Befelé néző ablak – Interjú Bánki Ákossal Sopianae című kiállítása kapcsán

Sirbik Attila

A Sopianae egyfajta naplóként is értelmezhető, amelyben a sorozat egyes darabjai önmagukban is megállják a helyüket, a sorozatban értelmezés azonban többletjelentést és a teljesebb megértés lehetőségét sugallja. A gyors, vad gesztusok folyamatosan áramló hálózata, és a kép szabályos, geometrikus határai között már a ciklus első darabjain elképesztő feszültség érezhető, amely feloldhatatlan ellentétté fokozódik, hogy az utolsó darabokon ez az elviselhetetlen feszültség egy robbanásban oldódjon fel. E folyamat során Bánki Ákos a saját maga által szabott korlátokat és – ez esetben – határokat végül mégis átlépi, sőt végül – a robbanás által – meg is semmisíti, fel is számolja. Az 50 monotípia a megtett út hangulatainak, érzéseinek pillanatnyi vizuális kivetülése, folyamatos expresszió, amely sok rokonságot mutat a folyamatművészettel, ahol a sorozat együttlátása erőteljesen felidézi a készítés folyamatát és a lelkiállapotok változásait. Bánki Pécsett készült sorozata ezen a kiállításon látható először.

Milyen viszonybán állsz a határokkal, szükséged van rájuk, de csak azért, hogy át tudd lépni őket?

Bánki Ákos: Egész életemben nehezen tudtam betartani a szabályokat, és a határokat is, amiből aztán adódtak problémáim, főleg az iskolai rendszer keretein belül. Nem szeretem azt a szót, hogy határ, gyerekkoromban sokszor hallottam, hogy „minket nem engedtek ki a határon”, „nekünk nem lehet átlépni a határt”, és tudtam már gyerekként is, hogy dühítő dolog lehet, ha az embert lefogják és bezárják. Nem lehet az embert elnyomni, de nyilván tudjuk a történelemből, hogy sok ilyen történt. Az oktatási rendszerrel is ezek voltak a problémáim, nem értettem, hogy miért szabnak határt bárminek is. Mindig többet akartam, mint ami volt. De aztán az egyetemen már lehetett persze, ha addig eljut az ember, hogy a társadalmi együttélés határait betartva tudjon szabadon alkotni.

sopianae_banki-akos_residen-art-budapest

A képek határaival foglalkoztam az elmúlt egy-két évben, újra azok a dolgok kezdtek el foglalkoztatni, melyek már az egyetem alatt a formázott képeimnél is foglalkoztattak, megpróbálni megtörni azokat a képi határokat, melyeket a huszadik század toposzált, mint például az egyszeregy arányokat. Az egyetemi éveim alatt és azt követően, formázott vásznakra festettem, elfordítottam őket, és volt egy agresszívabb időszakom is, amikor direkt szétvágtam a képeket, ami egy indulati vagy határkeresési mechanizmusnak is felfogható. 2015-től a képek határait újra megjelenítem a kiállításokon, a kiállító térbe installatív módon teszem be, vagy vágom szét, vagy ahogy legutóbb a byArt Galériában volt látható, továbbfestem a falon. A pszichikai tér sorozattal azokat a határokat próbálom keresni, szétfeszíteni, melyek bennem is megvannak. A pszichikai tér ezeknek a képi határoknak egy koncepció mentén való keresése, ami összefügg az én határaimnak a keresésével is.

Összefügg nálad a belső fegyelem a saját magad állította határok meghúzásával?

s2B. Á.: Nyilvánvalóan a belső fegyelem összefügg az általam felállított határokkal, de  én nem határoknak, hanem céloknak nevezem őket. Ha elérek egy célt, akkor eljutottam egy határig. Ez egy belső fegyelem. Tudatos felszabadításának, átlépésének vagy mellőzésének kivetülései lehetnek. Így próbálom a kérdésben felvetett határokat, de inkább célokat elérni, amiket felállítok magamnak egy-egy sorozat és azon belül egy-egy képnek a megértésénél. De általában a határokat a sorozatok végéig kutatom, amíg elérek egy célt és általában egy-egy sorozat után újabb kvázi határokat állítok fel, amihez egy újabb belső fegyelemre van szükség. A belső fegyelmemet meditatív módon próbálom jobban kitolni, hogy ne legyen szétesett.

 

A sorozatszerűség nálad a folyamatok kivetítésének igényeként jött létre, vagy éppen azért, hogy bizonyos benned zajló alkotói folyamatokat éppen a sorozat által zabolázz meg?

B. Á.: A sorozatszerűség nálam is egy folyamat kivetülése, ami bizonyos rendszervizsgálattal függ össze. Egy sorozat vagy egy kép befejezettsége is nagyon fontos, de magában a sorozatban is próbálok megérteni dolgokat. A sorozatokat nem tekintem mindig lezártnak, hanem újra-újra visszatérnek bizonyos korszakokban, és így fejlesztem őket. Vizsgálom magamat és a festői nyelvemet is.

Képeiden érezhető is a belső feszültség, ami le van határolva a kereszt kontúrjai által, a kereszt ez esetben, a sorozat képein, inkább egyfajta ablakként értelmezhető?

B. Á.: A sorozat kezdeténél nem a keresztforma érdekelt, hanem valaminek a megnyitása. Egy négyzet formának a megnyitását próbáltam megvalósítani. Ez a forma egy logika alapján egy négyzetből  lett kimetszve, egy olyan sablonból, amit előtte évekig használtam. Egy négyzet alakú formátumot szerettem volna megtörni, és napok, hetek után vettem észre, hogy ez egy kereszt forma, amiben egy feszültséget próbálok megoldani vagy túllépni azon. Ez egy nagyon jó meglátás, hogy ez lehet egy ablak is, de inkább egy befelé, a művész felé néző ablak, ami a sorozat vége felé megbomlik, roncsolódik és teljesen ellentétes irányba fordul át. Ha elejétől a végéig nézem, akkor egy fegyelmezett rendszer bomlik meg, másik rendszerré alakul, és átlép a kép másik oldalára.

 img_3878_2048x

Van bármilyen szoros kötődése ezeknek az alkotásoknak Pécshez, azon kívül, hogy helyileg ott készültek?

B. Á.: Szoros kötődés nincs. Ezt a sorozatot ott kezdtem el, miután felvételt nyertem a Pécsi  Tudományegyetem doktori képzésére. Itt hagytam Budapestet, és másfél évre elköltöztem Pécsre.  A grafikai munkát egy felkészítő folyamatnak gondoltam, hogy  belerázódjak a városba, Pécsbe, a színekbe, formákba. Utólag vettem észre, hogy ez a forma a pécsi katedrális alaprajza is lehet. Főleg miután ezt az ablakformát elfordítottam, már magától  értetődőnek gondoltam ezt a hasonlóságot. Miközben készítettem, valamiért nagyon felszabadított engem ez a sorozat, és úgy gondoltam, hogy ha már ott készült, Pécsnek szentelem.

Tekinthetünk egyfajta vizuális naplóként a Sopianae című sorozatra? 

B. Á.: Ez a sorozat abszolút egy vizuális naplónak tekinthető és nagyon örülök, hogy ez a sorozat így egyben megmaradt. Soha nem volt még kiállítva, ezért érdekes volt újra visszanézni . Nagyon sok emberben teljesen más történet jön le a képekből mint bennem anno. És most, ahogy újranézem, még midig ugyanazt az érzést váltja ki belőlem.

 

Resident Art Budapest

2017. október 13-ig

 

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:16+00:00 október 4, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!