Időjelek. Negyven éves a Pécsi Galéria

Készman József

Négy évtized éppenséggel annyi idő, amennyi elteltével az eleven, aktív, gyakran személyhez kötődő emlékezet átadja helyét a kollektív emlékezetnek. Ami közvetlen és „forró” volt (mondja Jan Assman kultúrakutató), az „hideg” kulturális emlékezetté válik, ráadásul kicserélődnek a szereplők is: 1977-ben nagyrészt Pinczehelyi Sándor képzőművész kezdeményezésére és aktivitásától hajtva alakult meg a Pécsi Galéria, amelynek korszakai a rendszerváltás előtti időktől a kilencvenes évek átmenetiségén keresztül a kulturális fővárosi elképzelésekhez kötődő nagy léptékű intézményfejlesztésekig ívelnek. A megalakulás egy talán soha vissza nem térő, megismételhetetlen pillanat volt a közelmúlt művészetének történetében, és ez többes értelemben is igaz: egyrészt a hetvenes évek neoavantgárd művészeti közege részben informális, a második nyilvánosságban gyökerező fórumokat és formákat hozott létre, ráadásul helyben a Pécsi Műhely működésével közvetlen előzménye és személyi-szakmai feltétele lehetett az intézményes kiállítóhely létrejöttének. Másfelől Pécs sajátos kultúrpolitika helyzete, a hazai artworldben betöltött szerepe is szerencsésen közrejátszhatott abban, hogy a galéria megalakult. A korszak képzőművészeti élete legalábbis kétosztatú, a főváros mellett Pécs lokális kisugárzása tagadhatatlan. A hetvenes-nyolcvanas évek kortárs művészetét illetően Pécsre kulturális szigetként lehetett tekinteni. Olyan művészeti tendenciák és alkotók képviselték magukat a pécsi kiállításokon, melyek máshol csak korlátozottabb-ellenőrzöttebb keretek között jelenhettek meg. Tesztpálya volt tehát, a kortárs képzőművészet távoli trópusa, biztonságos messzeségben a fővárostól, ugyanakkor személyesen Aczél György kultúrpolitikusi tekintete közvetlen homlokterében (a város országgyűlési képviselője volt).

Fotó: Tóth László

Fotó: Tóth László

A Pécsi Galéria komoly tekintélyt vívott ki a hazai és a nemzetközi művészeti életben. Rangos közreműködők, magas színvonalú kiállítások jellemzik múltját. Az elmúlt idők, átmenetek és korszakok muzealizálása egy visszatekintő kiállítás keretein belül mindig lehetetlen feladat. A működés negyven évét nagyrészt dokumentumok és recenziók reprezentálják, a kiállítás létrehozóinak azokból kellett rekonstruálniuk az intézményi múlt eseményeit, történéseit. Az idők során szinte megszámlálhatatlan kiadvány – katalógus, brosúra, meghívó, plakát – készült. A kiállítások a megnyitók fotó-, illetve mozgóképes dokumentációi, valamint a korabeli sajtó kritikái mellett az egyes kiállítások létrehozásával kapcsolatos munkaanyagok képezték a válogatás korpuszát.

Fotó: Tóth László

Fotó: Tóth László

Fotó: Tóth László

Fotó: Tóth László

Mármost hogyan lehet rendet vágni a kulturális emlékezet sűrűjében? A megvalósítás módja sajátosan referenciális lett. A grafikai és kommunikációs anyagok súlyozva és strukturáltan jelennek meg a térben, olyan installációs rendszerek és eszközök segítségével, amelyek gyakorta a galéria múltjában gyökereznek, a napi praktikumból származnak, újrahasznosulnak vagy kreatívan át- és újragondolódnak. A visszatekintés és feldolgozás módja, tekintete azonban teljességgel mai. A kurátor és munkatársai – térdig dokumentumtengerben gázolva, dohos papírkötegek közt fuldokolva – a múltfeldolgozás első lépéseként kisebb összefüggéseket, a napi működést reprezentáló mikrotörténeteket igyekeztek láthatóvá tenni, bízva abban, hogy a közönség élvezettel fedezi fel ezeket, miközben saját maga is önálló történetekkel gazdagodik. Az alkalmazott kiállítási és installációs anyagok-eszközök mellett (a Dexion Salgó-polcoktól kezdve a tükrös hátfalú dokumentumgyűjteményen át a hústűk alkalmazásáig) legalább ilyen fontos szerepe volt a múlt preparálásában a kiállítás grafikusának, látványtervezőjének.

Fotó: Tóth László

Fotó: Tóth László

Fotó: Tóth László

Fotó: Tóth László

Korántsem ennyire megnyugtató a Pécsi Galéria jelene. Kortárs galériaként egy nagyobb intézményi konglomerátum, a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. része – öt másik kiállítótérrel együtt. Jelen pillanatban felelős szakmai vezetés nélkül, minimális költségvetésből működik, egykori programgaléria jellegét rég elvesztette. Igazság szerint sok tekintetben eljárt felette az idő: a hely adottságai, építészeti sajátosságai (dohos, boltíves pince) nem teszik ideális kortárs kiállítóhellyé, korábbi vonzereje – a város főterén, de sajátos, off-helyzetben, szó szerint a „föld alatt” – rég megkopott. Láthatólag keresi a helyét, önmagát a megváltozott kulturális-intézményi felállásban, amelyet alapvetően a Pécs 2010 Kulturális Főváros presztízsberuházásai teremtettek, és amit a város kulturális intézményeinek a Zsolnay Negyedbe költözése kevert újra, kiszippantva a centrumból számos kulturális, művészeti funkciót. Fontos tehát a múltfeldolgozás, az önértelmezés, amennyiben mindez a hely kulturális küldetésének része, de mint tudjuk, az igazi kihívás nem vegyes jellegű programokkal megtölteni egy adott teret, hanem koherens, kulturálisan érvényes állításokkal és vizsgálódásokkal megszemélyesíteni az intézmény szellemiségét. E tekintetben kétségkívül más időket élünk.

Fotó: Tóth László

Fotó: Tóth László

Pécsi Galéria

2017. szeptember 8. – október 8.

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:13+00:00 október 11, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!