Áfra János

Feketén, fehéren – ha ezt a szókapcsolatot halljuk, első körben alighanem a kíméletlen őszinteség jut eszünkbe. A szavak írott formájában a kötőjellel összekapcsolt szókapcsolat ezt a jelentést is hordozza, a debreceni Hal Köz Galéria tárlata esetén viszont vessző választja el a két ellentétes kifejezést, mintegy a különállóságukat hangsúlyozva.

Nyilvánvaló, hogy a papír fehérje teremt alapot a vonalrajzoknak, s a fekete nélkül nem lenne más, csak a kitöltésre váró „tiszta lap”. Ha utóbbit ismeretelméleti fogalomként értelmezzük, tehát az empirista filozófusok által használt tabula rasát értjük alatta, akkor Adorján Attila egyes képeinek témájához is kulcsot nyerünk. Eszerint az ember elméje kezdetben nem tartalmaz semmiféle veleszületett ideát, így minden ismeret a környezet által meghatározott. Képiesítve a dolgot azt mondhatnánk: a nevelés, a tanítás, tehát végső soron a szocializáció tölti meg vonalakkal, satírozott részekkel az elme tiszta lapját. A legtöbb esetben a szülők, nagyszülők és idősebb testvérek által hagyott nyomokból valamiféle egység születik. Ez fejeződik ki a vásznakra került grafitportrékon, melyek mintha tépett fotórészletekből összeállított montázsok volnának. Más-más korú, de hasonló karakterű emberek arcrészletei. Lehetnek rokonok, de akár azt is feltételezhetnénk, hogy ugyanazon személyekről különböző időszakokban készített képek kereszteződései, s ez utóbbi esetben a mulandóságra kerül át a hangsúly. A különböző beállítású – hol félprofilból, hol pedig frontálisan megjelenített – arcok egymásba játszatása a fragmentáltság ellenére szépen komponált műveket eredményez.

Adorján Attila: Pipacs, 2017, grafit, vászon, 120 x 120 cm

Adorján Attila: Pipacs, 2017, grafit, vászon, 120 x 120 cm

Mivel a meghatározó kiállítóterekben és kivált a szakmailag releváns kereskedelmi galériákban ritkán jelennek meg grafitrajzok, mind a művész, mind pedig a képeket befogadó galéria részéről figyelemreméltó gesztus egy ilyen kísérletező sorozat darabjainak teret engedni a tárlaton. A Feketén, fehéren kiállításcím azért is hangsúlyozhatja a technikai hátteret, mert bár befogadói reflexeink, megszokásaink miatt hajlamosak vagyunk elsődleges jelentőséget tulajdonítani a térben látható festményeknek, a grafikák jelenlétének nagyobb tétje van jelen esetben.

Ráadásul a művész nemcsak a portré műfaji kódjaival kísérletezik, de rajzolt tájrészletek is láthatóak a Hal Köz Galériában, így hát az emberi természet mellett a természeti környezet a kiállítás másik meghatározó témája. A rajzok nem hagyományos képkivágatokra épülnek, a nagy, átfogó perspektíva helyett ráközelítünk a részletekre, a horizontok eltűnnek, helyükbe lép a ráközelítéskor feltárulkozó strukturáltság. A váltakozva ismétlődő formák ritmusokat hoznak létre, s a grafikus felületet helyenként foltszerűen töri meg egy-egy lenolajjal hagyott nyom. Ha nem figyelnénk a címekre, a növények burjánzását akár nonfiguratív vonalhálózatoknak is gondolhatnánk. Ennek a kettős értelmezhetőségnek is köszönhető, hogy a képek megalkotási módjára koncentrálódik a figyelmünk.

Az egyik színes olajkép is egy ilyen aljnövényzetre fókuszáló képkivágással dolgozik, s bár hasonlóan megkomponáltnak, pontosabban dekomponáltnak hat, mint a grafikák, a színeknek köszönhetően teljesen egyértelmű hangsúlyt nyer a figurális jelleg. Ez a párhuzamosság teszi feltűnővé, hogy a fekete-fehér rajz képes olyan kétértelműségek létrehívására, befogadói döntéshelyzetek megteremtésére, amelyeket a színekkel szükségképp megfoszttatik a kép.

Az alakábrázoló festmények ugyanakkor világosan következnek a művész korábbi műveiből. Az Elmozdulás divatfiguraszerű alakokkal dolgozik, akárcsak a bejárattal szemközt elhelyezett grafitrajz vagy a legtöbb – most ki nem állított – Adorján-festmény. Ugyanakkor ez a munka újszerűnek hat szokatlan képkivágása miatt, az emberi arcokat nem, csak a kétdimenziós felületen egymást keresztező női testeket látjuk, ez teremt feszültséget a befogadóban. Mintha ez az arctalanság és a háttérben eldőlő test is a bábuszerűséget, a megcsináltságot, egyben az elszemélytelenedést hangsúlyozná.

Adorján Attila: Hátsó szoba, 2016, olaj, vászon, 100 x 120 cm

Adorján Attila: Hátsó szoba, 2016, olaj, vászon, 100 x 120 cm

A Hátsó szoba nőalakja hagyományosabb módon, de egy sokkal inkább tervezettnek ható, divatfotószerű beállításban tűnik fel, válláról lecsúszik a felső, ül az ágy szélén, egyik lábát a másik alá húzza, jellegzetes reggeli kép, háttérben pedig a mértékletesen összegyűrt ágynemű teremti meg azt a látszatot, mintha épp most kelt volna fel.

Adorján Attila: Elmozdulás, 2013, olaj, vászon, 100 x 120 cm

Adorján Attila: Elmozdulás, 2013, olaj, vászon, 100 x 120 cm

Adorján Attila: Arc 3., 2017, grafit, vászon, 120 x 100 cm

Adorján Attila: Arc 3., 2017, grafit, vászon, 120 x 100 cm

A Ketten című grafitrajz alakjai nem simulnak bele ebbe a tematikába, a Colombo-szerű alak és a lábához húzódó kisfiú baljós kompozíció, ami részben a redukált arcok szürkesége és a háttér vakító fehérje közt feszülő ellentéttel magyarázható, másrészt pedig azzal, hogy az alakok lebegnek a közegben, csak az árnyékok jeleznek némi térbeliséget, de a horizont nincs jelölve a felületen.

A Feketén, fehéren című tárlat alkotóját egyszerre foglalkoztatják a rendezetlen természeti viszonyok és a beállított emberi karakterekben rejlő lehetőségek. A cím tehát e kettő viszonyára is utalhat, a köztük lévő ellentét többszörös jelöltsége megvilágítja, hogy kontrolláltságunk, tudatosságunk lényegében a természet szerinti lét ellenében működik, és emberként az emberektől már éppen ezt látjuk természetesnek.

 

Debrecen, Hal Köz Galéria

2017. május 4. – június 10.

Print Friendly