Kortárs invarianciák

Art Lover

Szeretnénk hinni, hogy a műtárgy állandó értéket képvisel. Még akkor is, ha ma már tudjuk, a munkák java nem az örökkévalóságnak készül, csupán néhány emberöltő közönségét elégíti ki. Ha abból indulunk ki, hogy a legjobb digitális vásznak és a leginkább időtálló fotópapírok gyártók által szavatolt életideje kétszáz évet tesz ki, akkor nagyjából az is sejthető, általában mekkora az életideje egy-egy jelenkori műnek.

Zakariás István, a Mértékinvarianciák című kiállítás kurátora nem az értékre, hanem a mértékre hegyezte ki ennek a csoportos kiállításnak a témáját, bár a két fogalom közötti összefüggések vitathatatlanok. Az invariancia a lexikális meghatározás szerint valamely mennyiségnek az a tulajdonsága, hogy bizonyos átalakítások nem változtatják meg az értékét. Zakariást elsősorban az foglalkoztatja, mekkora mértékben oldódnak fel a különféle precíz mértékek és arányok az alkotásban, illetve hogyan válhatnak a mértékrendszerek az alkotások tárgyává. Mennyire válnak láthatóvá vagy maradnak rejtettek.

Elekes Károly: A kép mérete, feldolgozva 2004, eredeti szignó: Pfeiffer S., olaj, karton, 24×35 cm

A kurátori koncepció arra az elvárásra épült, hogy a munkák kisebb vagy nagyobb mértékben megidézzék a szabványos mértékrendszereket, azok eszközhasználatát. Akár úgy, hogy külső segédeszközként építik őket a kontextusba, akár pedig oly módon, hogy elsősorban ikonográfiai elemként jelenítik őket meg, visszautalva arra az alapvető rendeltetésükre, minek által meghatározzuk egy kép szélességét, hosszát és átlóját vagy a szabályos emberi figura arányait. Ilyenek Elekes Károly intervenciós festményei is, melyeknek egyikén a képbe utólag belefestett colstok nagy eséllyel a képtábla valós szélességét méri, ám nyilvánvaló, hogy a mellette látható Vízmérce című képen a mérőskála már nem hivatott ténylegesen ellátni eredeti feladatát, hanem átmegy metafizikai minőségbe.

Szigeti Gábor Csongor munkája az egyetlen, amely a súlyrendszert, illetve az egyensúlyi arányrendszert tematizálja. Az egyensúlyi pontot az által mozdítja ki eszményileg elvárható pozíciójából, hogy rejtett eszközökkel bizonyos pontokon megváltoztatja a fa anyagsűrűségét. Izsák Előd munkájában a numerikus egybeesés úgyszintén egyensúlyi értékeket teremt: a művész az időmérő kijelzőjén látható számértékhez igazítja a szoba hőmérsékletét. Az idő és a hőmérséklet két különböző minőség, de egy adott matematikai nézőpontból mégis átfedik egymást. Úgyszintén egzakt számkonvenciókra épül Antal István munkája, amely abból a szakmai feltételezésből indul ki, hogy a kiállításépítésben a középtengely elfogadott magassági értéke 150 centiméter, ezért erre a magasságra helyezi lézeres szintmérőjét, amelynek fénysugara átlóban metszi át a galéria terét.

 

Takács Szilvia: Nagy hímzés, é. n. Fotó: Szabó Kristóf

A matematikai gondolkodás bizonyos mértékben mindenütt érvényre jut, de nem mindenhol deklaratív értelemben, hanem rejtett formában. Lazábban fogja fel az invarianciát Faa Balázs is. Digitális nyomatain egy olyan teret hoz létre, amelynek nem sejthető a kiterjedése, csak a képhordozó anyagisága szab neki határt. A fraktálokra emlékeztető tárgyi motívumoknak inkább a formai minősége jut érvényre, mintsem tartalmi vonzataik. Balázs József Tamás nyírfa lemeze valójában átmásolása gépkocsija csomagtartójának, amely az alapvető rendeltetésen túl alvásra is alkalmas. A doboz hátulsó felén a négy reflektor olyan, mint a jármű reflektorai, egyik azonban remegő lézer keresztet vetít a falra, mintha csak a brummogó motor rezegtetné.

Pető Hunor: Kettős mérce, 2018 Fotó: Szabó Kristóf

 

Takács Szilvia ötletét szintén a nagybetűs Élet kreálta, emellett köze van az utazáshoz, az élettérben való mozgáshoz is. Hímzésén őseinek mozgását követi a házasodások földrajzi menetének és kiterjedéseinek a függvényében. Lényegében egy spontán nyomhagyást rekonstruál, egy sajátos hálót tesz láthatóvá, amely végsőkig egyedi és megismételhetetlen. Pető Hunor folytatja penésztanulmányait. Szobrász, aki mulandó anyaggal dolgozik. Vegyi folyamatok feltételeit megteremtve és a folyamatokat beindítva részben véletlenszerű biológiai mozgásokat figyel, és az anyagban végbemenő változásokat szobrászati minőségként értelmezi. Süli Zakar Szabolcs alapmintája egy ing, amely látványra redukálva változó vizuális minőségben csapódik ki. Ismeretlen konfekciós méret, melyet mégis sokféleképpen lehet nyelvi jellemzői mentén tolmácsolni. Mindene változik, csak az alapvető formája teszi egyértelművé, hogy minden szituációban őrzi ing jellegét. Zakariás István ettől lényegesen más felfogásban alkot, amikor a végső pontosság igényével a síkba terít egy szétnyitott mértani formát – egy csomagolódobozt –, majd átmásolja a rajta látható képes és szöveges adatokat. Végül egymás mellé helyezi őket, akár az ikerpárokat. A kiállítás egzaktabb meglátásokat és szellemesebb ötleteket egyformán tartalmaz, miközben a technikai lehetőségek széles spektrumán mozog.

 

 

 

 

 

Magyar Műhely Galéria

2018. január 11. – február 9.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-02-06T11:44:09+00:00 február 6, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!