Futurum perfectum

Tóth Ditta

A futurum perfectum a latin nyelvben nem önálló igeidő, hanem olyan jövőbeli előidejűséget fejez ki, amely egy másik jövőbeli cselekvéshez (futurum imperfectum) képest előbb történik majd meg, csak ehhez viszonyítva használjuk. Olyan eseményeket jelöl, melyek bekövetkeztét biztosra vesszük. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójában Nemes Z. Márió kurátori munkája alatt létrejött kiállítási anyag elbeszélői ideje azt a jövőben teoretikusan bekövetkezett katasztrófát jelöli, amely az emberiség letűnéséhez vezetett. A „pusztulás” utáni vízióikban Fridvalszki Márk, Győrffy László, Keresztes Zsófia, Kis Róka Csaba, Lichter Péter és Szűcs Attila nem pusztán ehhez a szituációhoz alkalmazkodnak, hanem kísérletet tesznek arra is, hogy továbbgondolják az adott realitás lehetőségeit, és műveik is előidejű prognózisai legyenek az abból kibomló jövőnek.

Fridvalszki Márk, Kis Róka Csaba és Győrffy László munkái / Fotó: Tóth Ditta

Az embernek a jövővel szembeni szorongásait a gazdasági, ökológiai, politikai és kozmikus értelemben vett függésének tapasztalata és kiszolgáltatott helyzete táplálja. Félnie kell a környezetszennyezés végzetes következményeitől, a technológiai fejlettség felette is kontrollt gyakoroló igényéről vagy akár egy esetleges meteorit becsapódásától. Az ezekből a félelmekből kialakult szorongásokra reagáló műalkotások nemcsak tárgyukká teszik az előreláthatóan tragédiával végződő folyamatokat, hanem egyszersmind alkalmuk nyílik sajátosan külső nézőpontok felvételére, sőt szorongásoldó mechanizmusok beindítására is. Megmutathatják, hogy milyen lehet az élet az ember után. A Futurum Perfectum kiállítási anyagának központi alkotása, Lichter Péter Fagyott május című apokaliptikus kísérleti horrorfilmje az, amely mozgásba hozza a többi művet is, melyek bár nagyon különböző módon vizualizálják az ember nélküli jövőt, rokonítható elemeket is megfigyelhetővé tesznek. Ugyanaz a hagyományos értelemben vett „ateizmus” működteti őket, amely már elvetette az emberi faj vallási értelemben vett halhatatlanságának ígéretét, és egyben elfogadtatta az ember saját sorsa feletti irányításra való alkalmatlanságának gondolatát. Sem az „isteni gondviselés”, sem a technológia szépreményű távlatai nem merülnek fel lehetséges perspektívaként, hanem a művek inkább a létezés alapvető ösztöneihez és rejtett feszültségeihez térnek vissza, ahol a „káosz” bomlasztó vagy teremtő lendületére összpontosítanak. Szükségszerűen töredezett világképet projektálnak, a megjelenített tárgyak itt magukra hagyott formák a térben, vagy lírai hevülettel átjárt filozófiai spekulációk.

Az előtérben Keresztes Zsófia, a háttérben Győrffy László műve / Fotó: Tóth Ditta

A kiállított művek egy részlegesen módosult valóságfelfogás alapján rendeződnek, hiszen a megszokott fizikai törvényeinket, természeti elemeinket alkalmazzák. Felismerjük és megértjük a látottakat, az alkalmazott fantasztikum tehát nem cseréli fel realitásunk alapstruktúráit. Az így láthatóvá vált „világok” és képzelt jelenségeik ezért nem befogadhatatlan módon valószerűtlenek, inkább csak valószínűtlenek, realitáskoncepcióinkat csak kis mértékben kérdőjelezik meg. Az „embervilágból” visszamaradt tárgyi romokhoz nem nosztalgikus módon viszonyulnak, inkább eszközként használják azokat, beépítik a művekbe, és új értelemmel látják el. (Ebben az értelemben Győrffy László installációja sem romboló mechanizmusként, sokkal inkább szikrát adó agyi defibrillátorként működik.)

A posztmodern tárgyi világából és társadalmi viszonyaiból fokozatosan szorult ki a természet, a tárlat utópisztikus térkoncepciója mégis utánanyúl, posztapokaliptikus vízióinak alapjaként tételezi. Ez a formák születésének és megsemmisülésének folytonosságát biztosító természet közönyösen viseltet az ember és a technológia eltűnése iránt, mert azok számára csupán a teremtés véletlenszerű kreatúráit jelentik. A technológiai fejlődés (bioszférát is károsító) mellékhatásai miatt szorongó szubjektum viszont kedvét leli a teremtés anyaölét, megingathatatlan megújulási képességét idéző képek látványában, bármilyen zord, vagy bizarr jelleget öltsenek is. Ezek a képek a „pusztulás” utáni megnyugvásban már az élet folytathatóságának ígéretét hordozzák. A tátongó terek eddig még ismeretlen lehetőségeknek hagynak helyet, többek között mozgásteret, bejárási lehetőségeket biztosítanak, konkrétan a filmben egy kibertér mozgási minimumát engedélyezik. A Fagyott május én-szemszögű bolyongásai egy számítógépes játék narratív szerkezetére emlékeztetnek, és a kvázi-felfedező utak segítik a múlt bizonyos eseményeinek tisztázását. Kiemelt helyszínei nem integrálódnak a környezetül szolgáló természetbe (összefüggő, feltérképezhető környezet sincsen), úszó szigetekként egymásra sem hatnak.

Keresztes Zsófia és Szűcs Attila munkája, a háttérben Lichter Péter videója / Fotó: Tóth Ditta

Ezekben az alkotásokban világosan kettéválik a katasztrófát túlélő tekintete és a műalkotásokat szemlélő tekintet. Az elsőnél az emberi világgal a táj mint látvány is megszűnt, hiszen megszűnt az a viszonyrendszer is, amelyben létrejött. Az ember közvetíti a természetet tájként, elkülönítve belőle azt az autentikus, tiszta esztétikumot, melyben gyönyörködni tud. A túlélő tekintete viszont nem tud még gyönyörködni. A kiállítást nézők befogadói tekintete ezzel szemben a táj eltűnését nem érzékeli, mert a természet ebből a biztonságos távolságból már meg tudja tartani esztétikai minőségeit. A művek pedig ezt a távolságot az észlelés elbizonytalanításával a kísértetiesség felé irányítják. A furcsa zörejek, a fény-árnyék kontrasztok, a pusztulás-épülés vizuális mechanizmusainak váltakozása, a képi bicsaklások berántják a szemlélőt a kiállítás fantáziatereibe. Az ember nélküli erdő különös individualitást nyer, labirintussá, az elme kétségbeesett ösvényeivé válik, ezzel a kint és a bent csalhatatlan érzete is meginog. (Viszont reményt is kelt, hiszen egy agyi téveszméken alapuló, egyszemélyes apokalipszis gondolatát könnyebb elviselni, mint a világméretűét.) A technikai prózaiság is elenyészik: a pisztolyból kifogy a lőszer, a számítógép nem kap áramot. Az emberivel együtt pusztuló gépi kulturális disztópiája biológiai utópiába fordul át. Az élet az emberi tárgymaradványokon tenyésző vitális képződményekben folytatódik tovább.

 

FKSE,

2018. március 23-ig

Print Friendly, PDF & Email
2018-03-18T12:38:25+00:00 március 18, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!