TAN-ÁCS-AD-ÁS – Gerber Márton kiállítása

Kukla Krisztián

A postai helyiség asztalain és a hátsó polcokon sorakozó cipősdobozok és a bennük levő befőttes gumikkal összekötött hivatalos levelek látványához éppen a múltkoriban volt szerencsém a kis kémlelőablakon keresztül a kelleténél jóval hosszabban, miután a már-már kétségbeesett postáskisasszony újra és újra nekilátott egy elkallódott ajánlott levelem keresésének. Végül persze meglett a küldemény, s az öröm akkora volt, hogy még a kaparós sorsjegyre vonatkozó rutinkérdést is elfelejtette feltenni.

 

Ez a jelenet jutott először eszembe, amikor Gerber Márton TAN-ÁCS-AD-ÁS című kiállításának megnyitóján egy rögtönzött és szellemes tárlatvezetés keretében elmesélte a kiállítás négy részre darabolt címének a háttértörténetét. Eszerint egy postai szolgáltatás felszabdalt kiírását pillantotta meg ekképpen A/4-es lapokra nyomtatva. A kiállítás azonban nem, vagy csak nyomokban tartalmazza a fiatal tervezőgrafikusi éthoszt, azaz nem, vagy csak nyomokban szomorkodik a környezetünk vizuális igénytelenségén, ami nagy szó egy (fiatal tervezőgrafikus) bemutatkozó kiállításán. Mert ez a nyomokban ugyan tapasztalható kultúrkritikus attitűd finom humorral párosítva, valamint az egyes művek asszociációs lehetőségei által átadja a helyét valami másnak, amit nevezzünk most az egyszerűség keresésében rejlő poézisnek, a művészi redukció játékának. Az Óbudai Társaskör pincegalériája tökéletes helyszín minderre, a hangsúlyos boltívek alatt ügyes elrendezésben láthatjuk Gerber Márton műveit. Persze ettől még bevillanhat a látogatónak, hogy mennyire a kiragasztott A/4-es lapok országában élünk.

 

„Profán jelentéstartalmak felemelése megszokott kontextusuk újraértelmezésével” – így szól a kiállítás magyarázó alcíme, ám mégsem hiszem, hogy a TAN-ÁCS-AD-ÁS-on erről lenne szó. Sokkal inkább a jól adagolt és bújtatott szakrális utalásrendszer a feltűnő. A lépcsőn lemenő, a kiállítótérbe belépő néző egy lépcsőn leeső piktogramszerű alakkal szembesül először (Logrambléma), aki megbotlott, kezei viszont nincsenek, vagy legyünk megengedőbbek: a kezek szorosan a testhez simulnak, hiszen a “vigyázz, lépcső!” jelzéséhez nem szükséges kalimpáló kezeket megjeleníteni. Az emberalak így viszont leginkább egy elferdült szögre hasonlít.

Ha csupán a kezeknél, s főleg a lábaknál maradva tekintünk körbe Gerber Márton kiállításán: a teret hosszanti irányban egy asztalokat ábrázoló diptichon s egy vele szemben levő valódi asztal uralja. Ez utóbbi pedig nem más, mint egy trompe l’oeil-installáció. Erről a kiállításmegnyitó eseményről ugyanis már az első néző is elkésett, a bort és a vizet majdnem teljesen megitták, a pogácsából csak morzsák, az asztal lerabolva, a fehér terítőn méretes pecsétfolt. Egy mű, ami a megnyitón működik igazán (egy jó páran annak is nézték, amit megjelenít), léte sajátos temporalitásának a foglya. Kifejezi, hogy már megnyílt, mielőtt még megnyílt volna, hogy sohasem vagyunk elsők, hogy itt már valaki járt előttünk, sőt egy olyasféle múltat jelöl, ami még nem történt meg.

A megnyitószituáció után, a szem becsapásának szórakoztató zavarán túl viszont úgy képzelem, hogy e mű kissé modorossá válik, amire a cím csak ráerősít, hiszen kisimul az időképzet. A kellő kitartással, jól adagolt geg azonban szinte észrevétlenül válik komollyá – ez a regiszterváltás Gerber Márton kiállításának a legnagyobb erénye. Az Oltár című installáció asztala mellett az Asztrakt és Absztal névre hallgató festmények is hasonló, ám finomabb játékot űznek elvárásainkkal, a lábak rajzoltak, ám az asztallapfestmény tekinthető valódi asztallapnak. A két festmény a precíz és inverz rajzolatokkal egyszerre kínálja az iróniát és a világra való vállaltan naiv rácsodálkozást, a konceptualizmus és a festőiség közös játékterét. A hiányzó, felületbe olvadó asztallábakra hajaz az Ajándék című mű két összebarkácsolt lécből álló stilizált lába, de ezen a nyomon haladva a Szenvedés eszközei címet viselő és a hátán hímzett töviskoszorús emblémát hordozó farmerdzseki harapófogójában is egy kéz nélküli figurát pillantottam meg először. Mindezzel azt kívánom mondani, hogy Gerber Márton belakta az Óbudai Társaskör pincéjét, szelíden terelgeti a befogadókat, művei kommunikálnak a nézőkkel és kommunikálnak egymással. Nem válnak egy művé, de egységesek, noha mediálisan sokfélék, installációk, szobrok, táblaképek, objektek. Egymással finoman suttognak, s csak néhány esetben mondanak túl sokat, vagy beszélnek túl hangosan. Az összhatás szempontjából ezek alapján kilógónak érzem a három hüledező, stilizált portréarcot és főleg a letakart test fényképét. Közös jegyük még, hogy a művek címei mind kérdésformát öltenek. A falon szépen tükröződő transzparens portrék a képolvasást megzavaró nyelvi információ példái, a nyelv és a kép transzparens viszonyának lehetetlenségét demonstrálják, a fényképpel azonban (Ki vagy?) úgy vélem, tényleg nehéz mit kezdeni (na ki lenne?).

A TAN-ÁCS-AD-ÁS művei között tehát nincs helye a tanácstalanságnak, és az is látszik, hogy a könnyeden előadott szakmai öntudat és az általánosra vonatkozó kérdések iránti vonzalom terén Gerber Márton bizony rendelkezik jó néhány előképpel. Duplán jó címet választott viszont a kiállításának a művész: ha bárki tanácsot óhajtana adni számára, hogy mit és hogyan, azt illedelmesen meghallgathatja, majd elküldheti tanácsadóját a legközelebbi postahivatalba tanácsadásra.

 

Óbudai Társaskör, 2018. I. 28-ig

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-01-30T16:08:16+00:00 január 30, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!