Az anyagiság színrevitele – Colin Foster, PAF és Valkó László közös kiállítása

Tóth Ditta

A három alkotó mind témaválasztásukban, mind kifejezésmódjukban egymástól teljesen eltérő utakon jár. Colin Foster műgyanta szobrainak, Pintér András Ferenc absztrakt festményeinek és Valkó László színes kollázsainak anyaghasználata a művészeti szándékhoz alkalmazkodott és különböző módokon válik jelentéshordozóvá. Izgalmas narratívák elevenednek meg a művekben, melyeket az anyagiság különböző színreviteli sémái működtetnek.

A képzőművészet anyagához való viszonyulás jelentős változásokon ment keresztül a művészettörténet évszázadai alatt. A sokáig csak a forma közvetítő közegeként számon tartott, elrejteni való és ezért marginalizálódott anyag a 20. századra felszabadult a forma által kikényszerített célszerű felhasználás alól és megtehette, hogy már nem ábrázol semmit. Ezzel megindult a formától az anyag felé történő elmozdulás a jelentésalkotás folyamataiban is, vagyis az anyag anyagként is hozzájárult a jelentésrétegek kialakításához, nem csak azzal, amit ábrázolt. Így már nem csak technikai szükségességként, hanem esztétikai kategóriaként is figyelembe vehetővé vált. Napjainkra az alkotók már sokféle módon tudják szóra bírni az anyagot, amellyel a jelenlét és jelentés közötti viszonyra kérdeznek rá. A három képzőművész által összeválogatott kiállítási anyagot most ilyen szempontból veszem sorra, nem térve ki az összes, nem anyagiságra vonatkozó, gazdag művészeti ideológiarendszerre, melyet még érintenek. Az én kérdésem az volt, hogy hogyan és milyen céllal jelenik meg az anyagiság a művekben.

Fotó: Erhardt László

Pintér András Ferenc absztrakt festményeit különös ütközetek drámaiságával telíti. A festék felkerül a képfelületre, de anyagként és formaként is felhívja magára a figyelmet. Sűrűséget kap, vagy teljesen elvékonyodik, mintázatokban rendeződik, gyűrődik, csomósodik, fröcskölődik, merevedik, energikusan visszahúzódik, vagy színenként rétegződik. A néhol hozzákevert homoktól más felületi struktúrákat vesz fel, másként töri meg a fényt és haptikus jelleget nyer. Így a festék sajátos materiális tulajdonságaira helyeződik a hangsúly, hiszen PAF ügyes technikusként szabályozza a történetekké formálódott anyagreakciókat, tudatosan munkálja meg a felszínt. Következményként az anyag a saját materialitását mutatja be, önmagára utal, önmagáról tesz állításokat. Amikor az anyag önmagát és saját viselkedését, realitását reprezentálja, akkor azzal a kép anyagisága és formálatlanságra való hajlama tárul fel. Viszont PAF nem áll meg ennél a fázisnál, neki szüksége van a festék formákba való rendeződésére is. A formátlan realitás szabadsága és a színhatásokkal felfokozott geometrikus absztrakció élesen lehatároló intenzitása különös feszültséget teremtenek a képsíkokon. Ez az entrópikus állapot (meglepő módon) az anyag meghaladását készíti elő és az anyag konkrét jelenlétére való reflexió mellett a jelentésalkotás tartományait is aktiválja. Mintha kozmikus terek eseményeinek lennénk tanúi. A képek szinte az anyag őstörténeti nano-mozgásait, a mindenből kiinduló élet ismétlődő dinamikáit modellezik. Vagyis a festéken keresztül az anyag megmutatja magát, hogy aztán valami megfoghatatlan, szellemi dimenziók felé vezessen.

Valkó László a kollázs technikáján keresztül mutatja meg a kép és annak anyaga között létrejött viszonyt. Az alkotó saját fotóiból készített printekkel dolgozik. A vászon, festék, pasztellkréta és papír találkozása a képsíkon mozgalmas felülethatást eredményez, amely alapvetően meghatározza és létrehozza a képek anyagszerűségét és valóságát. A felragasztott elemek nem emelkednek el a felülettől, sőt, közelebb kell hajolnunk néhány képnél, hogy megállapítsuk, hol végződik a papír és hol kezdődik a festék, mert Valkó egészen finom átmenetekkel dolgozik. Meglepően több képén egész nagy felületet foglal el az „idegen anyag” és a fotó hitelesítő ereje révén a képekhez rendelődik egy intellektuális réteg is, amely a különböző elemek egymáshoz illesztésével több jelentésű, sűrített szimbólumok létrejöttét segíti elő. Így ha az alkalmazott médiumok sajátosságaiból indulunk ki, akkor ezek az átmenetek a valóság/objektivitás/racionalitás (fotó) és képzelet/szubjektivitás/érzelmek (festmény) egymásba játszásai. A felragasztott papír az anyag szintjén többszörös előidejűséget fejez ki, hiszen a fotó és a print is előbb készült el, mint a festéssel kiegészített egész kép. Ezt továbbgondolva a jelentés szintjeire, a ragasztmányok egy korábban megtörtént, vagy régóta fennálló, unásig ismételt események, vagy eltárolt emlékek megmerevedett paneljeit helyettesítik. Valkó tehát sajátos időélmény szimulációikat kreál, melyeket a képfelszín anyagiságának a kihangsúlyozása révén tud megvalósítani. A kiállított anyag egyébként nagyon gazdag, de a nem anyagisággal foglalkozó rétegek vizsgálatára ennek a szövegnek a keretei nem elegendőek, ezért mellőzöm ezek elemzését. Alkalmazott szimbólumai közül azért kiemelném a szemét motívumát, mint a társadalom (vagy a művészet) által elhasznált, felgyűlt, értéktelen anyagot, ami a következő képzőművész, Colin Foster munkáiban is gyakori alapanyagként szerepel.

Fotó: Erhardt László

Colin Foster ytong falazóelemekből és műgyanta öntvényekből készíti szobrait. Érdekességük, hogy az öntőformáik kidobásra ítélt csomagolóanyagokból lettek kialakítva. Az alkotásokon tojásdobozok, édességek, zöldségek műanyag vagy papír csomagolásának részeit ismerhetjük fel. A hétköznapi tárgyak művészeti célú használata Duchamp óta a művészettörténet része, a szemét pedig műalkotások alapanyagaként alkalmazva társadalomkritikai funkcióval bír. A szemét kommunikációs anyag, mert üzenetet közvetít a társadalomról: információt nyújt (és sok műanyag esetében tárol is) a fogyasztási szokásainkról, anyagtechnikai fejlettségünkről, természethez való viszonyulásunkról. Foster a szeméthez mint alapanyaghoz kétféle analógiát kapcsol. Egyrészt rámutat egy viszonyrendszerre az öntőforma anyaga és az öntvény anyag között. Másrészt párhuzamot állít az ember által termelt csomagolóanyag és a természet elhasznált „csomagolóanyagai” (mészvázak, kiüresedett gubók, tojáshéjak) között.

Fotó: Erhardt László

Az elkészült szobrok anyaga műgyanta, ami gyakorlatilag hőre lágyuló műanyag. „A műanyag alapvetően alkímiai jellegű” mondja Roland Barthes a Mitológiákban, mert magában hordozza a „korlátlan átalakíthatóság eszméjét”. A belé olvasztott anyagok egyedi tulajdonságai megszűnnek és egynemű masszává állnak össze, aminek még jellemző színe sincs, ezért az ebből készült tárgy markáns színt kap, „amelyet aztán úgy használ, mint valami nevet, mintha a szín elvont fogalmával tudna hivalkodni.” Praktikussága, tartóssága, olcsó előállítása miatt lecseréli a fa, fém és papír alapanyagot. Minden anyagot helyettesít. Alakítható és engedelmes. A szemét is gyakorlatilag egy homogén anyaggá egyesül, elvesznek benne az egyedi anyagi karakterek és funkcionalitások. Korlátlanul áll rendelkezésre, mert a társadalom folyamatosan újratermeli. Foster műanyagba öntött műanyag szobrainak fehér színt ad, ezzel irányítja az anyagot a megtisztulás jelentésrétegei felé. A jól mérlegelt formaelrendezés is a megtisztulást, az átlényegülést szolgálják, hiszen a könnyen ráismerhető formák már nemcsak bonbonos tálcák, vagy tojástartók bugyraiként hangsúlyozódnak, hanem horgonyra rátelepedett kagyló-, és csigaváz asszociációkat is felvesznek, ytong „oltárokon” kikelt és hátrahagyott tojások darabjaiként, vagy elfogyasztott áldozati ételek maradványaiként is láthatóak. A profán anyag, bár sorozatszáma van, mégis egyfajta szentséggé válik Colin Foster szobrain. A szemét/műanyag anyagiságának prózaisága poétikává lényegül.

 

Art Salon Társalgó Galéria

(1024 Budapest, Keleti Károly utca 22.)

2018. május 25. – június 29.

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-07-02T17:48:36+00:00 július 2, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!