Hermann hermitjei

Szombathy Bálint

Hermann Zoltán nem tartozik a túlexponált, feltűnést kereső művészek közé, csendesen van jelen az általa következetesen felépített világban. Időről időre közönség elé áll, mint egy pallérozott középkori szerzetes, hogy világgá adja szellemi működésének termését, melyet cellájának zugaiban teremtett, hosszú esztendők kitartó munkájával, távol a külvilág zajától, semmire sem figyelve, csak befelé, önmagára. Nemcsak a műveit, de őt magát, emberi megjelenését is valamiféle szakrális kisugárzás vonja körül. Egy olyasfajta érzéki rezgés árad belőle, ami némileg ellentétes délcegen markáns fizikai alkatával. Az ilyen jellemeket szerepeltette nagy előszeretettel Pier Paolo Pasolini a filmvásznon, akik esetenként lehettek koldus vagy pásztor rongyaiba bújtatott királyok vagy főpapok, és fordított szerepkörben is, mint akik elvetették a cicomás gazdagságot az egyszerű szegénység javára, halálukig hirdetve a hitet. Tudásukat kitartóan őrizték az élet minden helyzetének és ösvényének az állomásán, személyiségüket sok esetben a szent felmagasztosulásban víve tökélyre.

 

Hermann Zoltán: Kreatúra, 2010, akril, vászon, 90 x 90cm

Nem is járunk már messze a hermanni témától, főleg úgy, ha a kiállítás megtekintését a videómunkával indítjuk, amely három szelfietűdöt fűz fel öt percbe. Nem véletlen, hogy a felvétel Rómában készült. Ám nem is annyira a konkrét hely a meghatározó, hanem az, hogy a beszüremlő harangcsilingelésből első pillanattól egyértelművé válik, szakrális környezetben irányul rá a kamera a művészre, aki úgy áll ott, mint egy hittel teli, de halandó ember, várva az Utolsó Ítéletet. Mintha a kamera lenne Isten tekintete, előtte zajlik a megtisztulásra való hajlandóság felmutatása, a testi-lelki lemeztelenedés folyamata. Nincs semmi titkolni valóm, olyan tisztán állok itt, mint amilyen tisztán megszülettem. Ilyesfajta gondolatok tükröződnek a művész arcán, miközben odaáll a felvevő tekintete elé, amely a mi tekintetünk is egyben. Ebben a minimalista megnyilatkozásban sokkal több van, mint amit a performatív mozzanatok láthatóvá tesznek. Ezen a helyen a viszonylagos mozdulatlanság mögött egy egész életút omlik elénk, amely mögött ott az istenféltés és az emberi alázat.

 

Hermann Zoltán: Kreatúra BG, 2010, akril, vászon, 130x 190 cm

Ha ezen a lencsén át közelítünk a képekhez is, közel kerülhetünk a szentség fogalmának az egyéni interpretációjához. Nem lehet bizonyossággal tudni ugyanis, hogy mik és kik ezek az úgynevezett kreatúrák, akik egyaránt lehetnek emberi és állati testek származékai, eltorzult kinövései. Néha naturalisztikusan taszítóak, néha pedig erotikus finomsággal vonzóak, vagy éterien megfoghatatlanok. Bármilyen érzéseket és gondolatokat sugároznak felénk, lényegében fogalmunk sincs, hogy genetikailag hová sorolhatnánk őket. Mintha érinthetetlenek lennének, akárcsak a szent dolgok.

Szerencsére ezeket a hermanni történeteket is fel lehet göngyölíteni. Aki régebbről követi a művész munkásságát, még emlékezhet 2008-as Töredékes monitoring című kiállításának színes kollázs-sorozatára, az Érzéki némajátékra. Ott találkozhattunk azokkal az emberi idomokból, elsősorban ajkakból és arcbőr mintákból kifejlesztett csonkolt ikonográfiai figurákkal, amelyek emlékképei, ősmintái lehetnének az újabb festményeken megjelenő biológiai entitásoknak, melyeket joggal nevezhetünk fantazmagóriáknak is. Hermann ma még kifejezettebben az elvonatkoztatás felé halad, mint a múltban tette. A művészeti fejlődésnek ez a természetes útja, mármint az, hogy az absztrahálódás felé mozog. Ilyen az egész 20. század művészete, amely egész korpuszával az absztrakció felé halad. Továbbá ilyen az emberi tudat útja is, amely az idő haladtával szűkít és összpontosít, s ezt mutatja Hermann következetessége is, amely arra irányul, hogy lefejtse a sallangokat, a feleslegességet a lényegi tulajdonságokról.

 

Hermann Zoltán: Kreatúrák, szelfik, 2017, kiállítási enteriőr

A képek motívumainak asszociációs skálája végtelenül széles. Nem véletlen, hogy a művész általánosságban csak kreatúrákként határozza meg őket, rájuk tapasztva a titokzatosság fátylát. Hogyan nevezhetnénk el ezeket a tipikusan hermanni képződményeket, melyek valójában bölcseleti vonzatokkal bírnak? – töprengtem magamban többször is. Mígnem eszembe jutott, hogy a 60-as években létezett egy angol popzenekar, amelynek a népszerűsége a Beatlesével vetekedett, a Herman’s Hermits. Vagyis, kissé magyarosítva, Hermann hermitjei, avagy remetéi. És valóban, milyen jól illik a remete meghatározás a vásznakon látható alakokra, alakzatokra, melyek csupa öntörvényű tulajdonsággal rendelkeznek, nem hasonlítva semmi másra, csakis önmagukra. Maradjunk most ennél az antropológiai felfedezésnél, és várjuk meg türelemmel, mit hoz a következő kiállítás, mi történik vajon Hermann hermitjeivel a jövőben.

 

Hermann Zoltán és Szombathy Bálint

 

A.P.A. Galéria,

2017. október 28. – november 17.         

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-11-15T17:07:55+00:00 november 15, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!