Emléknyomatok – Góra Orsolya és Somogyi Emese kiállítása

P. Szabó Ernő

Somogyi Emese szobrászművész és Góra Orsolya festőművész hosszú évek óta állítanak ki közösen, a két művész útja lépten-nyomon összefonódik. Egy-egy közös gondolat, művészi probléma megfogalmazásakor olykor más kollégáikkal is együttműködve szerveznek tárlatokat. Így kerültem én is közelebbi kapcsolatba a műveikkel, amikor négy évvel ezelőtt Artfour címmel  rendeztek kiállítást Mazalin Natália és Szűcs Orsolya társaságában. Ami maradandó és ami nem – írtam akkori bemutatkozásuk kapcsán, most viszont úgy érzem, kifejezetten a maradandóra kell koncentrálnunk, hiszen, ahogyan közös tárlatuk címe mondja, Emléknyomatokkal találkozunk a falakon és a térben megjelenő műveket, az elmúlt időszak fontos inspirációs forrásait megörökítő, emlékeit őrző munkákat szemlélve. (Az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy Fehér László festőművésznek is született egy hasonló című sorozata, a címbeli azonosság azonban legfeljebb a művészi problémák, a gondolkodás rokon jegyeire vezethető vissza.) A két alkotó tárlatán egyszerre vagyunk tanúi a művészi szándékok módosulásának és a művészi világok következetes továbbépítésének, az emléknyomatok, miközben egymásra rakódnak, egyszerre rejtik el egymás bizonyos részleteit, s hangsúlyozzák a lényeget, azt az emberi-művészi minőséget, amelyet mindketten a középpontba állítanak, miközben nem törekszenek arra, hogy ezt a minőséget konkrétan is megnevezzék. Sőt! Mindkét művész munkásságában meghatározó szerepet játszanak az emberi élet alapkérdései, miközben maga az ember egyiküknél sem jelenik meg konkrétan: Góra Orsolyánál, akinek a festményein korábban egy-egy magányos jármű, villamos került a tüzes, „napszínekkel”  felvitt elvont struktúrák középpontjába, most egy-egy ház, templom jelenik meg vagy sejlik fel, Somogyi Emesénél néhány banális tárgy, bútordarab vagy épületrészlet s elsősorban egy-egy pár cipő fejezi ki mindazt, amit az emberi állapotról el kíván mondani.

Somogyi Emese:

Somogyi Emese: Leleplezve, 2013, 30x30x30 cm

Góra Orsolya művein az idő és a tér kapcsolata írja körül e minőségeket. Ahogyan egy helyen fogalmaz, hosszú évek óta foglalkoztatta „a megörökített idő”, ahogyan Andrej Tarkovszkij egyik nagyszerű könyvének címében is áll. Különösen izgatták a zárt és nyitott térviszonyok a különböző idősíkokban, a megzavart térviszonyú terek, mezőelméletek, a hipertér, valamint az olyan megállított időben működő terek, melyek kirekesztik a szemlélőt. 1914-15-ös, Jorge Louis Borges  Az elágazó ösvények kertje című, az idő megfoghatatlan voltát bemutató írása által inspirált vásznain két alapvetően különböző téri dimenzió, egyben pedig motívumvilág találkozott: a mű alapstruktúráját meghatározó nagy formák mintha makrovilágok találkozását, ütközését modellezték volna, energiával teli, ám az emberi lét számára alkalmatlan terek, tömegek egymásra hatását, e találkozás centrumában olyan mikroegyüttesekkel, amelyek az emberi lét helyszíneként vagy legalábbis az élet lehetőségét ígérő térként értelmezhetőek.

Góra Orsolya: Fehér Mártix 9., 100 x 150 cm olaj, lenvászon

Góra Orsolya: Fehér Mártix 9., 100 x 150 cm olaj, lenvászon

2016-os sorozata, a Fehér Mátrix  gondolatát, bár átvitt értelemben, de mégis csak Kondor Béla Értekezés a színekről című verse indította el benne, melynek kezdő sora így hangzik: „ A fehér gyász-szín, könnyekkel sós vízben mosdatott feketeség.” Góra Orsolya értelmezésében a fehér és a fekete azonossá vált, ugyanis a feketét a könnyek mosták fehérre. Hetekig gondolkozott e soron és próbálta értelmezni, lázasan kutatta Johannes Itten, Runge, Albers, Rood, Goethe, Munsell és John Cage színelméletét, a színek közötti kapcsolati hálójáról alkotott véleményüket.

A Fehér Mátrix című sorozatban a newtoni színkör hét színét vitte fel a vászonra, és azzal kísérletezett, hogy a rétegeket különböző időkben, illetve különböző arányban vigye fel egymásra. Már az alsó rétegek színei is keveredtek az idő függvényében, hiszen Newton színköre nem tartalmaz például barnát vagy lilát, de amikor még frissen vitte fel a színeket, újabb és újabb árnyalatok jöttek létre. Más képeknél kivárta a newtoni alapszínek teljes száradását, így ott lényegesen visszafogottabb lett az alsó rétegek színskálája. A „középpontban” a fehér áll – ahogy Newtonnál is – olyan értelemben, hogy az egymásra rétegződő színeket a száradásnak egy olyan pontján fedte le vagy lazúrozta le fehérrel, hogy az még éppen feloldotta, vagy nem fedte el teljesen az alatta lévő színeket, teret engedve a „különböző hangoknak.” A fehér árnyalatát nagyban befolyásolta az idő, hiszen az alsó rétegek visszaoldódása, illetve a fehérrel történő elegyedése, nagymértékben függött az alsó rétegek száradási fokától. Az idő teljesen megfoghatatlan a képeken, hiszen a száradás mértékét a festékrétegek vastagsága is befolyásolta, melynek száma is teljesen változó. Miközben pedig egyre sokasodnak, sokfélébbé válnak az így létrejött festői értékek, a kép közepén, a körívek metszéspontjában álló épületek, az emberi élet helyszínei egyre elmosódottabbakká, egyre megfoghatatlanabbakká válnak, egyre kevésbé látjuk őket – s egyre jobban tudjuk, érezzük létük fontosságát.

Góra Orsolya: Fehér Mártix 8., 100 x 150 cm olaj, lenvászon

Góra Orsolya: Fehér Mártix 8., 100 x 150 cm olaj, lenvászon

Somogyi Emese művei többnyire a motívumok meglepő társításával, a szokatlan, igen egyéni látásmóddal, groteszk hangjukkal lepik meg nézőjüket. Van műveiben egyféle magánmitológia, hiszen például, hogy néhány korábbi alkotását említsem, a Futurista lépések című munka címével ugyan akár a XX. század elejének építve romboló vagy rombolva építő művészire is utalhat, valójában a művész kislánya első önálló lépéseire utal. Ugyanakkor van bennük egy groteszk, abszurd elemekkel meglehetősen erősen megtűzdelt társadalomrajz is, ahogyan a mindennapi környezetet felidéző Blokk mutatja. Betonelemből és papírdarabkákból, a lét efemer anyagaiból és bronzból komponálja műveit, a maradandót és a pusztulót rakja egymás mellé, miközben miniatűr motívumaival a nagybetűs életet modellezi, a tér, a tömeg, a felület változásait, az élet minőségét újra csak az idő összefüggésében vizsgálja. A valós látványból indul ki, a kézzel fogható terekből és azok elemeiből kiindulva építi szobrait. Akár a chilei származású író, Roberto Bolano 2666 című ötkötetes regényében, Somogyi Emese is e-valóságdarabok újjáértelmezésével teremti meg a saját történeteit. A szobrász egyfajta narrátorként lép be a történetfüzérbe, ahol mindig más és más helyszínekre és szereplőkre fókuszálva írja ki saját terét.

Somogyi Hajnalka:

Somogyi Emese: Terka mosolya, 2015, 65x85x17 cm

Míg Góra Orsolya  teljesen friss műveket mutat be, az ő szobrainak az együttese elsősorban a művészetét jellemző folyamatosságot érzékelteti. A legkorábbi munkát, a 2013-as Leleplezvén akár a zsánerszobrászat legújabb kori elágazásának is nevezhetnénk, ha a szobor magát az embert, a titkos bevásárláson kapott nőt is ábrázolná, a művön azonban csak a tárgyak jelennek meg, a női retikül, reklámtáska, s a két pár lábbeli, amely a különböző tereket összeköti. A Terka mosolya 2015-ből egy már híradástechnikai múzeumba illő magnetofon segítségével idézi meg az időt és egy már-már elfeledett korszak hangulatait, az ugyanebből az évből származó Utas és holdvilág különböző tárgyminőségek brutális egymásmellettiségével utal a tárgyi és a szellemi, az itt és a most és a távolban létező, a ráció és a vízió ellentétére, Szerb Antal regényének építőköveire. És azután újra a cipők, amelyek egyszerre utalhatnak távoli utakra és az utakról való megérkezésre, a különböző, az ember által bejárható vagy éppen az ember előtt bezárt terek kapcsolatára és persze magukra az emberi karakterekre is. Somogyi Emese leginkább cipőben utazik mostanság, abban az értelemben is, hogy egy nagyszabású cipőkompozícióval pályázott az idei Velencei Biennálé magyar pavilonjának kiállítására, amely ugyan ezúttal nem nyert, de remélem, egyszer valahol realizálódik. Addig is, álljunk meg az ajtók előtt, amelyek hol bebocsátást ígérnek, hol vélhetően zárva maradnak előttünk, vegyük szemügyre a Rend és a Káosz tárgyegyütteseit – alighanem sok tanulságot kínálnak mindennapjainkkal és ünnepeinkkel kapcsolatban, és ami egyáltalán nem mindegy, finomságukkal, szellemességükkel sok új értékkel gazdagítják azt a teret, amelyet a valóságban a két művész – és velük együtt műveik nézője – közösen él meg.

 

FUGA, május 23. – június 12.

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:24+00:00 május 31, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!