A létezés dinamikája – Pet’R / Rajzok

László Melinda

Kovács Pétert a létezés foglalkoztatja: minden, ami ebben sűrűsödik össze. Ily módon a világgal való kapcsolata, ütközése s az oda-, visszahatás sajátossága egyaránt, mely egy titokzatos, különös és impulzív kölcsönhatás – miközben ezáltal a rajz mint a művészi attitűd és kifejezésmód mibenléte is megfogalmazódik.

Lírai és expresszív művei emberábrázolások, de ez nem a szokványos értelemben vett látványelvű figurativitás, sokkal inkább egyfajta belső tendencia megmutatkozása, felsejlése vagy kitörése, valamiféle belső, rejtett energia, a születés és a megsemmisülés, a valamivé válás folyamata, a formakeresés, a kialakulás és elhalás dinamikája. Grafikáinak finom, költői, talán néhol könnyednek és játékosnak tűnő, de a tragikus érzületet rendre magában hordozó, gomolygó képződményeiben a létezés nagyszerűsége, csodája és drámája feszül. Nélkülözi a – többnyire visszafogott koloritú – festmények húst megidéző színét, az érzelmi intenzitást megragadó és befolyásoló, az uralkodó hangulatot sugárzó és felerősítő színdinamikáját, s eme „lemondás” puritanizmusa életre hívja a vonal legfinomabb rezdülése általi vallomást.

Részlet a kiállításból

Részlet a kiállításból

Egy gesztus mindig feltételez egy másikat, melynek viszonylatában megmutatkozik a milyensége, s ez a skála a magányos, kósza vonaltól az egymás melletti egzisztáláson át az egymást fedő, egymást átható, átjáró rétegzettségig mindent magában foglal. A feszültség és az elernyedés lüktetése, a kapcsolódások és az elkülönülések, a rajzolat általi artikuláció és a kihagyás, a lét és a nemlét metaforikus jelentéstartalmainak művészi megfogalmazása teszik igazán „sűrűvé” e műveket, s a vonalgubancok valamiféle ideghálózat mintájára válnak „élővé”. Már-már a teljes absztrakcióig elmegy a művész, s a létfoszlányok mint egyfajta energiaáramlás egzisztálnak. Ahogyan a természetben is megvan minden évszak ideje és sajátossága, úgy az élet is a nekibuzdulás, a sarjadás, a kiteljesedés, a meg-megállás, az elcsendesedés, a megpihenés és az érlelődés, az el-elakadás, akár az átértékelés, majd az újbóli feltámadás, a fellendülés folytonos áramlása. Hasonlatos ez ahhoz, ahogyan a szünet az ellenpontja a zenének, ez adja a keretet a dallamnak, s minden „történés” a folyamatos modulálás, valamint a hangzás és elcsendesedés kettőse, a pianissimo és fortissimo pólusa közötti fluktuálás – a közben kirajzolt ív maga a lét.

Részlet a kiállításból

Részlet a kiállításból

A képeken a szeizmográf érzékenységével kereső, kitapintó, megragadó „érző” kéz és „értő” szív által körvonalazódik, ölt testet a köztes lét, melyben a megjelenés, az ötvöződés és az átíródás, a korrekció és az elfedés momentuma ülepít, és próbálja megragadni az örök változót. A test foszlányai, arcok, arcvonások, melyek átjárják, áthatják egymást, néhol interakciók, de elsősorban az egyén lét-esülése, küszködése, magába zuhanása és túláradása, mint megannyi villanás jelenik meg a rajzokon, melyben van valami közös jelleg. A közös eredő, a mindannyiunkban meglévő, a mélyben rejtőző alapérzések által tudunk kapcsolódni hozzá, akárcsak egy több ezer éves egyiptomi szerelmes vershez, megértve annak szerzőjét, mintha egy régi kedves ismerősünk lenne. A berögzült érzületek és a tapasztalások – mint a szerelem, a féltés, a kétségek, a szorongás,  a félelem vagy a magány – az emlékszőttes mint folyamatos vetítés, valamint a reflexiók elegye együttesen a létezés visszfénye, vagy a lét eszenciája maga? Akárhogy is, a legmélyebben megélt benső valóság, s még ha nem is szükségszerűen fedi a „valóságot”, az egyén számára a legintenzívebb, a leginkább magával ragadó vagy a legszorongatóbb, ezáltal a legvalóságosabb jelenlét.

Részlet a kiálllításból

Részlet a kiálllításból

Kovács Péter alkotásainak „megértésében” a külsőhöz és a rációhoz való ragaszkodás nem vezet sehová. Az érzelmi nyitottság és a beleérzés által kerülhetünk közelebb a művekhez, csakúgy mint, ahogyan az élet misztikuma sem írható le másként. A tudomány megannyi (rész)információja sem adhat maradéktalan és ellentmondásmentes választ a nagy létkérdésekre, mint amilyen a létezés értelme, a születés, a szerelem és a halál megfoghatatlansága. Az esendő és küszködő ember állandó válaszkeresése, és a megértésre tett kísérlete fel kell hogy élessze az „ősi tudást”, és bíznia kell a legmélyebb s tulajdonképpen legősibb ösztönösség igazságában, mert talán általa kitapinthatunk valamit mindabból, ami folytonosan kecsegtet, tettre hív, s nem hagy nyugodni. A teljes bizonyosság illúzió. Mégis, érezzük, hogy ama bizonyos titokzatos rejtettben mindvégig részünk volt valami lényegiben. A sejtés azonban sohasem lesz elég, mert mindig ott van benne a kétely is, s mert a teljességet keressük, nem csak illanó morzsát. Legalább újra és újra át akarjuk élni a sejtésben megcsillanó fényt, hátha egyszer lehullik a lepel, így a bennünk megpendített húr rezonanciája egyre gerjed, terebélyesedik, s nem tehetünk mást, mint tovább tapogatózunk az ismeretlen irányába – a befelé tekintés által a mindenség felé. Ily módon Kovács Péter, a szinte lélegző műveken keresztül, elcsendesedve és nyitott szívvel enged teret a minket megszólító és magával ragadó kisugárzásnak, a létezés titokzatos dinamikájának.

 

B32 Galéria

2017. április 5. – 27.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:26+00:00 május 15, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!