Itt és most – Yevgeniy Fiks: A Zsidó Autonóm Terület növény- és állatvilága

Horváth Ágnes

Ki tudja ma már, hogy mi a Zsidó Autonóm Terület? És ki tudja, hogy ezt egy 1928-as dekrétummal eldöntött, majd 1934-ben a szovjet–kínai határnál létrehozott valamit annak fővárosa után egyszerűen csak Birobidzsannak fogják hívni? Yevgeniy Fiks, a moszkvai születésű, mára már New York-i művész azt mondja, hogy élete meghatározó élménye volt, amikor Birobidzsanban orosz, olykor héberesre formázott cirill betűs orosz és héber nyelvű feliratokat látott. Az ő élményének próbálunk meg a végére járni, és megérteni, mitől aktuális ma egy Birobidzsan-projekt.  Ha kicsit is belegondolunk, ez a városnév a következő problémák kijegecesedése: Izrael – cionizmus – antiszemitizmus – sztálinizmus – szocializmus – be- és kitelepítés – hontalanság. És máris benne vagyunk a ma forró pontjaiban.

A bejárattól balra az Autonóm Terület térképét látjuk héber betűkkel, arannyal megrajzolva. Aki tud héberül olvasni, el is olvassa. Csakhogy jiddis nyelven is kell valamelyest tudni, hogy értsük a hitvallásszerű mondatot, amely így hangzik: A magas ég fölöttem az én drága apám, a széles föld köröttem az én drága anyám. Joggal nem érezzük zsidó bölcsességnek, a művésztől tudjuk is, hogy ez egy burját mondás. Mert hogyan is mondhatná egy zsidó – akár szovjet zsidó, akár nem – a távoli Amur mentén fekvő földet édesanyjának, amikor a 83 évvel ezelőtt kikiáltott (?), alapított (?), rendeletileg létrehozott (?) területen (már a bizonytalan szóhasználat is sokat elárul!) ma mindössze kétezer zsidó él – ha az Izraelből visszavándorlókat is ideszámítjuk, négyezer. Nekik ez lett a Homeland, ez a Homeland. A burját mondás jiddisre fordítása a kiállítás mottója is lehetne,  a terület hibrid jellegéről árulkodik.

Yevgeniy Fiks: Kozmopolita, 2016, 86 x 152 cm, akril, vászon

A bejárat másik oldalán három fekete-fehér, fényképszerűen festett olajkép látható: Homeland (Haza), Territory (föld) és Cosmopolite (Kozmopolita). A kivastagított betűk azt jelzik, hogy ott a képen a latin helyett héber betű áll. Talán ezzel is jelezve az ország (?), terület (?) születésétől fogva heterogén jellegét és a zsidó lakosság fölfelé kerekített számarányát. A három szó Birobidzsan alapkérdéseit fogalmazza meg. A zsidóság számára ugyanis haza és föld egyaránt – Erec. A Kozmopolita viszont már szovjet–zsidó kérdés. Az eredetileg világpolgárt jelentő kozmopolita szó a „zsidó mint olyan”-nal való azonosítása óta elveszítette ezt a tágas értelmét, csakis pejoratív  jelentése van. A sztálinizmus idején az asszimilálódott zsidó értelmiségieket kozmopolitizmussal, gyökértelenséggel és hazátlansággal vádolták. Máshol „galiciáner”, nemzetietlen kommunista, „hazátlan bitang” lett a különfélébb zsidókból. Az idegenségérzetből kovácsolódott dühös szavak mélyén persze igazság is van. Hiszen a zsidóság a második templom lerombolása óta száműzetésben, elterjedt héber nevén gálutban él, igazi otthonától megfosztva, a gala szó teljes értelmét követve: „idegen közegbe kényszerítve”.[1] Ezért éneklik minden évben a Peszach, a Kivonulás ünnepén: „Most még itt, de jövőre Jeruzsálemben”. Az tehát, hogy az „erec” egyszerre a leendő föld és a haza, azt is jelenti, hogy itt és most még külön van a hazát jelentő nyelv és föld.

Yevgeniy Fiks: Haza, 2016, 86 x 152 cm, akril, vászon

A Zsidó Autonóm Terület a cionista és a szovjet elgondolás találkozása: mind a kettő egy önálló országban folytatandó mezőgazdasági életmódot ígért, ilyen értelemben egyesült volna Föld és Haza. Egy szovjet Izrael. Mindenesetre egy ötvenéves vita szülötte. Az antiszemitizmus levezető csatornája. Egy szovjet típusú cionizmus megtestesülése. A torzszülött sztálinista ideológiában a kitelepítés egyik módja. Ilja Ehrenburg, a 20. század első felének neves írója és újságírója „modern gettóként”emlegeti Birobidzsant.  A II. világháború utáni nagy, pogromszerű zsidóüldözések idején is zsinagóga vagy imaház nélkül. Ma a körülbelül kétszázezer lakosú Birobidzsan 1–2 %-át teszik ki a zsidók. A többség orosz, ázsiai, a kínaiaktól a bennszülött goldokig és tunguzokig. A főváros pályaudvara előtt hatalmas menóra emelkedik a zubogó szökőkútban, mellette pedig a Hegedűs a háztetőn tejesembere nógatja a lovát. A szobrot a kínaiak ajándékozták Birobidzsán városának! Erre is jól rímelnek a galéria hátsó termében látható, ma is a Zsidó Autonóm Területen újonnan épült ortodox templomok fényképei. A szovjet rendszerváltás után felépítettek ugyan egy zsinagógát, és Birobidzsánban van rabbi is – egyetlenegy –, ám ha éppen nyaral, a templom nem látogatható.

Yevgeniy Fiks: Golda, 2016, 40 x 30 cm, digitális print (A Zsidó Autonóm Terület növény- és állatvilága című, 30 darabból álló sorozatból)

Ezt az abszurdumot teszi nyilvánvalóvá a kiállítás címéül is választott film narrátora: „Birobidzsant mesterkéltnek, nem valóságosnak, idegennek érezték. A szovjet–zsidó köztudatban nem zsidó (unjewish) volt: idegen föld, a távol hagyományos településektől. A szovjet–zsidók képzeletében Birobidzsan olyan helyként élt, ahol ők nincsenek ott.”[2] Fiks filmjét az 1934-es Boldogságkeresők című szovjet, Birobidzsant propagáló film alapján készítette, de „kiirtotta” belőle az embereket. Márpedig ember nélkül nincs növény- és állatvilág. Hiszen csakis az ember látása által vannak növények és állatok. Csakis az ember teszi mindezt valósággá. Isten parancsára az ember (Ádám) ad nevet növénynek és állatnak. Innen nézve pedig azt is értjük, hogy a táj – a maga flórájával és faunájával – miért nem vált a szovjet–zsidók hazájává, miért igaz, amit a filmben hallunk: „A Birobidzsan-projekt úgy maradt meg, mint egy hamis, szocialista Izrael-alternatíva.”

Ezt az „ott-hontalanságot” – muszáj ezen a ponton a mai menekültkérdésre gondolnunk és tudomásul vennünk a probléma valós voltát! – és a haza utáni vágyat fejezi ki a művész azzal, hogy az ottani madarakat és növényeket az Oroszországban használatos jiddis nevekkel nevezi meg. Így asszimilálja a földet. Ilyen nevű növényeket és állatokat látunk: Ansel, Golda, Dovid, Hers, Rifke, Süssman, Beer, Hetzkel, Avrum.

Yevgeniy Fiks 1972-ben született Moszkvában, 1994-ben szüleivel New Yorkba költözik. Megkezdett képzőművészeti tanulmányait már itt folytatja. Ennyi olvasható a honlapján. A legfontosabb, hogy mindig tágabb kontextusba helyezi  mondanivalóját, vagyis önmagát a hic et nunc világába állítva kívánja kifejezni, aktualizálni és így megérteni a máig ható történelmi örökségeket, nem akar letenni az asztalra noch einmal egy művet. Erre jó példa a 2016-os New York-i Pleska–Birobidzsan-projekt, amelynek keretében Fiks úgy mutatja be az azonos neműekhez vonzódó szovjet férfiak és nők büntethetővé tételét, hogy az Autonóm Terület városneveit fölcseréli olyan ismert baloldali queer-ikonokkal, mint amilyen például Angela Davis.[3] Ahogy ezt egy posztszovjet érában, kisebbségi, nem orosz, exszovjet köztársaságban szocializálódott barátom megjegyezte, Fiks nem a globalizáció hírnöke. Közelíteni akarja a Keletet a Nyugathoz, orosz zsidóként megmutatni a Nyugatnak, s annak egyik fellegvárának, New Yorknak, hogyan hat a szovjet lét a posztszovjet időkben. Mindezt egy, a Szovjetunióban fölnőtt orosz–zsidó szempontjából.

 

 

[1] Tábor Béla, A zsidóság két útja, Utószó, 170. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1990.

[2] Az angol szöveget saját fordításomban közlöm.

[3] A Pleska tulajdonnévből lett köznév: eredetileg egy moszkvai tér neve, a melegek kedvelt találkozóhelye.

 

2B Galéria

2017. október 7. – november 4.

Print Friendly, PDF & Email
2017-11-13T12:23:24+00:00 november 13, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!