Az újrahívott pillanat – Kéri Gáspár kiállítása

Tolnay Imre

A pillanatnak élni, a pillanatot megragadni, retinánkba égett pillanatok, várj egy pillanatra, ez a pillanatnyi helyzet, ne szalaszd el a pillanatot – megannyi közhely, amelyekbe nap mint nap belebotlunk, és közben körülöttünk megannyi kép, köztük technikai képek, amelyekkel e minutumokat igyekszünk rögzíteni. Kéri Gáspár is nyilván ugyanúgy botladozik vagy éppen rohan a hétköznapokban, mint bármelyikünk, de itt és most nem belebotlik a közhelyekbe vagy inkább helyekbe, hanem egyrészt lecsap rájuk, másrészt szembemegy a múló momentumokkal: antinosztalgiával újragondolja azokat, optikájával és hívójával rájuk kérdez. Szóba, illetve emulzióba elegyedik a kipécézett, keresett-megtalált képpel, önkényesen – és tudatosan – komponál, majd kattint, és klasszikusan nagyít. Részben kísérletet tesz egy sztereotípia eloszlatására, azaz a fotó objektív mivoltának tagadására, de legalábbis megkérdőjelezésére. De vessünk egy (vissza)pillantást az előzményekre!

Kéri Gáspár: Teniszpálya, 2016, 50×50 cm, giclée-print

A fotográfiáról, mint tudjuk, leginkább egy Joseph Nicéphore Niépce nevű makacs kísérletező 1826-os (vagy 1827-es), szíriai (vagy júdeai) aszfalttal bevont ónlemezre exponált fény-képe óta beszélhetünk. Azóta, a világ első fényképének tekinthető képe óta a festészet hirtelen sokat veszített dokumentáló privilégiumából, a fotót pedig úgynevezett technikai képnek tekintjük. Az impresszionisták ugyan alternatívát kínáltak a fotográfia térhódítása korában – persze a fényképezést is segítségül hívva – a festészet megújítására és pillanatmegragadó szerepére, a kép többé nem lehetett az, ami korábban volt. Az írás évezredekkel ezelőtti megjelenése a kép “mágiátlanítását” is előidézte, míg a fotográfia feltalálása részben a szöveg mágikus mivoltát adta vissza, bár nehéz azonosulni Vilém Flusserrel abban, hogy e médiumok létrejöttének ez lett volna az oka, küldetése.[1] Mi viszont jó eséllyel arra gyanakodhatunk, hogy Kéri Gáspár kutatásainak, kattintásainak és újrahívott pillanatainak szerepe és eredménye kettős és éppen fordított: az analóg technika többszöri bevetésével a fény-kép mítoszát teremti újra a virtuális-digitális hordozókról levadászott (monitorról analóg technikával lefotózott) képekhez, miközben a fotó elbeszélő, narratív szerepének mágiáját is feléleszti, ezt nevezném antinosztalgikus magatartásnak. És az esetlegesen (ecsetlegesen) felhordott emulzió gesztusai, festőisége révén fotográfusunk még romantikus-impresszionista mágus is. Kiszemelt témái révén viszont ittlétünk hiábavalóságát firtató, vanitatum vanitas-kételyeket vet fel, felülnézetei a világ megismerésének vágyát és megismerhetetlenségének-megértésének szkepszisét is sugallják. Az alkotót idézem: ”Jean Baudrillard szimulákrumelmélete mindenképp fontos eszmei-szellemi háttér és előkép ahhoz, hogy én ezeket a tömegkommunikációs eszközöket, illetve az általuk létrejött/kialakult vizuális világot elkezdtem a magam módján feldolgozni, átdolgozni, mostani vizsgálódásom legfőbb tárgyává tenni.”

 

Kéri Gáspár: Moscow, 2018, 50×60 cm, zselatinos ezüst

Azt gondolom, a képcsináló – talán most mindegy, mivel állítja elő a képet – vagy élményeit, vagy vágyait teszi képpé, s többnyire valamilyen mértékben, de külső vagy belső mintákat (előképeket) is követ. Ilyen olvasatban Kéri Gáspár játékosan döbbenetes felülnézetei a Vezúv éppen nyugodt kráterétől az aircraft boneyardnak nevezett harci repülőgép-temetőkön át Aleppo drámai, „kortárs” romvárosáig mindhárom (vagy mind a négy) dolgot követik: kollektív, de személyessé tett élményeket, a repülés által láthatóvá tett (itt immár kihűlt-dermedt) vágyat és a külső-belső geometriába vagy organikus alakzatba rendeződő evilági sajátságokat láttat.

 

Kéri Gáspár: Aleppo, 2018, 25×58 cm, zselatinos ezüst, vászon

Kéri Gáspár pályaképei – itt most a tárlat kis különálló termében helyet kapott, az előző Esztergomi Fotóbiennálén fődíjas teniszpályafotóira gondolok – komoly geometriai játékok, a fent és lent, kereszt és átló, nem-sem, előtt-mögött viszonylatok minden értelemben szellemes fotóképletei. A fotós által teremtett térillúziók, ahova mint vizuális-szellemi labirintusba kalauzolja el a nézőt. Antik és reneszánsz gyökerű játékterek a tekintetnek, a nyugati perspektíva és axonometria finoman meg-megtörő tengelyeivel, de klasszikus 9-es osztású és arányú bizánci négyzetháló nézetébe rendezve. A kiállításon látható, újragondolt street art fotókat egy Doug Rickard nevű művészhez hasonló sajátos, google-os közelítéssel hozta létre Kéri Gáspár, így helyképei a jelenlét, jelen nem lét, a virtuális bejárás izgalmas kérdését, a felfokozott kíváncsiság és a kívülállás kettősségét hordozzák.

Kéri Gáspár: Luna, 2017, 58×58 cm, zselatinos ezüst, vászon

Míg a színes fotográfiák gyakran csupán a látszatot, a camera obscura – szinte mindegy, pontosan milyen is az éppen – belső falán születő fekete-fehér képek a lényeget tárják elénk. Kéri újrahívott pillanataiban hol a hűvös tárgyilagosság, hol világunk dolgaira való kamaszos rácsodálkozás, de talán a közelítés-nagyítás-pillanatmegragadás, a képcsinálás-előhívás és a delejező öröm érhető tetten leginkább. Rainer Maria Rilke Duinói elégiáiban líraian keserédes sorokkal szól a világ és a létezés megértése, megragadása vágyáról, a hetedikből egy idevágó töredék: „Sehol se lesz világ kedves, csak belül. Elmúlik változásokkal az életünk. S megfogyatkozik a külső világ és tűnik… most csak képzelt képet látunk, furcsán, tisztán a gondolt létezés része, mintha ott volna telkén az agynak.” A bennünk tovább élő és személyessé lényegülő világ sajátos benső lenyomatai ezek, melyeket Kéri Gáspár sajátos áttétekkel megragadott, ráadásul s.k., azaz manu propria.

 

Karinthy Szalon,

2018. március 23-ig

 

[1] Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája. Tartóshullám – Belvedere – ELTE BTK, Budapest, 1990, 16.

Print Friendly, PDF & Email
2018-03-24T21:16:49+00:00 március 17, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!