A “rendjeink” különböznek – Beszélgetés Zékány Diával

Sirbik Attila

„Zékány Dia korán felismerte és azóta is tudatosan dolgozik a tárgytömegek entrópiájának eleve absztrakthoz közeli képiségével. A túlzsúfolt szobák látványát affirmatív iróniával festményekké transzformálja, és rendszerint üres white cube terekben mutatja be. A modernség tiszta művészeteszménye, technoutópista strukturalizmusa, valamint a halmozódó felesleggel, szeméttel, rendezetlenséggel szembesítő hétköznapi és művészeti ellenhagyomány (Kurt Schwitterstől Thomas Hirschhornig) egymásba fordításával kísérletez.” (Zemlényi-Kovács Barnabás)

Hogyan találod meg a képeiden megjelenített tereket?

Zékány Dia: Festészeti érdeklődésem középpontjában az enteriőrök, a közvetlen környezetemben lévő lakóterek, intim életterek állnak. A „terepmunka” helyszínei eleinte kispolgári enteriőrök voltak; a nagyszüleim lakása, a családi ház tárgyakkal túlterhelt közege, ahol felnőttem. Az utóbbi években kezdtem el foglalkozni barátok, ismerősök tereivel. Tudtam, hogy nyitni fogok majd mások helyszínei felé is, ez már az első szobabelsőt ábrázoló munkámnál is kiderült az öt évvel ezelőtti diplomavédésemen. Többen odajöttek hozzám „vallomást tenni”: ők is „ilyen kupiban” élnek, és ha szükségem van esetleg inspirációra, akkor elmehetek hozzájuk. Ez a gesztus nagyon meghatott, és szerencsére azóta több ilyen lehetőség is adódott. De legtöbbször bármilyen közegben megemlítem, hogy mi az a tematika, ami foglalkoztat, biztosan lesz olyan ember aki ismer valakit, aki rumliban él.

Zékány Dia: Tiszta, szennyes IV., 2018, 200×150 cm, olaj, vászon

Beszélhetünk-e a képeid kapcsán dokumentarizmus és fikció kapcsolatáról? Vagy ebből a világból teljes mértékben kizáródik a fikcionalitás?

Z. D.: Ha klasszikus értelemben vett, leíró jellegű ábrázolásról beszélünk, akkor talán azt lehet mondani, hogy sok esetben dokumentarista jellegűek a munkák. A képeket az általam készített fotók alapján festem. Azoknál a műveknél, ahol a megfigyelésnek, a pontosabb ábrázolásnak jelentősége van, ott nem „veszek el” semmit a kompozícióból, és nem „adok hozzá” semmit sem. Egyelőre. De látom benne a lehetőséget. A későbbiekben valószínűleg azzal is fogok majd kísérletezni, hogy a realitást összeeresztem a fikcióval. Valójában nemigen lehet azt mondani, hogy vakon hiszünk a festmények valóságának, hiszen egy megfestett képnél mindig egyfajta absztrakcióról beszélünk. Az is kérdéses, hogy mi számít dokumentumnak, mi számít fikciónak? Annyi minden megkérdőjelezhető.

A rendetlenség rendje egyfajta szerencsés egyensúly?

Z. D.: Amikor fotókat készítek, mindig tudatosan komponálok, hiszen bármelyik alapjául szolgálhat egy későbbi festménynek. Szeretem a kifeszített kompozíciókat, az egyenletes erőviszonyokat, az egyensúlyt mind színben, mind formában. Állandóan a harmóniateremtésre törekszem a mindennapjaimban, meg persze nagy rendszerető vagyok, ami nyilván kihat a munkáimra is. Ez kicsiben és nagyon leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy ha a kép bal sarkában van egy nagyobb ciánkékes felület, akkor biztosan bekúszik a jobb sarkába is egy kevés. Ez nem jelenti azt, hogy eredetileg ne lett volna ott, de a festés folyamán némileg átalakulnak a dolgok, kiemelődnek, nagyobb vagy kisebb hangsúlyt kapnak, és arra billen el az egyensúly, amerre a személyiségem formálja. A tárgyról tárgyra haladó, sokszor kicsit leíró jellegű megfestéssel valamiféle sorrendet, képi rendet teremtek, egyfajta leltárt csinálok, kvázi megszerkesztem a káoszt. A tárgyak összevisszasága így a megfestés, az átírás során harmonikussá válhat. Ezért is van az, hogy míg bennem meg-megjelennek a kellemetlen emlékek, a „kupihoz” tartozó negatív érzelmeim, viszonyulásom, amelyeket újra meg újra átélek munka közben, addig a nézők többnyire arról számolnak be, hogy nekik nincs semmilyen negatív érzetük a művekkel kapcsolatban. Inkább azt mondják, hogy „színes kavalkád az egész”, kellemes, vidám, vicces, hangulatos. Egyesek kifejezetten otthon érzik magukat a képek tereiben.

Zékány Dia: Territorialitás, 2018, olaj, vászon, 150×200 cm

Azokban a festményekben is fellelhető az egyensúlykeresés, amelyek oldottabban, „lazábban”, „alla prima” jellegű, egyszeri, gyors megfestéssel készülnek. Nagyobb talán bennük a belső feszültség, az egyszerre dühös, talán kicsit erőszakos, de mégis felszabadult, könnyed, számomra helyenként játékos megoldás, és ezek néha csak úgy alakulnak a festés közbeni „nem odafigyeléssel”, a „szerencsével”.

Miért éppen egy pszichológus nyitotta meg a kiállításod? Van ennek jelentősége?

Z. D.: A Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájába járok, és a kutatásom része, hogy pszichológiai aspektusból is vizsgálom a rend-rendetlenség, a gyűjtögetés, a felhalmozás fogalomköreit (a szociológiai és a művészettörténeti megközelítések mellett). A témám tehát nemcsak esztétikai kérdés, hanem valós pszichológiai probléma is (kényszeres gyűjtögetés, hoarding disorder), így valójában kézenfekvő volt, hogy pszichológus nyissa meg a kiállítást. Ragó Anett a bölcsészkaron, a pszichológia szakon, a Képzőn is tanított, tanít, és a több oldalról való rálátás, megközelítés lényegbeli kérdés a tematika esetében.

Képeid a renddel kapcsolatos tudás, reprezentáció, társadalmi elvárások viszonylagossá tételéről is szólnak?

Z. D.: Mindenki hoz valami tudást még gyerekkorából arról, hogy mi a szép, mi a rend, mit kell kifelé mutatni. Számtalan olyan vicces, vagy frusztráló, nyomasztó, szégyenteli emlékem van, amely a rendrakással kapcsolatos – ezek a mai napig hatással vannak rám. Biztosan valamennyien hallottuk már, hogy „jönnek a vendégek, el kell pakolni”, vagy „ameddig nem raksz rendet a szobádban, addig nem kapod meg a…”, stb. Sok olyan mondat cseng a fejünkben, ami arra utal, hogy van egy konszenzus arról, mi a „jó”. Ilyen például a „rend a lelke mindennek” vagy a „tiszta udvar, rendes ház”, de a mindennapokban használt jelzőink között is ott van, hogy a „rendes” ember „jó” ember. Viszont ennek az ellenkezője is egyre többször megfogalmazódik; annak akinek kupis az asztala, az kreatív személyiség. (Persze a kaotikus asztal és a hosszú évekig tornyokban felhalmozott cuccok, amelyek meggátolják a mindennapi élet normális folyamatát, nem hasonlíthatóak össze.)

Zékány Dia: Tiszta szennyes II, 2016, olaj, vászon, 150×200 cm

Sokszor nem egyezik a rendképünk másokéval, ami az egyik embernek már rendben van, az a másiknak még mindig lehet zűrzavar. Úgy próbáljuk az életünket a rend medrében tartani, hogy valójában mindenkinek más a rendről alkotott elképzelése, mást tekint rendnek vagy megfelelő rendszernek. Tehát a „rendjeink” különböznek. A képek nem akarnak ítélkezni vagy megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Számos esetben a megfigyelésről és a megmutatásról van szó. Úgy látom, hogy van egyfajta „magyaros” szervezőerő, ami főként a szegényebb vagy kispolgári családokra jellemző, de olykor jelen van a fiatal generáció életében is (akár az átöröklés révén). Ilyen például az „elrakom, mert jó lesz majd valamire” gyűjtögető mentalitás, a jövőtől való szorongó életérzés, ami leolvasható, „tipikus” jegyeket mutat.

Mennyire tekinthetünk az én kivetüléseként a közvetlen környezetre?

Z. D.: A 2018-as IKEA-katalógus gerincén olvashatjuk: „Teremts otthont mindannak, ami Te vagy!” Talán nem is kellene tovább magyarázni, hiszen újabban az életmódmagazinok tele vannak az önmegvalósításhoz szükséges környezetátalakításos tanácsokkal. De talán mindenki ismeri, az „amint kint, úgy bent” szállóigét. A kinézetünk, ruházatunk, autónk, lakóterünk stb. egyfajta portré arról, hogy milyenek is vagyunk. Hollandiában a lakások ablakait telepakolják mindenféle csecsebecsével, különböző személyes és kevésbé személyes tárggyal, dekorelemekkel, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy megmutassák az „én” egy részét. Vannak akiket egyáltalán nem érdekelnek ezek a dolgok, és csupán külsőségeknek, esetenként magamutogatásnak, mellébeszélésnek vagy a valóság elfedésének titulálják, és sok meglátással egyet is lehet érteni. Anyukám kedvenc mondása: „Nem mi vagyunk a házért, hanem a ház van miértünk.” Ebben persze van igazság, de ugyanúgy lehet önbecsapás is. Sok kérdés felvetődik amelyre a doktori ideje alatt keresem a válaszokat, például: hogyan alakítja ki az ember azt az életteret, ahol a legtöbb idejét tölti? Mikor alakul ki a saját rendünk? Leírható-e tárgyai által egy személy? Leírható-e az élet a tárgyakkal való viszonyban?

Zékány Dia: Idill, 2016, olaj, vászon, 70×100 cm

A festmények terében fellelhető tárgyak szerepe kiemelten fontos, bizonyos tekintetben szimbolikus jelentéssel bírnak, ízlésünk megtestesítői?

Z. D.: Fogyasztói társadalomban élünk, a second handek világában, ahol minden hamar elromlik, de könnyen beszerezhető, és pótolható is a tárgyak nagy többsége. Vannak olyanok közöttük amelyek fontosabbak, hasznosabbak, vannak amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem, haszontalan, felesleges, felgyülemlett szemét vagy csak random cuccok, és van ami szimbolikus, esetleg identitást erősítő,  nagyon fontos, pótolhatatlan családi hagyaték. Minden tárgy rólunk is szól, de más lesz az üzenetük attól függően, hogy milyen közegben jelennek meg. Ebben a rendetlen környezetben kioltódik a valós jelentésük, néhol egy egységes eleggyé, masszává válnak a dolgok, kicsit mintha minden egyöntetűen szükséges vagy teljesen szükségtelen lenne. A tárgyak beazonosítása a képeken egyébként többnyire lehetséges, és érdekes is. Talán kelet-európai jellemzőik miatt szinte mindenki felismer valamit, ami vagy volt neki, vagy látott már olyat valakinél, esetleg a nagymamánál. Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum muzeológusa mondta még egy pár évvel ezelőtt, hogy vannak olyan tárgyak a képeken, amiket ő is nagyon jól ismer, és ideális esetben  a jelenkori gyűjteményük részét kellene hogy képezzék. Tehát azt lehet mondani, hogy a festmények kicsit korrajzok is. A nagy világmárkák is képviseltetik magukat: Coca-Cola, Duty Free, H&M, Intimissimi, Lidl, Media Markt, Penny Market, Triumph, tescós zacskók, amelyek az életünk részei, logóik beleégtek a tudatunkba, nap mint nap látjuk őket, ha akarjuk, ha nem. Döntünk arról, hogy mi vesz körbe bennünket, és igen, ilyen szempontból a tárgyak az ízlésünk megtestesítői.

Képeid befogadója önkéntelenül egy voyeurpozícióba keveredik…

Z. D.: Az intim környezet megjelenítése automatikusan hozza magával azt, hogy a néző, befogadó a leselkedő, kukkoló pozíciójába kerül. (Ez mindig is egy izgalmas téma volt és lesz is, mint a Zsuzsanna és a vének helyzete, a Wunderkammerek, de számtalan regény, színdarab, az utóbbi években a Big Brother jellegű tévéműsorok, sorozatok, és még lehetne sorolni mi minden, ezt a „műfajt” erősítik.) Készítettem egy-két videomunkát is az otthoni környezetről, és azok teljesen másképpen hatnak. Bekapcsolódik a szaglás és a hallás érzékszerveinek működése, amelyek egy festmény tanulmányozásakor nem biztos, hogy aktiválódnak. Jobban megfigyelhetjük az apró részleteket, például a poros felületeket, amelyek a videóban élesen kirajzolódnak úgy, ahogy egy fotográfiánál is. A megfestett művek esetében viszont ez egy kicsit áttételesebb és komplexebb, absztraktságuk elvesz az „élességéből”, kevésbé érezzük kellemetlennek, esetleg szégyenteljesnek a szituációt. Mások tereinek festésénél a tér és a tárgyak tulajdonosa anonimitásával megoldható, hogy ez ne legyen probléma. A családom meg szépen lassan megszokja ezt a fajta nyilvánosságot, amiért nagyon hálás vagyok.

 

 

Ateliers Pro Arts / A.P.A. Galéria

2018. 3. 9. – 2018. 4. 6.

 

A cikkben szereplő illusztrációk a Budapest Artweek keretein belül április 17–29. között láthatók a Teslában, a Szuszpenziók című kiállításon.

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-04-20T14:10:25+00:00 április 16, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!