A test epifániája – Bukta Norbert kiállítása

P. Szabó Ernő

 

Kevés enigmatikusabb képcímmel találkoztam eddig, mint amilyen az alábbi: B.N., B.Sz. D. G.D.: G.S. konduktor portréja (2010–2012, akril, spray, vászon, falemez, 130×180 cm). A mű reprodukciója szerepel a kiállítás leporellójában, FKA közgazdász és MMÁ kolléga portréja reprodukciójának a társaságában, de arra már nem mernék megesküdni, hogy mindegyik mű kikerült-e a kiállításra is. A monogramokat sorolva egy pillanatra Karinthy Frigyes klasszikus mondata jutott az eszembe, amely szerint álmomban két macska voltam, és játszottam egymással. Azután azonban, a valóságnak megfelelően korrigáltam a számokat, ha itt egyáltalán macskák vannak, akkor legalább három van belőlük, a kiállító Bukta Norbert festőművész (BN) és alkotótársai, Benyovszky Szűcs Domonkos (BSzD) és Gantner Dániel (GD) festőművészek, nem beszélve a negyedikről, Borkovics Péter üvegtervező művészről, aki ugyan monogramosítva nincsen, de akinek a részvétele a közös játékban legalább annyira fontos, mint a többieké.

 

Ha idáig eljutottunk a tények tudomásulvételében, nyilván azt is megsejtjük, hogy nem akármilyen kiállításon vagyunk. Erősíti ezt az érzést a kiállítás összetett címe – A test epifániája – lét mutatás – végjáték(a) – és az egyik főfal magasában olvasható Bornemissza Péter-idézet is, amely szerint Virág az ember (…) mint a mezei virág, mint az árnyékok, mint az álom, csak olyanok vagyunk (…). Mulandóság, törékenység, kiszolgáltatottság… a XVI. századi költő életérzése a XX. században, a hatvanas években Kurtág György kompozícióinak köszönhetően nyert új értelmezést, és úgy tűnik, most, a XXI. század elején újra csak időszerű Bornemisza mondandója. Legalábbis Bukta Norbert számára, akivel kapcsolatban joggal vethette papírra méltatója, hogy a művészet eszköz, a lét mélyebb rétegei felfedezésének az eszköze, és akinek műveiről szólva azonban  joggal kockáztathatjuk meg a megjegyzést, hogy eszköz, de micsoda eszköz!

 

Ahogyan a többféle szignó jelzi, a kiállított műveket többen festették és talán tűzték is össze a részleteket. A portrénál az történt, hogy a három festő közül ketten festették meg a harmadikat, mégpedig kétszer, s megfestés után a két kép két felét kicserélték. Az egész alakoknál az a helyzet, hogy ott mind a hárman nekidurálták magukat egy-egy modell előtt, de a végeredmény itt sem lett más, mint az, hogy az elkészült két kép két fele helyet cserélt. Az már csak mellékes adaléknak tekinthető, hogy a kiállítás rendezésének utolsó pillanataiban is új művek kerültek az együttesbe, két 2000-es kép, amelyek az „egész ügy” kezdetét jelentették, s hogy a galéria hátsó részében Bukta kiállít egy kilencdarabos sorozatot, amelynek alapját egyik munkatársa fotói jelentik, amelyek részleteit ő, akár csak a fejek és egész alakok részleteit, kollázstechnikával rakta össze, és akrillal tovább megdolgozta.

Forog bennem a világ… bocsánat, ez nem a néző állapota, hanem a sorozat címe. Mindenesetre azok számára, akik a korábbi alkalmakkor nem voltak jelen, így válik nyilvánvalóvá, hogy ez a kiállítás nem egy önmagában egész, befejezett esemény, hanem egy hosszabb folyamat egyik állomása. Ez a folyamat több mint egy évtizeddel ezelőtt a Szimultán Művészeti  Iskolában kezdődött, Norbert és tanítványai együttműködésével, nyári művésztelepeken folytatódott Magyarszecsődön, s eredményei is több kiállításon voltak láthatóak, úgy mint a keszthelyi Balaton Múzeumban, a Podmaniczky utcai, illetve az Óbudai Társaskör Galériában. Először többnyire akvarellek  születtek, majd akrilképek, később szénrajzok is, mindig megfelelően az adott szituációnak, a motorikus ismétlődéseket elkerülve. Mintha naplóírás lenne – idézte fel a kiállító néhány nappal ezelőtt számomra a tíz évvel ezelőtti történéseket –, úgy vizsgálta, vizsgálták annak lehetőségét, hogy lehet különböző stílusokat  ötvözni, s hogyan lehet a látható világ rejtett dimenzióit, a felszín alatti univerzum elemeit megmutatni.

Megmutat – ezzel a szóval érkeztünk el a kiállítás címéhez, hiszen a görög  epiphania (azaz epi és phaino részekből) származó epifánia szó szerint megmutatást, a lét mutatását jelenti, s eltekintve attól, hogy jelentése már az ókori pogány birodalmakban is ismert volt, a kereszténység számára kiemelkedően fontos kifejezés. Konkrét jelentése a vízkereszt, amelynek megünneplése hamarabb, úgy Kr.u. 360 táján vált általánosan elfogadottá az egyházon belül, mint a karácsony pontos időzítése. Az epifánia jelentéskörébe beletartozik, hogy a csillag elvezeti a bölcseket a jászolhoz, Krisztus megkeresztelkedik a Jordán folyóban, s a vizet borrá változtatja kánai menyegzőn – mindhárom esetben az isteni lényeg megmutatkozásáról van szó. Azt hiszem, az valóban csak véletlen, hogy néhány nappal a Magyarországon ettől az évtől hivatalosan megünnepelt vízkereszt után nyílt meg Bukta Norbert kiállítása, az azonban bizonyos, hogy valóban a megmutatás lehetőségéről-lehetetlenségéről beszél. Korábbi művei az arc, az újabbak a test epifániájáról.

Megmutatni, de hogyan? Nos, Bukta Norbert és munkatársai a német heftige malareire, új festészetre emlékeztető erőteljes színekkel, expresszív ellentétekkel, csorgatással festik meg az egyes részleteket, mondhatni minden mindig mozgásban van, s ezt a dinamikát tovább erősíti, hogy a szétvágott részleteket újra összerakják, így a mű egyetlen nagyméretű kollázzsá válik. Az egyes darabokat tűzőgéppel rögzítik, s ez újabb elemekkel gazdagítja a mű expresszivitását, dinamikáját, a mozgás- és az időélményt, amelyet ad. Mintha csak a kiállításon meghívott vendégként szereplő Borkovics Péter Verbális csíkok című üvegplasztikájának szín- és fényeffektusaival folytatnának párbeszédet a részletek, s a kettő együtt körvonalazná azokat a kozmikus összefüggéseket, amelyeket a művész, a művészet meg akar mutatni. „A körök és négyzetek elforgatása az élő és folyton változó civilizáció és gondolkodás kavarodása. Azé az időé, amelyet életünkkel töltünk ki. A megélt pillanaté. Egy apró porszem a végtelen és felfoghatatlan univerzumban” – olvassuk az üvegplasztika ajánlásában.

Mint a mezei virág, mint az árnyékok, mint az álom, csak olyanok vagyunk – visszhangzik bennünk újra Bornemisza Péter sóhaja több mint fél évezred távolából. Azután azonban eszünkbe jutnak kortársai is, a reformátorok, akik rendületlenül bíztak abban, hogy az ember a maga erejével is hozzájárulhat ahhoz, hogy a virág hosszabb életű, az árnyék élesebb s az álom kevésbé nyomasztó legyen. Hadd legyek egy kicsit blaszfémikus, azt állítva, hogy egy kis ökuménia is színezi Bukta felfogását s nem bíz mindent az isteni akaratra. Egyébként is, a művészi munka a művész számára sohasem ér véget. Ismertem egy kiváló, Párizsba származott szobrásznőt, Sylvester Katalint, aki idős korában hazatért, s kiállítást rendeztek szobraiból a Műcsarnokban. Kis faplasztikákat csinált, s ő is tűzőgépet használt az egyes részletek összeerősítéséhez. Mondják, hogy zárás után rendszeresen beosont a kiállítóterembe és átrendezte, magával hozott tűkkel új helyükre erősítette a részleteket, így a látvány a kiállítás végére jelentősen eltért a kezdetitől. Úgyhogy lehet, hogy a test epifániája, a lét megmutatása sem ért még véget itt, a Vízivárosi Galériában.

 

Vízivárosi Galéria,

2018. január 31-ig

Print Friendly, PDF & Email
2018-01-25T14:22:21+00:00 január 25, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!