gyakorlottabb, a művészi státuszt kiharcoló (akár sznob) tagjai valamelyest el akartak különülni az újoncok tengerétől. Ennek  legkézenfekvőbb fóruma volt az egy szinttel feljebb egzisztáló MFOSZ és periodikája, az A Fény. A lap már  1908-ban a budai Kamera-Klub és az aradi Foto-Klub közlönyévé vált és lassan a legnagyobb amatőr szervezeteket is képviselte.[15]  Hoffmann Viktor működése (1910-1918)  idején  A Fény szerkesztőbizottságában a hivatásos, de haladó szellemű Mai Manó,  Székely Aladár, Rónai Dénes, Pécsi József mellett  Kiss Zoltán és Balogh Rudolf személyében olyan meghatározó személyiségeket  találunk, akik kezdetben az amatőr mozgalom és Az Amatőr folyóirat révén találták meg számításaikat.[16]  Szűcs Károly Az Amatőr történetét feldolgozó tanulmányában így összegez: „A fotográfián belüli választóvonal ezen túl egyre inkább a perfekció és az amatőrség, a művészet és a hobbi között húzódott, lassan megszüntetve a művészamatőrök esztétikai dominanciáját. Ezzel a perfekció és az amatőr státusz ismét választóvonal lett a fotográfia önszemléletén belül…”[17]

A lap 1910-es megszűnése új helyzetet teremtett, de láthatjuk, hogy igen rövid idő, csupán hat év alatt milyen erővel robbant ki tulajdonképpen a semmiből a fotóművészet és a fotográfiai közélet együttese, hogy aztán meghatározva önmagát, önszerveződésében élje tovább mindennapjait. A mindig szervezetben és mozgalomban gondolkodó Kohlman határozott személyiségének volt köszönhető az amatőr művészi fotográfia szervezeti keretekben történő kibontakozása. Az újság és a mozgalom – a hazai fotográfia fejlődésének a tekintetében – elvégezte küldetését, így átadhatta a helyét a rendszerező szemléletnek, tendenciáknak. Fotográfusunk, Sági János tevékenysége is a lapok és a mozgalom kialakulásával esik egybe, valószínűleg nem véletlenül. A periodikák irányt mutattak, egy új virtuális értelmiségi közösség tagjává válhatott az, aki eleinte akár attribútumként cipelte magával  a kamerát.

Az amatőr  mozgalom eredményei; a század eleji irányok dialektikája (a festői fénykép, tárgyias fénykép, dokumentatív fénykép, informatív fénykép, pillanatkép, eseménykép fejlődése)

Az amatőr fotográfia esetében – szemben a hivatásos gyakorlattal – a  fényképezés objektív hitelességének egyfajta médiumi sajátossága, az informatív és dokumentum jelleg ötvöződött a szubjektív, vagyis az amatőr tárlatok esetében inkább a kulturált szemlélettel, a romantika ebben a vonatkozásban megkésett, de az impressziókra is érzékeny  lelkületével, a szimbolizmus és a szecesszió titokzatos költői világával; a századforduló hangulatával. Azonban a fotográfiai leképezés megtapasztalásával való első találkozás eufóriája a képkészítés szerves részeként mindvégig megmaradt az alkotási folyamatban. A kíváncsiság és az experimentalitás a fényképalkotásba programozott inherens vezérlőelv maradt a kép megszületésében.

A világra nyitott szemű polgárok és arisztokraták kihasználták az érzékenyebb nyersanyagok kínálta új felvételi lehetőségeket, így a strukturáltabb fényképkultúra új színtereket nyitott a fényképezésben. A műkedvelők új nézőpontokat, új témákat nyitottak meg a fényképezőgép objektívja előtt, illetve annak segítségével.[18] Emellett az amatőr fényképezés szemlélete (tulajdonképpen az akkori általános, kultúrához és világhoz való viszony) kitermelte a fényképezés két nagy alapvető irányát. Az egyik irány, melynek végpontja formai szempontból a piktorializmus,  mely a fotográfiai szépséget részben a szubjektív benyomások visszaadásában kereste.[19] Akkoriban a hivatásos fényképész alkotói magatartás ellenében fogalmazódott meg a guminyomás technikájában a művész fotóamatőr attitűd. Az igazán „retrográd” véleményünk szerint inkább a fényképész-iparos fénykép volt és nem a festői fotográfia.[20]

A másik irányra – melynek végpontja formai szempontból a dokumentarizmus, vagy a tárgyias fotográfia – részben érvényes lehet az a beltingi fénykép-meghatározás; amely a médium kifejeződésében „az objektív kifejezésben találta meg a fotográfia igazságát”.[21] A tudományos fényképezés eredményei, a naturalizmus új divatja és az objektívek fejlődése miatt a felvételek részletességének a szépsége, az újra felfedezett albuminpapír finom árnyalatterjedelme újra a tárgyiasabb, részletgazdagabb fényképek divatjához is vezettek.[22] Erre az alternatív, tárgyiasabb naturalista szemléletre hathatott a részletekre érzékeny grafikus-illusztrátorok harántdúcmetszeteinek (paradox módon a fénykép utáni metszeteknek is) a tudatosan  részlet- és információgazdag narrációjával bíró századvégi konvenciója is.[23]

A pillanatkép fejlődésében, az újabb képtípusok megszületésében döntő szerepe volt az új, könnyebben kezelhető kameráknak, a gyors záraknak, a nyersanyagok egyre nagyobb  fényérzékenységének és annak, hogy az amatőrök a képzőművészeti előképek primer utánzása helyett nagyobb figyelmet szentelhettek közvetlen környezetüknek. Mivel a technikai körülmények állandóságát a kamera- és nyersanyaggyárak már garantálták, az amatőrök biztonsággal kereshették az esetlegességet is magukban hordozó helyzetek leképezésének a lehetőségeit.[24] A különböző fényképezőgép-típusok különböző formátumú és látószögű kompozíciókat  eredményeztek. Éles szemű lapillusztrátorok így alakíthatták ki a médium saját lehetőségeit már predesztináló technikai újítások által megalapozott tematikai, sőt műfaji innovációinak nyelvezetét és jelrendszerét. Ennek meggyőző példája Balogh Rudolf,[25] aki a két és fél évtized tevékenységét és attitűdjét ötvözte a nemzeti jelleget is magán viselő irányzatban, a magyaros stílusban.

Feltételezhetjük, hogy a vizualitás forradalma az önmagára találó polgárság és a fényképezőgépgyárak, nyersanyaggyárak együttes munkájának a következménye. A riportfényképezés kialakulása és fejlődése is a polgárság amatőr és knipszelő tömegének, spontán érdeklődésének és a sajtónak a kölcsönhatása.

Rátaláltunk arra a kérdésre, amit Ivins is hangsúlyoz: „A fényképek teljességgel  rávilágítottak a vizuális tudósítás (ábrázolás) és a vizuális kifejezés különbségére.”[26] Miközben már az 1860-as években Simonyi Antal a fotográfia sokszínű kifejezésmódjáról cikkezett, s talán ha komolyan vesszük az ő szavait, miszerint „A fényírászat kapcsolatban van a lélek minden szenvelmeivel. Az érzékiség, az érzelmek és az értelem világa, az emberi inderők e három nagy gócza, mind vehet tőle fontos szolgálatot…” [27] nem kell mindig visszatérni a fényképezés látszólagos tárgyilagossága miatt az a fénykép-objektivitás kizárólagosságának a vitájára.

A fényképezés meglátásunk szerint azt a dualizmust kristályosította ki az objektív és a szubjektív képek tekintetében, ami a romantika és klasszicizmus csaknem párhuzamosan futó világnézeti szemléletének egymásra feszüléséből fakadt, s a fotográfiában és az amatőr fotográfiai mozgalomban a tárgyiasok (éles rajz) és a piktorialisták (festői megfogalmazás és kivitel) táborának vitájában élt tovább, de emellett az általános művészeti gondolkodásban is megmaradt.[28]

A századelőn kifejezetten a fotó tárgyiassága tűnt innovációnak, s éppen a későromantika attitűdjével, s a kortárs vizuális kommunikációjának az újkori festészet kliséit követő sablonjaival készült akár piktorialista, „szubjektív” (itt a motívumot festőien megváltoztató) megoldású képek illeszkedtek leginkább az elfogadott kollektív képértelmező gondolkodáshoz.[29]

A két világháború az objektív tudósításnak, a tárgyias szemléletnek kedvezett. A fotográfiában mégis kialakult a XX. században a két szemlélet közeledését meghatározható stílus, amelyet (már a nevében is paradox)  szubjektív dokumentarizmusnak neveznek, és a posztmodern egyik meghatározó fotográfiai nyelvezetévé vált. A kortárs fotóművészet e két szemlélet határmezsgyéjén egyensúlyoz, provokálva az eszerint kondicionált gondolkodásunkat.

p1090366

Homo photographicus

A korabeli amatőr és szabad érdeklődésű, független fotográfia abban hasonlít a kortárs fotográfiára, hogy nyitott, azonnali, reflektív, s nem kifejezetten csak (hivatásos) fotográfusok képviselik, inkább az értelmiség önkifejezési eszköze. Mint említettük; a médium „gyorsasága” miatt a korabeli világról való gondolkodás azonnali képi lenyomataival állunk szemben. Az autonóm kortárs fénykép leginkább (akár kollektív) szubjektumunkról, pszichénkről, kogníciónkról tudósít tárgyilagosan. A fényképezés elterjedése alkalmat adott (az addig inkább befogadói) vizualitásnak a képzetek megismerésére, ámbár Beke is rámutat arra, hogy keveset tudunk a képek korabeli befogadásáról, értelmezéséről.[30]

Olyan vizualitást ismertünk meg a fényképezés által, amely elsősorban az aktív fényképező vizualitása.[31] A (befogadói) gondolkodást nem reprezentálja inkább utal rá, mivel a képi alkotófolyamat metódusa az általános (vizuális) gondolkodás komplementere. S az alkotófolyamat eredménye – maga a kép – (esetünkben legalábbis) nem egy gondolat vagy koncepció szolgai illusztrációja.

A múlt megmaradt fényképei és a jelen (f)eltűnő fényképei

Magyarországon a polgárság a technikai vívmányok segítségével a XX. század elején (újra) felfedezte a fotográfia lehetőségeit környezetének és közvetetten önmaga  megismerésében azzal, hogy kezébe vette a fényképezőgépet.  A XXI. század elején a tömeg  a technológiai vívmányok segítségével emelte be ténylegesen mindennapjaiba a fényképezést megfosztva hagyományos megjelenési színtereitől, képi minőségétől. Tulajdonképpen kiterjesztettük térben és időben vizuális érzékelésünket. Fényképeink pillanatnyi primer információkká váltak, s a befogadás pillanatában el is tűnnek, elemésztik egymást tömegükben. Félő, hogy kitüntetett fényképeinkhez – nevezhetjük akár fotóművészetnek is – ezzel az új magatartással kezdünk viszonyulni.

 

Jegyzet

[1] Perscheid, Dührkoop, Demachy, H. Schwartz stb.

[2]Akik elsősorban az arisztokrácia és az értelmiség köréből kerültek ki; gróf Esterházy Mihály már 1885-ben fényképez, szerepe a magyar autonóm fotográfia intézményesítésében és az amatőr fotográfia státuszának kialakításában vitathatatlan. Esterházy a magyar amatőr fotográfia ikonja volt előkelő származásával és kapcsolatrendszerével. Képei külföldön a magyarok közül elsők között szerepeltek és díjakat  is hoztak. Esterházy az első meghatározó szervezetet megalapító székfoglaló beszédében hangsúlyozta, hogy a Photo-Club egyesületet igyekszik a művészi irányba terelni. Esterházy 1902-ben országos, 1903-ban pedig nemzetközi kiállítást szervezett, ezzel mind az amatőrök szakmai közösségi életét és fejlődését és mind  tevékenységük  nagyközönség előtti  megítélését alapozta meg. Talán az ő osztrák kapcsolatainak is köszönhető, hogy 1905-ben a bécsi Camera-Club is már nemzetközi pályázati kiállítást rendezett magyarok részvételi lehetőségével.

[3] A fotográfia korabeli technikából adódó korai sajátossága, hogy a XIX. század végén, az első magyar amatőr fotográfusokat az arisztokrácia mellett az értelmiség, sőt a tudományos élet képviselte.

[4] Szilágyi Gábor, Kardos Sándor  Leletek a magyar fotográfia történetéből. Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1983, 5. oldal (A válogatás és a bevezető tanulmány Kreilisheim György munkája.

[5] A Fény (1906–1918) és még inkább Az Amatőr (1904–1910) mellett a legjelentősebb műkedvelő, vagy a műkedvelőket is érintő magyar lapok még a szombathelyi Fotográfia című periodika Kiss Zoltán szerkesztésében (1904–1914), és a debreceni Műkedvelő fényképezők lapja  Haranghy György szerkesztésében (1907–1908).

[6] Kohlman Artúr, in: Az Amatőr, 1904, I. évfolyam 1. szám, október 1., 3–4. oldal.

[7] Kohlman Artúr, in: Az Amatőr, 1905, II. évfolyam, 12. szám, május 15., 15. oldal.

[8] E képpen a francia Puyo vintage képeit is láthatták közvetlenül az érdeklődő amatőrök.

[9] Photographisches Centralblatt, a Photographisches Correspondenz, a Boulletin Photo-Glob, és a Lechner’s Mittheilungen c. német, a Revue de Photographie c. francia, a The Amateur Photographer és a Photografic Times Bulletin angol szakfolyóiratokat járatták, valamint az Eder Jahrbuch köteteit, illetve a többi nemzet évkönyveit is beszerezték./ A budapesti Photo-Club közleménye, in: Az Amatőr, 1905, II. évfolyam, április 23., 14. szám, 148. oldal.

[10] Székesfehérváron  az Amatőr-Club később kiállításokat is szervez, Zomboron Krump Vilmos amatőr szervező munkáját emelhetjük ki, Kolozsváron Móritz Aladár szervez összejöveteleket és kiállításokat, de nincs bejegyzett hivatalos  amatőr társaság. Nagyváradon a  Nagyváradi Műkedvelők köre két  kiállítást is szervezett egy éven belül. Szombathelyen kisebb  klub működik Kiss Zoltán vezetésével, ki szakkönyveket is ír, majd A Fény című lap szerkesztői között találhatjuk. Megalakult a Budai Camera Kör is 35–40 taggal, közös „laboratóriummal”. Vidéken is kiállítottak vidéki amatőr társulatok: a Bács-Bodrog Vármegye Műkedvelő Fényképészeti kiállítás Zomborban, amely kiállítás egész Magyarország amatőr fotográfusainak a tevékenységét is bemutatta. A „kis Párizs”, Nagyvárad aktív amatőr közössége 1904-ben országos  fotókiállítások megszervezésével  is bizonyította európai rangját. 1905 májusában egyidejűleg két hazai amatőr kiállítók képeiből megrendezett kiállítás is nyílt, az egyik Zomborban a másik Kolozsváron.

[11] Ausztria-Magyarország klubjai sem lényegesen régebbiek, mint szűkebb hazánk klubjai. A magyar amatőrök nem voltak ismeretlenek az osztrák fotóéletben.

[12] Hazai Krónika, in: Az Amatőr, 1905. május 15., II. évfolyam, 16. szám, 198. oldal.

[13] Mint a MAOSZ hivatalos közlönye Az Amatőr leközölte a későbbiekben a választmányi ülésen lejegyzett jegyzőkönyvet. A MAOSZ felvette tagok foglalkozásának a feltüntetéséből felszínre kerül a magyar amatőrök társadalmi helyzete, miszerint a komolyabb amatőrök a módosabb polgári rétegből kerültek ki. Mérnököket, tanárokat, tanárjelölteket, kereskedőket, hírlapírókat, banktisztviselőket láthatunk a felvettek között. Fontos adat, hogy az első sorban találhatjuk Balogh Rudolfot, aki akkoriban már mint „hírlap-illusztrátor” került az amatőrök szövetségének a  tagságába. Az Amatőr, 1907. január 25., IV. évfolyam, 2. szám, 40. oldal.

[14] A hivatásosok szerveződésében is érezhető az identifikáció, emellett a művészettel való komoly kapcsolat keresése. Az „iparosok” közül nemcsak szerettek volna kiemelkedni, hanem lassan ki is emelkedtek a nyugati tendenciákat a külföldi sajtón keresztül követő (s pár nyugaton gyakorló) és azt valamilyen formában a portréfényképezésben alkalmazó hivatásos fényképészek (Mai, Székely, Rónai, Pécsi), „Az amatőrök mozgalma átalakítja a közönség ízlését, ez pedig a szakfényképészeket kényszeríti arra, hogy lassanként magukévá tegyék az amatőrök követelményeit.” Kreilisheim György: Régi magyar fényképezés. Budapest Officina, 1941, 28. oldal.

[15] A tehetségesebb amatőrök a hivatásosok társasága által olyan alkotók közé soroltattak, amelyeknek a társaságában a nevük új megvilágításba is kerülhetett.

[16] Balogh Rudolf az utolsó években részvényes is volt Az Amatőrt kiadó részvénytársaságban.

[17] Szűcs Károly: Az Amatőr, a művészi fényképezés szaklapja (1904–1910). http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/199856/az_amator_a_muveszi_fenykepezes_szaklapja  2016-04-27

[18] A szociográfiai jellegű fényképek, néprajzi helyzetek és életképek mellett a mindennapi élet és az addig kevésbé előtérbe helyezett helyszínek, kulturális peremterületek kaptak új képi formát, megfogalmazást melyeknek nem igazán volt képi előzménye.

[19] A piktorialista guminyomat a mai közvélekedés ellenére a századforduló Magyarországán újdonságnak, sőt kortárs technikának számított. Kohlman elsősorban a modern fotóművészet (egyik) irányát látta benne, viszont inkább a XIX. század  festészeti ízlését követte hazánkban. A guminyomat művészi individualizáló képességéről beszél dr. Rottenbiller Ödön is Egyéniség a fotográfiában című írásában, miszerint szolgálója, kifejezője a fotográfia az egyéni felfogásnak, „az egyéni ízlés nyilvánulásának”. dr. Rottenbiller Ödön: A Guminyomásról. In: Az Amatőr,  1904. október 1., I. évfolyam, 1. szám, 12. oldal.

[20] lásd még a kortárs Erfurth, Dührkoop, Demachy, Esterházy, Székely, a  fotószecesszionisták munkásságát. Nálunk annyira nem bontakozott ki a festői fotográfia, a piktorializmus mint irányzat, inkább mint nagyítási metódus és másolási technika, mely olykor független volt a felvétel jellegétől. Kohlman esetében inkább szemléletben jelentkezett. Talán Székely Aladár unikumnak tekinthető egyenletes munkásságában fedezhetünk fel stílustudatosságot, ő azonban albuminnal is dolgozott

[21] Hans Belting: Képantropológia. Képtudományi vázlatok, Kijárat Kiadó, Budapest, 2001, 262. oldal.

[22] Nicola Perscheid a Trapp & Münch cég által forgalmazott mattalbumin papírokkal állította ki portréit 1907-ben Pesten a MAOSZ szervezésében. Mindeközben már  az ezüst-halogenid papírokat is fejlesztették és hirdették. Amellett a festői fotográfia kompozíciós tudatossága is hathatott a tárgyiasok felvételeire.

[23] Lásd a Vasárnapi Újság metszeteit a 80-as évekig.

[24] Majd a 20-as években az Ermanox és a Leica gyorsította meg a pillanatkép karrierjét.

[25] Balogh Rudolf mint külsős hírlapillusztrátor  tevékenykedett, majd másfél évtized után a haladó szellemű hivatásosok periodikájának, A Fény című szaklapnak a  társszerkesztőjévé is vált. Tulajdonképpen az összes felsorolt attitűdre, műfajra érzékeny volt, képkompozícióiban már érezhetjük a tudatossággal párosuló tárgyias szemléletnek és szubjektív látásmódnak az összjátékát.

[26] William M. Ivins Jr.: A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2001, 115. oldal.

[27] Simon Mihály: A fényképezés magyarországi múltja. In: Fotóművészet, XXXIII. évf., 4. sz., 1991, 16-17. oldal.

[28] Véleményünk szerint a romantika és a klasszicizmus dualizmusának, kettős természetű világszemléletének hagyománya  ítélte el hazánkban a fényképezést a kizárólagos (és olykor megvetendő) tárgyilagossága következtében, miközben ez az új tárgyilagosság – vagy reflexiója – az avantgárd tendenciák kiindulópontja volt – akár a  szubjektív újralátásban is. A független tudományos, amatőr és – elnézést kérek, de – a knipszer fotográfia jó szolgálatot tett nemcsak a progresszív fotográfiai és művészeti tendenciáknak, műfajoknak, hanem a megismerő és alkotó látásnak is, melyből az avantgárd képzőművészeti izmusok is táplálkozhattak.

[29] Mindamellett érzékeny „kézben” a festői fotográfusok a korabeli kortárs képzőművészeti percepciókra reflektálva alkottak, mi több, a több szemléletet – a tárgyiast, a lírait és az érzékit – egyesítették akár innovatív, akár tradicionális szemléletükkel vagy azok progresszív ötvözetével (lásd ismét Székely Aladárt).

[30] Beke László – Petrányi Zsolt: Fotográfia, a világra vetett pillantásunk (Részletek egy beszélgetésből). 2002. http://www.mke.hu/node/29273/publikaciok (2015. 10. 1.)

[31] Tehát a nevezett képi gondolkodás csakis a fényképezéssel alakulhat ki.

 

(A cikk Az amatőr fényképezés a századelőn Magyarországon című dolgozatból készült kivonat.)

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:28+00:00 április 5, 2017|Ez nem kunszt, ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!