Térkoordináták – Nagámi kiállítása

P. Szabó Ernő

“Azért készítek szobrokat, mert mást nem tehetek. Ez az egyetlen létforma számomra a világban való jelenléthez” – olvassuk Nagámi ars poeticáját a katalógus belső borítóján, s a szöveg fölött olvasható adatok, évszámok, mű- és kiállításcímek folyamata valóban azt bizonyítja, hogy immár több mint harminc éve folyamatos ez a teremtő munka, a jelenlét a művekkel a kiállítótermekben s tágabb értelemben a kortárs képzőművészet magyarországi közegében. Művészneve is fogalommá vált, Nagámi, olyan tömör és anyagszerű, mint a művek maguk.

Anyagszerű – ez az egyik legfontosabb kifejezés műveivel, művészetével kapcsolatban (s ebből a szempontból csak apró, de mégsem elhanyagolható a tömörített művésznév japános hangzása és a magyar szobrász és a távol-keleti kultúrának, filozófiának az anyaghoz való közvetlen, egyben igen szoros kapcsolata közötti párhuzam). Ez az anyagszerűség egyébként számomra zenei párhuzamokat is sejtet, a zongorán leütött hang tisztaságát, egy-egy futam vagy akkord hangjainak az összecsengését, azt az átláthatóságot, amely a hangokban rejlik.

7-2Egyébként irigyelem a zenészeket. Pontosabban a zenekritikusokat, esztétákat, zenetudósokat. Mégpedig azért, mert többnyire maguk is olyan plasztikusan tudnak beszélni arról, ami a hangok megszólalásakor történik, olyan pontosan tudják meghatározni, hogy valami miért jó és hogy valami miért nem az, de hogy a nem feltétlenül jó néhány részlet ellenére miért jó, miért érdekes mégis a mű egésze, miért érdemes a figyelemre. A kortárs képzőművészetnek – beleértve természetesen magamat is – nincsenek ilyen jó interpretátorai. Aki kortárs művészetről beszél, többnyire azzal kezdi, hogy körülnéz, megnézi, hol a kályha, melléáll, olyan szorosan, hogy azért a kályhából kiáramló hő ne gyújtsa meg a nadrágját, s csak azután  indul el valamerre. Posztkubista, mondja, minimalista, teszi hozzá, strukturalista, konstruktivista, új geometrista, mintha csak egy-egy áruféleség helyét szeretné megtalálni a polcokon, s mintha a művek generális besorolása valahová a trendek, irányzatok közé egy centiméterrel is közelebb vinné a nézőt az adott mű minőségéhez. És akkor Nagámi esetében még nem is merítettük ki a készletet, hiszen a geometrikus kifejezés mellé bátran odatehetjük azt is, lírai, végletesen leegyszerűsített tömbjeit szemlélve kereshetnénk a párhuzamot a konkrét művészettel is, és az egyik-másik művén felbukkanó rusztikus fakéregre, háncsra vagy a műbe épített stafnira gondolva még az arte povera kifejezés is az eszünkbe juthat.

14-2De hol van Nagámi? Hol van a nagámiság, hol a nagámizmus, ha már ennyire elmélyedtünk az izmusokban? Mit csinálnak a nagámisták, a nagámiánusok? És persze, hol keressük a kiindulópontot e művészet megértéséhez? Az anyagszerűségben talán? A különösen szép, jól faragható, tömbszerűségükben, felületi megjelenésükben egyaránt kifejező fafajtákban, a feketedióban, a mahagóniban? A fa volt Nagámi első anyaga már első, gyermek- és kamaszkori próbálkozásai során, majd a Csiki-körben, amelyhez pályakezdőként csatlakozott. Ahogyan A gondolat vagy a Függőleges, vízszintes vagy az Átjárható tér, a Zéró jelzi, a fa máig az egyik legfontosabb anyaga, kifejező eszköze maradt, még akkor is, ha olykor kételkedik benne, hogy egyáltalán, ha megteheti, hogyan, milyen mértékig nyúlhat hozzá a fához, hiszen élő testbe hasít bele, megváltoztatva azt az organikus rendet, amelyet a természet kialakított. Hasonló dilemma merülhet, pontosabban merült fel a kővel kapcsolatban is, amely ugyancsak fontos kifejezőeszközévé vált az idők folyamán, s amely, mint a Tér-rajz tardosi vörös köve vagy a Csomópont fekete márványa, jelen van a legutóbbi évek alkotásaiban is.

A fa, a kő mellett – és talán előtt – a fémeket kell említenünk, a csiszolt krómacélt, a pácolt és a rozsdás acélt, amelyek a legkülönbözőbb esztétikai minőségeket, fakturális élményeket és színvariációkat kínálják a művek nézőinek, egy olyan gazdagságot, amelyet a tökéletes anyagismeret és technikai felkészültség, mondhatni mérnöki precizitás kínálhat. A Függőleges című kisméretű alkotás polírozott krómacél részletekből áll össze, a különböző minőségek találkozására viszont az egyik legmeggyőzőbb példa a 2014-es Osztott tér, amelyen mindhárom megmunkálási mód jelen van, vagy az egyik legújabb munka, az Ék-s, amely a pácolt és rozsdásított acél párbeszédére épül. Nagámi negyedik anyaga az üveg, mégpedig a fekete füstüveg, amely az utóbbi években került érdeklődése középpontjába, ahogyan azt például az ugyancsak kisméretű Átlátható ék és a Tér-koordináta jelzi. Miközben pedig folyamatosan szélesedett az anyagválasztás spektruma, erősödött a belső igény is a különböző anyagok ötvözésére, a fa, a fém, a kő és az üveg eltérő anyagminőségeinek a szembesítésére, az így kialakítható párbeszédre vagy éppen ellenpontokra. Pácolt fa, háncs, fekete füstüveg, rozsdásított acél, illetve polírozott krómacél adja a 2016-os Az út anyagát, a Belső tér pácolt fából, rozsdásított acélból és popszegecsből épült 2015-ben, az Üzenet rozsdás acél és mahagóni, a Tér függő a mahagónihoz sárgarezet társít, az Együtthatón pedig újra csak a mahagónifa és a polírozott krómacél jelenik meg együtt, nem beszélve arról az izgalmas erezetű márványdarabról, amely a mű talapzataként szolgál – így már soha nem adhatja ajándékba valamelyik barátjának. Apropó, talapzat. Több alkotás is található a tárlaton, amely a szobor kiterjesztésére tett kísérletként is felfogható a mű és a talapzat tökéletes egységének a kialakítása révén. Ilyen alkotás például Az út vagy a Zéró, amelyek a mű kínálta térélményt erősítik  tovább a talapzat szobrászi megformálásával, újabb lehetőségeket fedezve fel a szobrászat kiterjesztésére, a nyitott mű létrehozására, azon az úton továbbhaladva, amelyen Brâncuși kezdett járni el több mint száz évvel ezelőtt, s amelynek egyik legfontosabb mérföldkövét Giacometti rakta le.

8-2A tér meghódítása, a térélmény kiterjesztése, intenzitásának fokozása Nagámi szobrászatának egyik legfontosabb jellemzője, legyen szó áttört szobrokról, térrajzokról vagy Belső terekről, Átjárható terekről. Ahogyan műveinek a címei mondják, Átjárható tér, Tér-koordináta, Osztott tér, Tér-függő jön létre a különböző irányú erővonalak találkozásának köszönhetően, de a tér a főszereplő azoknál az alkotásoknál is, ahol maga a kifejezés nem jelenik meg a mű címében, például a Zérónál, ahol kétféle, különböző irányból megnyíló belső tér is létrejön, vagy éppen a Függőlegesnél, amelynek belső terét egy polírozott rézlemez osztja tovább. A Függőleges, vízszintes egyszerre kínálja a belső tér élményét nézőjének, és a tér magragadásának egy másik módját is megmutatja a horizontális és vertikális erővonalak hangsúlyozásával. Az Együttható belső terét  negyvenöt fokos szögben és függőlegesen álló tömbök határozzák meg, az Üzenet belső terét egy picit szabálytalanul elmozdított elinduló fémrészlet artikulálja, a Pont pedig, a címmel ellentétben, igen összetett térrendszert alkot egy horizontális erővonalra felfűzve.

Azt hiszem, ebben az utolsó mondatban rejlik Nagámi művészetének a legsajátosabb és legfigyelemreméltóbb jellemzője. Nevezetesen az, hogy az alapelemekről, az alapvető esztétikai értékektől elindulva képes olyan összetett struktúrák létrehozására, amelyek más művészek munkáival összetéveszthetetlenül ragadják meg, artikulálják a teret, s vonják be ebbe a kiterjesztett térbe a művek nézőjét is – és a kiterjesztés magában foglalja a néző életét is, az életet, amelynek nagy folyamatát a születés és a halál között e térkooordináták megragadják. A kiállításon jól példa erre az összetett térélményre az a műegyüttes, amely az egyik legújabb mű, a nagy méretű Téri installáció és a szomszédságában álló művek együttesének a hatásából alakul ki, s amely, legalábbis elméletben vagy képzeletben, megnyitja a teret a galéria kapuján túlra, a közösségi terek felé is. Nagámi számára  kiváló feladatokat jelentene ezeknek a tereknek a szobrokkal való benépesítése, művei kifejezetten nagy, nyitott terekbe kívánkoznak. Áll is több szobra köztereken, a legjelentősebbet, a majd hat méter magas, acéllemezből készült Obeliszket 2006-ban a németországi Schwerinben állították fel, Irány-tű című, hat méter magas tölgyfaszobra 1995 óta áll a nagyatádi Szent István parkban, a Kapu a világban 2003 óta az ikervári vadasparkban látható. De sokkal több a terve, javaslata, mint amennyi eddig megvalósult. Nos, ha a művek útja a tér folyamatos kiterjesztése felé halad, ahogyan azt ez a legutóbbi évek művei között válogató, de egy-két alkotással az előzményeket is fölvillantó tárlat jelzi, akkor reméljük, hogy a szobrászi pálya alakulását sikeres köztéri pályázatok határozzák meg a következő években.

 

Érdi Galéria

szeptember 29. – október 28.

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:13+00:00 október 13, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!