Kortárs archaizmus – Székács Zoltán festményei

P. Szabó Ernő

Kortárs archaizmus – ezt a címet kapta Székács Zoltán festőművész kiállítása, és ez a különös jelzős szerkezet bizonyára mások figyelmét is felkeltette, nem csak az enyémet.  Ellentmondásra gyanakszunk, hiszen ami kortárs, az nemcsak hogy ma születik, de a képzőművészetben bevett szóhasználat azt is jelenti, hogy a jelen problémáival foglalkozik, ami pedig archaikus, az értelemszerűen nem egyszerűen régi, régies, de valamely kultúrának a legősibb rétegeibe tartozik. Az ellentmondás azonban látszólagos. A 20. század folyamán sok alkalommal szembeállították egymással a régit és az újat, az avantgárd művészet szüntelen keresése, jövő felé fordulása olykor egyszerűen nem viselte el a múlt időt. De amíg a futuristák le akarták rombolni a múzeumokat, s bennük a múlt művészetét, hogy vadonatújat hozzanak létre, a kubizmus művészei az afrikai törzsi művészet inspirációjára újultak meg. Az archaikus, az ősi, a primitív művészet kiváló darabjai nem hiányoztak a szürrealizmus pápája, André Breton híres gyűjteményéből sem. Mintha csak Rainer Maria Rilkének akart volna igazságot szolgáltatni a modernizmus, amikor a legfontosabb forrásai között ismerte el az archaikusat.

Székács Zoltán: Töredező világ, 2016, vászon, vegyes technika, kollázs, vakolat, 120 x 150cm

Kevésbé a lírára koncentrálva, mint inkább a 19-20. századi magyar művészetre,  a jelen művésze számára mindig is fontos volt a korábbi mesterekkel folytatott párbeszéd és az archaikus népi kultúra értékeinek értelmezése, a műbe való beemelése. Néhány évvel ezelőtt textilművészek rendeztek Modern etnika címmel tárlatsorozatot azzal a céllal, hogy a népművészet értékei akár még a mindennapi viseletbe is visszatérhetnek. Sikerül-e ez a törekvés vagy nem, az kétesélyes, az bizonyos, hogy például az osztrák, a német tervezők számára nem reménytelen ez a feladat. Azok a formák, anyagok, színek, kompozíciók ugyanis, amelyeket az archaikus művészet ránk örökített, nem egyszerűen önmagukat jelentik, hanem a világról való gondolkodás bizonyos formáit, a közösségi élet, a mindennapok és az ünnepek megélésének a minőségét. Nemcsak a modern és az archaikus kerül így közel egymáshoz, de a hétköznapi és a művészi érték is, amely korunkban ugyancsak eltávolodni látszik egymástól.

Székács Zoltán is újra és újra értésünkre adja, hogy azon elődök, névtelen középkori mesterek – és az azok példáját követő, éppenséggel a művészettörténet legismertebb alkotói közé számító művészek – munkáját szeretné folytatni, akik az itt és most látható formák leképzése, a közvetlen, tapasztalati úton befogadható világ ábrázolása helyett a dolgok mélyebb összefüggését kívánják megragadni szimbólum értékű formák, színek, szerkezetek segítségével.

Székács Zoltán: Szikkadt föld, 2017, vászon, vegyes technika, zsák, vakolat, 90 x 120 cm

Akármit is szeretne mondani, azt műveinek nézője az első pillanatban megállapíthatja, hogy mesteri módon teszi. Székács Zoltán a kortárs művészek azon, sajnos egyre kisebb létszámú, csoportjába tartozik, akik tudnak és mernek is szép képeket festeni. Mégpedig úgy, hogy magának az anyagnak a törvényszerűségeiből, sajátosságaiból indul ki, az anyagot hagyja élni, dolgozni, mondhatni, csak időnként korrigálva a folyamatokat. Hogy ez így van, abban nyilván annak is szerepe van, hogy évtizedeken át foglalkozott, mégpedig sikeresen, porcelántervezéssel, főiskolai tanulmányait is a Magyar Iparművészeti Főiskolán végezte kiváló mestere, Schrammel Imre vezetésével.  Festményeinek meleg sárgás, vöröses, barnás tónusaihoz a faktúra különös hatása társul, amelyet samottos anyagok fölhasználásával vagy a felület karcolásával, papír- vagy textilapplikációk, a kollázstechnika alkalmazásával gazdagít tovább. A művek bizonyos pontjain azután maga a festék jelenik meg mintegy a kollázstechnika részeként, a pecsétformájú plasztikus felületen pedig jeleket, betűformákat, szövegrészleteket látunk.

A szöveg amúgy is szüntelen jelen van Székács Zoltán festményein, régi, zsinórírásos kézírások vagy kódexeket idéző betűsorok képében, s a festmények geometrikus szerkezete, az ősi, primitív népek művészetének hatására utaló ritmusképletek mellett a kompozíció harmadik meghatározó elemévé válik. A művészettörténet különböző korszakait idézik ezek az elemek, ha külön-külön nézzük őket, együttesük viszont sajátos, mondhatni csak a festőre jellemző egységet alkot.

Székács Zoltán: Tűzföld, 2016, vászon, vegyes technika, vakolat, kollázs, 100 x 100cm

Az ősi, primitív kultúrák művészete természetesen nem nevezhető egyben eszközökben vagy tartalomban is szegénynek, sőt, a jelek, jelrendszerek segítségével képes ugyanolyan közel jutni ahhoz a bizonyos titokzatos szférához, mint az alkimista vagy éppen a középkor művészete az arany ragyogása révén. Tiszta forrásokat keresve azonban, ahogyan jeleztem, nem szükséges távoli kontinensek, évezredekkel ezelőtti népek kultúrája felé tájékozódni, hiszen akár a 20. század Közép-Európájának paraszti művészete is kínált s olykor még ma is kínál iránypontként szolgáló értékeket. Ahogyan a népzenét Bartók és Kodály, úgy igyekezett összegyűjteni Szentendrén és a szentendrei sziget falvaiban Vajda Lajos és Korniss Dezső a népművészet konstruktív-szürreális motívumait, hogy azután többek között ebből a forrásból táplálkozzon tovább Bálint Endre művészete is. Tóth Menyhért festményeinek fehér ragyogása az alföldi parasztság világát idézi, Keserü Ilona festményeinek hullámzó vagy éppen szárnyaló formái a balatonudvardi temető sírköveinek a formájára rímel.

Egyik esetben sem a motívumok, a színek konkrét átvételéről, hanem azok átírásáról van szó, egy olyan folyamatról, amely a magyar művészetben a 20. századi művészet nagy áramlataitól szinte függetlenül, mindenesetre a kilencvenes években divatba jött „kulturális nomadizmust” jócskán megelőzve jelent meg. Hasonló módon áttételesen vannak jelen régi kultúrák jelei Székács Zoltán művészetében is, a geometrikus képi struktúrával, s egy-egy esetben konkrét látványelemekre is utaló motívumokkal társulva. Legújabb, ezen a kiállításon szereplő, főként az utóbbi két évben festett képein ugyan kevesebb „fölismerhető” elem, épületrészlet, kapuk, falrészlet szerepel, mint a korábbiakon, de fölsejlenek az ilyen elemek, s műveinek a címeiben is utal rájuk: például Nagy-kapu, Óváros. Jó néhány képe az antik görög-római kultúra, művészet örökségére utal – a Poseidon oszlop, a Nápolyi mozaiktöredék, a Pompeji falak –, ezek a motívumok, mint ahogyan egyik festményének a címe mondja, egy Töredezőt világ sarokpontjainak, viszonyítási pontjainak tekinthetőek, egy másik, az anyagival szemben szellemi értékeket képviselő világ szimbólumai.

Székács Zoltán: Repedezett Totem, 2017, vászon, vegyes technika, 120 x 100 cm

Más művein a Repedezett totem, az életfa jelenik meg, ugyancsak a lét, a létezés egy másik síkját jeleníti meg az itt és most megélhetővel szemben, különös jelei, pecsétformái pedig a kommunikáció, a kapcsolat lehetőségét, szükségességét a kétféle szféra között. De nem tartozik az elvágyódók fajtájába, azok az egészen közeli képek is inspirálják, amelyekkel nap mint nap találkozik – a nagyvárosi falak faktúrája, a graffitik, a vésett vakolatok ábrázolásai, a Nagyvárosi dzsungel közönséges anyagai, a különböző zsákvásznak minősége –, s persze élvezi a homokkal kevert festék faktúrájának szépségeit. Szép a rozsda vörösbarnája, és szép a szikkadt föld repedéseinek a hálózata. Kis történetek bontakoznak ki előttünk vagy éppen Nagy utazások emlékképei. A festő olykor, mintegy fegyelmezve a jelen és a múlt feltoluló képeit, raszterrendszert hoz létre, amely a formákat körülveszi. Mondhatnánk, különösen aktuális az a problematika, amellyel a raszterrendszer titkait kutató művész foglalkozik, hiszen korunk a nagy tömegek, mennyiségek, így az ismétlődések korszaka, amelyben a különbözőség, az egyéniség, a mindennapok szürkeségével szembesíthető szépség egyre ritkább, egyre nehezebben létrehozható érték. Mindenesetre, mutatják Székács Zoltán festményei, amelyeket, ha lehetséges, a korábbinál is erősebb anyagszerűség jellemez, ez az érték létrehozható. S mintha már körvonalazódna a festményekben egy újabb problematika is, a szerkesztő fegyelem és a teremtő gesztus, a ráció és a játékosság viszonya. A szín és a faktúra értékei válnak elsődlegessé ezeken a műveken, a lazúrosan felvitt rétegek egymásra hatása, egymáson való áttűnése, miközben utalásként, önidézetként fölsejlenek azért a geometrikus struktúra elemei is. Lezárásként vagy éppen új periódus kezdeteként fogjuk föl e képeket? Annyi bizonyos hogy szerves részét képezik annak a nagy, életet, életművet átfogó raszterrendszernek, amelyet a művész épít, s amely rendszerben minden elem más, mint a többi. Mind sajátos értéket képvisel.

 

Pesterzsébeti Múzeum

2017. szeptember 13. – október 25.

Print Friendly, PDF & Email
2017-11-07T20:55:43+00:00 november 7, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!