Mesterséges természeti képződmények – Vargha Mihály és Albert Levente kiállítása

Muladi Brigitta

Hogy mi a transzcendens, arra a filozófus, a teológus, a történész, az irodalmár más-más választ ad. A vizuális művésznek talán könnyebb dolga van, mert a konkrét szavakat elkerülve csak sejtet, az empirikus érzetekre épít, először a sajátjára, amelyet művekben fogalmaz meg, majd a néző szenzibilitására, reflexióira hagyatkozik, átadja a műveit a szemlélésnek, és ez a „mű” generálja a transzcendens megtapasztalását, megidézi a spirituális jelenlétét.

Ostinato – Vargha Mihály és Albert Levente kiállítása, enteriőr, Erdélyi Művészeti Központ – EMÜK Galéria

Ostinato – Vargha Mihály és Albert Levente kiállítása, enteriőr, Erdélyi Művészeti Központ – EMÜK Galéria

Abban azért van közmegegyezés, hogy a transzcendens nem látható, nem konkrét tapasztalat, nem a fizikai léthez tartozik, de mégis olyasmi váltja ki, amelyet látunk, hallunk, érzékelünk, teszünk. Misztikus, mágikus, szubjektív. Nem az emberen kívüli, hanem az emberből fakad. Nem mechanikus, nem technikai, nem virtuális, nem gépies, de nem is tudatos, ugyanakkor univerzális. Organikus és naturális, mégis szellemi és természetfeletti. Megfoghatatlan, mégis fogva tart. Ennek a jelenségnek gondolkodóink, mint Heidegger, Husserl, vagy közelebbi példa Hamvas Béla, egész életet, sok száz oldalt szenteltek.

Vargha Mihály és Albert Levente ennek az empirikusan megtapasztalható univerzális transzendensnek a megidézői. De nem ugyanúgy, sőt módszereik kontrasztban állnak egymással. Abban, hogy a matériával fejezik ki láthatatlan tartalmaikat, megegyeznek, de Vargha az anyag természetes tulajdonságait, a formáinak sugallatát követi, Albert peszudonaturális nyomokat alkot. A grafikai mintázatok, jelek, amelyeket létrehoz, hasonlatosak a teremtéshez, mert így, ilyen formában csak egyszeriként jöhettek létre, megidézik a naturálisat, de a természetben nem található formákat alkotnak.

img_4558k

Ostinato – Vargha Mihály és Albert Levente kiállítása, Erdélyi Művészeti Központ – EMÜK Galéria

Vargha Mihály szobrai az objekt trouve, ősi rituális szobrok és az eleven fatörzsek tulajdonságait ötvözik, megmunkálásuk is természetazonos. Természetességük mellett, azonban változatos plasztikai találékonysággal, pozitív/negatív, éles, szögletes, vagy finom, lágy formáikkal emberi kapcsolatokat, viszonyokat, hangulatokat fejeznek ki, univerzálisan értelmezhetőek, nem igényelnek szöveges magyarázatot, és nem nélkülözik a dada ránk hagyott humorát sem. Egyszerre emelkedettek és játékosak.

Albert Levente ebben hasonló hozzá, de ő inkább a tudomány felől közelít, eljátszik az emberi és a kozmikus lét dimenzióival, művei lehetnének fizikai, kémiai kísérletek dokumentációi (Oldódó formák, Fénytörők), mikroszkopikus felvételek, apró organizmusok mozgásának vizsgálati anyagai, de akár űrszonda poétikus kozmoszfotói is (A végtelen szeletelése). De egyes címadásai (például Embrió, Kiszorítottak, Víztároló) visszazökkentenek az emberi külső vagy belső világ, tájalakulatok, a psziché világába is. Mindkét művész alkotásainak hordozói természetes anyagok, amivel az egykori Fáskör tagjainak (Húber András, Orosz Péter, Samu Géza és Varga Géza Ferenc) törekvéseihez igazodnak, miszerint műveik „organikus, absztrakció felé hajló faragványok és konstrukciók, melyek gyakran merítenek a természeti népek atavisztikus, törzsi művészetének szimbolikájából. Szobrászatuk az avantgárd és a népi hagyományok talajából egyaránt táplálkozó, egyéni hangvételű műalkotásokat hozott létre. … Közös kiállításaikon az együtt gondolkodásra, a művek önálló világainak dialógusára helyezték a hangsúlyt.”

[1]

A két művész a teret különbözőképpen használja. A grafikus belerajzol a térbe, felületet alkot a papíron, elhatárol, jelet teremt. A szobrász a teret belakja, abból indul ki, és oda érkezik meg, nem formálja, hanem megtölti, vagy körülveszi. A szobrokkal a meglevő formákat „hasznosítja”, sajátítja ki, és menti meg az enyészettől, a természetes anyagot a fát emeli be a kiállító térbe és csekély átalakítással transzformálja a teremtés tárgyát gondolattá.

Ostinato – Vargha Mihály és Albert Levente kiállítása, Erdélyi Művészeti Központ – EMÜK Galéria

A valóságfelettiséget az absztrakciónak két egymást jól kiegészítő formájában láthatjuk megvalósulni, képi és a plasztikai redukciót, amit a felületek természetazonos jellege csak tovább fokoz. A kiállított művek így az európai kultúrának egy olyan időszakát, a hetvenes éveket is megidézik, a neoavantgárd végét, amikor a művészek biztonságos menedéknek érezték a keleti filozófiák világát, a nonfiguratív ábrázolásmód titokzatosságát, ugyanakkor a személyesség lehetőségét, és ebből merítettek, ami egyfajta védekezés a társadalmi átalakulások, a technicizálódás negatív hatásai ellen, és a szabadságvágy kifejezője is volt.

Ami akkor „modern” volt, ma átértékelődött, a szóhasználat megváltozott, a jelentés átalakult, de a művészet egykori formái itt vannak, ismétlődnek, keverednek, tisztulnak, bonyolódnak, az, hogy mi az aktuális kifejezési forma, azt a művészek maguk határozzák meg, a művészettörténész alkalmazkodik, értelmez. A hetvenes évek neoavantgárdja egyrészt éppen tagadta a múltat, új akart lenni, de nem forradalmi, inkább szemlélődő, de eltérő, lázadó, a hagyományos és romantikus esztétikát tagadta, ugyanakkor a hittel egyenlő, szellemi táplálék és lelki szükséglet szeretett volna lenni egyszerre, vizsgálódó és lírai.

 

Fénymalom

Albert Levente: Fénymalom, vegyes technika, objekt

Ebben keresendő a korszak művészeti módszereinek mai népszerűsége, nemcsak a képzőművészetben, hanem a designben, az építészetben, az alkalmazott grafikában is. Ugyanakkor ez itt abból az igazodási kényszer nélküli alkotói attitűdből fakad, amit alapvetően a generációtól független spontán kreativitás, és a matériához, illetve a spiritualitáshoz való szoros kapcsolat határoz meg.

 

Erdélyi Művészeti Központ,

Sepsiszentgyörgy

május 28-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:26+00:00 május 15, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!