Megterhelt tárgyak

Pataki Gábor

Megszokott, hogy egy festő kiállításán a művészkolléga értelmezi-méltatja a másik festő képeit.  Az is gyakori, hogy művészettörténész mutatja be művészettörténész kollégája könyvét. Az viszont aligha mindennapi, hogy egy művészettörténész beszéljen művészettörténész kollégája kiállítása megnyitásakor.

Sok példát ismerünk a festőből, művészből lett kritikusra, teoretikusra. Magyar részről Lyka Károly neve ugorhat be elsőnek, de Lehel Ferenctől Oelmacher Annán át Bojár Ivánig, ha külföldre tekintünk, John Ruskintól Roger Fryon át John Bergerig tallózhatunk a nevek között. A fordítottja jóval ritkább, talán csak az univerzális tehetségű Perneczky Géza juthat eszünkbe. S be kell vallanom, hogy jóllehet több évtizede ismerjük egymást, arról a legutóbbi időkig nem volt tudomásom, hogy Bárdosi József (újra?) ecsetet vett a kezébe, s hogy képeit több-kevesebb rendszerességgel be is mutatja egy-egy galéria falain.

Bárdosi József: Megterhelt tárgyak II., 2017, olaj, vászon, 90×235 cm

Rögtön szögezzük le hát, hogy esetében fel sem merülhet az „Ingres hegedűje”-effektus, hiszen tanulta, s professzionálisan műveli is a festészetet, még ha az utóbbi nem is vált meghatározó életformájává. Ekként is kell hát interpretálni képeit, de nem tekinthetünk el attól sem, hogy egy művészettörténész-festő alkotásai előtt állunk, tehát vizsgálnunk kell azt is, hogy teoretikusi-elméleti tevékenysége milyen kapcsolatban áll gyakorlati munkásságával.

Nos, szakmánkban köztudott, hogy pályára lépése óta máig tiszteletre méltó makacssággal és kíváncsisággal foglalkozik a mimézis, a valóság tükröztethetőségének, ábrázolhatóságának problémájával, illetve ennek a modern/kortárs magyar művészetben való megjelenési modusaival, a realizmusok különböző (hiper-, konceptuális, neo- stb.) változataival, csoportjaival, művészeivel. Ennek köszönhető a munkahelyén, a váci múzeumban általa gründolt fantasztikus gyűjtemény, az ilyen típusú törekvések legfontosabb magyarországi kollekciója.

Bárdosi József: Megterhelt tárgyak IV:, 2017, olaj, vászon, 90×165 cm

Ez az elméleti érdeklődés természetesen nem maradhatott nyomtalan képein sem. Ám nem választ semmilyen könnyű megoldást: a hosszú ideje gyűjtött és elemzett képek konkrét követése-persziflálása helyett, egy saját, kitaposatlan ösvényen indul el. Kedves mesterei, például Orvos András, Nyári, Varkoly, Kocsis Imre helyett jóval távolabb kereshetünk az itt kiállított művekkel felfogásban, hangulatban közelebb álló életműveket: Morandi, Carra, Wayne Thibaud, Barcsay, Czimra Gyula lehetnének inkább fogódzók. De ezek is inkább csak közelítő, a taxonómiát könnyítő analógiák, hiszen Bárdosi teljesen szuverén világot teremt.

Maga az alapképlet nem lenne túl bonyolult: semleges, szinte kedélytelenül neutrális alapba állított csendéleteket látunk: téglák, könyvek, vakolókanál, gereblye, üvegmosó kefe, kilincs, lécdarabok lesznek a szereplők. Hieratikus csendéletekbe rendeződve, néha szinte lehetetlen, a Fischli-Weiss páros tárgykollázsaira emlékeztető egyensúlyi viszonyokat megcélozva,kemény,hol baljós, hol szomorkás, de mindig szigorúan jobbra vetődő árnyékokkal kiegészülve. A festésmód semleges, távol a hiperrealizmus anyagszerűséget mímelő bravúrjaitól, de a posztimpresszionizmus tónus-valőr játékaitól is. Inkább egyfajta figyelmes, mérlegelő objektivitás hatja át őket.

 

Bárdosi József: Megterhelt tárgyak I., 2017, olaj, vászon, 90×235 cm

 

Bárdosi „megterhelt tárgyakról” beszél velük kapcsolatban, ez azonban nem jelenti azt, hogy önmagukban különösebb konnotatív, szimbolikus potenciállal rendelkeznének. Környezetükből kiszakadt, funkcióikat és használóikat vesztett hétköznapi használati tárgyak, bontási törmelékek, értelmetlenné vált fragmentumok találkoznak össze a képeken. Egy szétszerelt cél, történelem és történet nélküli világ közömbös rekvizitumai. Ha mégis van szimbolikus olvasatuk, az csak inkább negatív értelemben: hiszen akár afféle kifordított Vanitas-allegóriákként is értelmezhetnénk őket, a pazar szirmú virágokat, a pompás egzotikus gyümölcsöket, míves óraszerkezeteket limlomokra, elveszett, a kegyelem reménye nélküli tárgyakra váltva.

Ezt a transzcendenciahiányt erősíti fel paradox módon a triptichonokká történő elrendezés is, hiszen ez a régi képforma még a világi tematika esetén is megőrzött valamit a szakralitásból. Most viszont csak annak eltűntéről tud tanúskodni. Egy pont 20 évvel ezelőtti tanulmányában olvasható az alábbi: „A műalkotás két szélső pontja – a kéz megdicsőülése és a ready made – között ott van az alkotó szigora és olykor a kétségbeesése.” Szigor és kétségbeesés – egy önmagát kereső világhelyzet rekvizitumai. S ennek felmutatása Bárdosi József mostani kiállítása.

 

Art 9, június 14-ig

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-06-14T15:11:51+00:00 június 14, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!