Legyen valódi párbeszéd – Interjú Don Tamás kurátorral

Áfra János

 

Don Tamás
Fotó: Varga Máté

Don Tamás az egyik legeredményesebb fiatal magyar kurátor, aki idén elindította a pályakezdő képzőművészeknek bemutatkozási lehetőséget biztosító Küszöb Fesztivált, egy ehhez kapcsolódó projektkiállítás keretében pedig arra is lehetőséget teremtett, hogy az alkotók explicit módon adjanak hangot a művészeti oktatással és a képzőművészeti intézményrendszerrel kapcsolatos visszás tapasztalataiknak. A  Terápia című tárlaton felvetett és fel nem vetett problémákról, illetve a szakmai párbeszéd fontosságáról beszélgettünk.

Nemrég szereztél diplomát képzőművészet-elmélet szakon a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, s a mesterképzéses záródolgozatodban az induló alkotók integrációs nehézségeivel, pályaelhagyásával foglalkoztál. De hogy látod a saját szakmádban dolgozók helyzetét? Mennyire készít fel a képzés a kurátorlétre, vagy pl. a műkritikaírásra mint kiegészítő tevékenységre?

Don Tamás: Igen, 2016-ban diplomáztam. Ez nagyon nehéz és összetett kérdés. Külön választanám azt, hogy milyen lehetőségei vannak ma egy pályakezdő kurátornak, és azt, hogy mennyire készíti fel a képzés a hallgatókat a diploma utáni időszakra. Nehéz elhelyezkednie a szakmában egy egyetemről frissen kikerült kurátornak. Beszűkültek az intézményrendszeri lehetőségek. Ha valakinek szerencséje van, és az egyetem alatt is csinált önálló projekteket, próbálta építeni a saját networkjét, akkor talán lesz helye egy kereskedelmi galériánál, vagy – ha nem is képzőművészeti területen, de – valami kortárs kultúrához kapcsolódó munkát tud találni. Sajnos az reménytelen, hogy valaki a nonprofit szcénából meg tudjon élni. Ezért jellemző az, hogy a pályakezdő kurátorok a megélhetést biztosító nappali munkájuk mellett, szabadidejükben foglalkoznak szakmai projektekkel, és reménykednek abban, hogy egy napon majd ebből tudják fenntartani magukat.

A képzésünk szerintem kiválóan felkészített arra, hogy mire számíthatunk ebben a szakmában. Nem áltattak minket azzal, hogy a miénk a legpiacképesebb diploma az országban. Kiemelném az oktatóink törődését és segítőkészségét, ami végigkísért bennünket az egyetemi évek alatt, sőt diploma után is bátran fordulhatunk hozzájuk segítségért. Mindenképpen előnyben vagyunk sok képzőművésszel szemben abból a szempontból, hogy úgy kerültünk ki az intézményből, hogy ismerjük a hazai kortárs képzőművészeti szcéna szereplőit, helyszíneit, a működésébe is bepillantást nyerhettünk, valamennyire nemzetközileg is képbe kerültünk. Műkritikaírást is oktatnak a szakon, az már a hallgatók egyéni preferenciáin múlik, hogy ki mennyit foglalkozik a pályája során kritikaírással.

Terápia
Fotó: Zellei Boglárka

Régóta téma, hogy az úgynevezett „műkritika” többnyire kimerül az életrajzok, kurátori szövegek és alkotói koncepcióleírások visszamondásában, a műcímek leltározásában, sőt, olykor a kósza asszociációk egymás mellé halmozása adja a szöveg nagy részét – a művészeti lapokban sem nehéz vállalhatatlan írásokat találni. Te hogy látod ezt a kérdést? Mennyire képes termékeny párbeszédre a kritikus a kurátorokkal, művészekkel, galeristákkal vagy akár a többi kritikussal?

D. T.: Valóban, ez egy nagyon régi problémája a haza művészeti szcénának. Egyetértek veled abban, hogy ritka a jó kritika, amely új perspektívából vizsgálja az adott projektet. Egyáltalán, kevés ember ír kritikát, kevés kiállításról születik elemzés. Valószínűleg érdemes lenne egy eseménysorozatot szervezni, amelynek keretein belül az a néhány ember, akik érdemben foglalkoznak művészeti kritikával, leülnek beszélgetni és megpróbálják ennek a problémának az okait feltárni, esetleg újragondolni a lehetőségeket, hogyan lehetne működképessé tenni itthon ezt a műfajt. Az alapvető gond, hogy több más szempontból is annyira nehéz helyzetben van a kortárs képzőművészeti intézményrendszer, hogy egyszerűen nem marad energia mindennek az orvosolására.

Visszatérően foglalkozol ezeknek a rendszerszintű problémáknak a megvilágításával, kezelésével. Az FKSE vezetőségi tagja, valamint a Labor bizottsági tagja voltál, idén pedig az első Küszöb Fesztivál főszervezőjeként egyéni kiállítási lehetőséget teremtettél sokaknak – együttműködésben a vállalkozóbb szellemű kortárs budapesti kiállítóhelyekkel. Elégedett vagy az eredményekkel, visszajelzésekkel? Hogyan tovább?

D. T.: Ritkán vagyok elégedett, mindig van hova fejlődni. Ez volt az első Küszöb Fesztivál, nyilvánvalóan akadtak nehézségek, hiányosságok, de arra fogok törekedni, hogy ezekből tanulva legközelebb egy még színvonalasabb eseménysorozatot rendezzünk. A visszajelzések nagyon pozitívak voltak; a résztvevő művészektől és intézményektől kezdve a látogatókon át a szakmáig mindenki támogató, és valamennyien megerősítettek abban, hogy ez egy fontos kezdeményezés, amely talán hosszútávon tényleg tud segíteni, hogy könnyebb legyen a pályakezdés a fiatal művészek számára.

Terápia
Fotó: Zellei Boglárka

A fesztivál után végiggondolom, mik azok a dolgok, amikben fejlődni kell, kikérem a résztvevők véleményét, és ezek alapján eldöntöm, milyen irányba folytassam ezt a projektet. A tervek szerint két év múlva lesz a következő Küszöb. Természetesen addig is szeretnék kisebb eseményeket, projekteket, amelyek illeszkednek a fesztivál profiljához. Ilyen volt a Centrális Galériában április végén megrendezett Portfólió review is, amelyen pályakezdő művészek ismerkedhettek meg kurátorokkal.

A fesztivál központi kiállítása az OSA Archívumban bemutatott Terápia, amely – a te kurátori munkádnak köszönhetően – a fiatal alkotók oktatásban és művészeti intézményrendszerben tapasztalt nehézségeire hívja fel a figyelmet. A kiállítótér közepére köralakba rendezett székek kerültek – ez a szimbólum a tárlat logóján is hangsúlyos –, amely gesztus utal a művek születési körülményére, hiszen jórészt a csoportos problémafeltáró munka eredményeit láthatja a látogató. Mesélnél a folyamatról?

D. T.: A projekt egyik kulcskérdése az volt, hogy megfelelő pszichológusokat találják, akik a szűkös költségvetés ellenére is vállalják a csoportterápia levezénylését. Az egykori művészetpszichológia-tanárom, Ragó Anett segített ebben, ő ajánlotta két frissen végzett hallgatóját, Szabolcsi Dávidot és Szekeres-Gaál Bencét. Többször találkoztunk, vázoltam nekik, mi a célom ezzel a terápiával, ők pedig elmondták, hogyan működnek az ehhez hasonló csoportos foglalkozások. Amikor felkértem a résztvevőket, ügyeltem rá, hogy lehetőség szerint minél különbözőbb művészeti praxist folytassanak, és lehetőleg eltérő karrierszituációban legyenek. A szakdolgozatomban fontos volt meghatározni, kiket tekintek pályakezdőnek – azokat az embereket soroltam ide, akik vagy még egyetemre járnak, vagy pedig a diploma utáni első öt évben vannak. Szóval nem életkorhoz, hanem a diploma megszerzésének időpontjához köthető a pályakezdés a képzőművészet területén.

A terápia 2017 szeptemberében kezdődött és fél éven át tartott. Havonta egyszer találkozott a csoport, egy alkalom öt-hat órás volt. Én csak megfigyelőként vettem részt az üléseken, ami azt jelenti, hogy bár a körben ültem, nem szólaltam meg. A találkozók első felében a művészek bármiről beszélhettek, általában itt merültek fel azok a problémák, amelyeket a kortárs képzőművészeti intézményrendszer kapcsán tapasztaltak. Ezeket a beszélgetéseket fél órás szünet követte, majd a foglalkozások második részében a pszichológusok által vezetett különféle csapatépítő játékokat játszották a résztvevők. Két alakalom között mindig találkoztunk Dáviddal és Bencével, és átbeszéltük, mi történt az előző ülésen, hogyan épüljön fel a következő.

A cím mintha itt elsősorban magára a kibeszélésre utalna, s így a pszichoterápia fogalomkörével kapcsolódik össze, hiszen túlsúlyba kerültek a szöveges művek. A Secco & Fresh KO (Keresztesi Botond és Szigeti Árpád) Gazdálkodj OFFosan (2015) című teremnyi művésztársasjátékán kívül minden kifejezetten a projekt keretében készült. Te melyik megközelítést érzed művészi értelemben a legizgalmasabbnak, legkifejezőbbnek?

D. T.: A kurátornak mindig nehéz dolga van, mikor ki kell emelnie egyes műveket a megrendezett kiállításról. Nem szeretném megkerülni a kérdést, szóval az egyik legerőteljesebb alkotásnak Balla Csönge és Thury Lili Tarthatatlan című projektjét gondolom. Ez a munka nagyon bátran beszél azokról a Képzőn tapasztalható problémákról, amelyeket nem lehet a forráshiányra fogni, inkább strukturális, gondolkodás- és hozzáállásbeli gondokról van szó. Itt szeretném kiemelni, hogy a Terápián szereplő művészek nagy része a Képzőn végzett, a felsőoktatásról szerzett tapasztalataikat elsősorban itt szerezték. Ezért tűnhet néhol úgy a látogatóknak, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem hangsúlyosabban szerepel a tárlaton, mint a többi intézmény.

Tarthatatlannak egyfajta ellenpontja Balogh Viktória munkája, amely éppen azt mutatja be, mennyire inspiráló és jó tud lenni, ha az embernek olyan szerencséje van, hogy egy felkészült, lelkes oktatóhoz kerül. Közel áll hozzám a Kazsik Marcell, Tóth Balázs Máté és Lima Victor munkájában egyaránt tetten érhető, ironikus humorral átszőtt megközelítésmód, valamint Dobokay Máté ua című, leheletfinom projektje, amely megőrzi az alkotójára jellemző esztétikát és gondolatiságot, miközben okosan rávilágít a pályakezdés bizonytalanságaira. Molnár Judit Lilla, Demeter Dávid és az általad említett Secco & Fresh KO projektjei mind a játék metaforáján keresztül közelítenek ehhez a problémához. Mégis megkerültem a kérdést.

Mit tapasztalsz, mennyire vannak „rászorulva” a fiatal képzőművészek a kurátorra mint válogató, szövegalkotó, szerkesztő, rendező személyre? Problémát jelent nekik, hogy a szcénán kívüli, laikus közönség számára is közérthetően közvetítsék, értelmezzék, kontextualizálják, amit csinálnak?

D. T.: Alapvetően megkülönböztetném, hogy egyéni vagy csoportos kiállításról beszélünk. Bár úgy gondolom, hogy 2018-ban egyik esetben sem szabadna kérdésként felmerülnie a kurátor létjogosultságának. Ha egyéni kiállításokról beszélünk, szerintem minden projektnek jót tesz egy külső „szem”, akivel a művész meg tudja beszélni a vízióját, a mondanivalóját, és amennyiben szerencsés a csillagok együttállása, egymásra vannak hangolódva, hasonlóan gondolkodnak a világról, a művészetről, akkor abból színvonalas produktumok születhetnek. Az elmúlt évekből példaként Mélyi József kurátori tevékenységét említeném: ilyen volt Gróf Ferenc Mutató nélkül – B. A. úr X-ben projektje a Kiscelli Múzeumban és Jovánovics György Egy önéletrajz című kiállítása a balatonfüredi Vaszary Galériában. Mind a két tárlat markánsan különbözik a szokványos egyéni kiállításoktól, érezhető, hogy az alkotó és a kurátor egy hullámhosszon rezonált.

Azt hiszem, ma csoportos kiállítás esetében, sok esetben nem elegendő, ha a kurátori jelenlét válogatásra, szövegalkotásra, szövegszerkesztésre és rendezésre korlátozódik. Fontos, hogy megjelenjen a térben a bemutatott művek mellett egy „kurátori plusz”, amely újabb kontextust, értelmezési lehetőséget ad a látogatóknak a kiállítás megértéséhez.

Nemcsak a művészeknek, hanem sok esetben még a kurátoroknak, sőt az intézményeknek is problémát jelent, hogy közérthetően kommunikálják a szakmán kívüli emberek számára a tevékenységüket. De vannak olyanok, akik nem tartják ezt fontosnak, ezért nem is törekednek rá.

Terápia
Fotó: Zellei Boglárka         

A kurátori szöveg előzetes kiindulópontként szolgál tervezéskor, vagy csak a műtárgyak fényében válik világossá, az installálás után tisztázódik le igazán? Lehet hiteles a kurátor, ha nem képes szöveges formában meggyőzően közvetíteni a koncepcióját? Szerinted milyen funkciókat kell teljesítenie a leírásnak?

D. T.: Olyan projektek esetében, ahol a kurátor talál egy számára izgalmas témát, és felkér olyan alkotókat, akikről azt gondolja, hogy számukra szintén izgalmas lesz a felvetés, a szöveg kiindulópontként szolgál. A közös munkafolyamat során, illetve a művek elkészültével viszont módosulhat az eredeti terv. Az semmiképpen sem hátrány, ha egy kiállítási koncepció elolvasása után érti a látogató, hogy mi a célja az adott kiállításnak. Az én olvasatomban egy bevezető falszöveg funkciója az, hogy arról informálja a befogadót, hogy mi az adott kiállítás témája, mi a kontextusa, és ez miért releváns.       

A MODEM állandó kurátoraként is dolgozol, ezzel összefüggésben fontos szerepet vállaltál egy pályakezdő művészeket támogató díj megalapításában. Tisztázódtak már a válogatás és az odaítélés fő szempontjai? Emellett ősszel lesz egy csoportos kiállítás is Debrecenben, amely ennek a generációnak a legfontosabb alkotóit mutatja be, erről mit érdemes tudni?

D. T.: Igen, február óta a MODEM-ben dolgozom. Nagyon örülök neki, hogy az intézmény is ugyanannyira fontosnak tartja a fiatal generáció támogatását, mint én. A pályázat kétkörös, az elsőben a beérkező portfóliók alapján kiválasztja a zsűri azt a hat művészt, akiket a legizgalmasabbnak és legkvalitásosabbnak gondol. A második körbe jutott hat alkotó személyesen fogja prezentálni a művészeti praxisát, ezek alapján hozza meg döntését a zsűri, amely a MODEM kurátoraiból és művészeti tanácsából áll.

A kiállítást Margl Ferenccel és Sárai Vandával közösen szervezzük. Arra törekszünk, hogy egy átfogó tárlat keretein belül mutassuk be az elmúlt öt évben diplomázott, általunk legfontosabbnak, legjobbnak gondolt hazai művészeket.

Print Friendly, PDF & Email
2018-06-09T10:14:13+00:00 június 9, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!