Gyengéd ütésváltások
Szubsztancia – Szécsi Katalin Zs. és Szarka Tamás kiállítása

Pataki Gábor

Két, karakterében, habitusában látszólag eltérő, egymással feleselő, egymást ellenpontozó anyag került most kiállításra. A látogató bátran élvezheti is eme művészeti pingpongot, a finom, szubtilis gyengédség és a kemény, fémes karakterű kerámiaidomok ütésváltásait. Legfeljebb a bemutató címén akadhat meg. Szubsztancia? Az anyagi és szellemi világ folyton változó jelenségei mögött található változatlan s változhatatlan lényeg? A szubsztanciának ugyanis nemigen lehetne többes száma, a különböző szubsztanciák megléte a fogalom önnön létezését kérdőjelezné meg.

Szécsi Katalin Zs.: A halál ódája, 2008

De akkor most hol, melyik térfélen keressük a sohasem változót? Válasszuk Szécsi Katalin Zs. lágyan lebbenő, az érzelmek védő-óvó pólyájába takart s mégis oly törékeny lényeit? Az opció adott, a művész által gyakorolt, nyíltan felvállalt szubjektivitás amúgy is az alkotás egyik alapprincípiuma. A képeken közelebbről meghatározhatatlan, éteri s mégis élő, létező, organikus jellegű lényeket láthatunk. Lélegeznek, pulzálnak, plazmatikus mozgásokat végeznek, kunkorodnak, olvadnak. Gyakran szívszorítóan, hiábavalóan magányosak, ha nem, megpróbálnak egymáshoz simulni, röpke kapcsolatokba kerülni. Mindenestre védekezésre képtelenek. Páncélok, de legalább bőrök-szőrök, hámrétegek helyett legfeljebb vékony hártya borítja védtelen húsukat. Nem a Kállai Ernő-féle „természet mélyvilágának” harcos, iszamós, izzadságban fürdő, a létért és az érvényesülésért engesztelhetetlenül küzdő sejttenyészet harcosai, hanem a lélek – mondjuk ki – a nőművészlélek „mélyvilágának” szülöttei.

De mindez mintha egy finom szűrőn keresztül érkezne el hozzánk. „A világ így ér véget/ nem bumm-mal, csak nyüszítéssel”  – mondhatnánk T. S. Eliottal, ha ezek a kreatúrák tényleg ágálnának sorsuk ellen. Inkább azonban – a művész szavaival – a „szelíd dráma” állapotában leledzenek. Vannak fekete, zord zárványok, vannak riasztó kinövések, pszeudokacsacsőrök, anomáliák, de ezeket erőteljesen tompítja, aknátlanítja  a halványkék-rózsaszín-narancs árnyalatokban derengő színvilág. Az alkotó nem élesíti ki tehát a feszültségeket, de nem is eliminálja azokat. Néha emberszabásúvá, sőt a megfeszített Krisztus rokonává váló lényei megváltásukért, de legalább megértésükért, megértésünkért könyörögnek. Láthatóvá teszik magát az alkotófolyamatot is. A művész töpreng, hezitál, aztán mégiscsak nekilendül egy, a formákat körbefogó vonal, úszni kezd egy párálló színfuvallat. E tekintetben a magyar művészet különös, hiperszenzitív alkotójának, Gedő Ilkának a követője-utódja, aki hosszas mérlegelések, az adott képi helyzet minden pontjára gondosan figyelő tanulmányok után hozta létre lebbenékeny, provizorikusnak tűnő műveit.

Ezekkel a mindegyre nekiveselkedő próbálkozásokkal önkéntelenül a művészet egyik alapproblémáját érinti meg. Ahogy Szécsi Katalin Zs. fogalmaz: „az azonosulni akarás vágya a létezőkkel” a maga teljességénél fogva elérhetetlen. A matematikusok megoldhatták ugyan Zénón paradoxonát, de a művész-Akhillész sohasem fogja utolérni a teknősbéka-létezőket, a valóság mindig egy lépéssel előtte marad. De ahogy Akhillész, úgy a művész sem adja fel. A benne gomolygó-torlódó érzelmek színné, vonallá, formává tömörülnek, s élni kezdenek a vásznon és papíron, a bizonytalan, gyöngyházfényű derengésben a csúszó, hajló formák, szabadságra, önállóságra vagy boldog egyesülésre vágyó kreatúrák.

Vagy válasszuk ezzel szemben Szarka Tamás alkatrészeit? A puha, vállaltan feminin formák helyett a kemény, vállaltan maszkulin alkatrészek világát? Szarka Tamás a modern kerámia kifejezetten férfias, az anyag sprődségét, nyers őszinteségét, sérüléseit, hibáit is felmutatni képes vonulatához tartozik. Kedélyesen hasasodó edények, cukrozott  agyagbábuk, bugyután mókás domborművek helyett a samott, a mázazatlan, fémsókkal kevert keménycserép valódi képességeit próbálgatják, így Szarka is, mint mesterei, példái, Csekovszky, Schrammel, Probstner vagy a különböző, egymást látszólag ütő elemeket nyersen őszinte együttesekké összehozó Pázmándy Antal, Fekete László. (Ennek kiváló példája a szülőfalujában, Sárosdon felállított 56-os emlékműve is.)

Most új sorozatát állítja ki. Rozsdásodónak tűnő könyökcsöveket, durva szegecsekkel ellátott, deformálódott tartályokat, pusztulófélben levő gépek, romos mozdonyok maradványainak látszó, funkciójukat rég elvesztett szerkezeteket.  Petri Györgyöt – kissé átfogalmazva – idézve, egy szétszerelt világot, mely vastag por alatt hallgat a meleg padlástérben. Olyan rekvizitumokat, melyekért fiatalon lelkesedni tudott (tudtunk, hiszen körülbelül egyidősek vagyunk), melyek a technika szüntelen fejlődésének, a mechanika fémízű segítségének bizonyítékaiként szolgálták volna a jövőt. Fényesre olajozva ma akár egy sajátos steam-punk galéria darabjai lehetnének, de így, romlottnak látszó állapotukban sem nélkülöznek némi heroizmust. Bár most készültek, mégis erőteljesen utalnak a múltra, repedéseik, görbületeik, rozsdafoltjaik, otromba szegecseik ellenére őrzik az anyag méltóságát, a kétkezi munka elveszőben lévő becsületét, a ma már düledező gyári szerelőcsarnokok olajos levegőjét, de akár a kisvárosi műhelyek, falusi sufnik mindent megjavítani, újrafelhasználni képes furfangjait is.

Szóval: gyengéd, rebbenő líraiság, beteljesülhetetlennek tűnő azonosulás, érzékeny érzelmi akkordok, vagy vaskos anyagiság, sebek és torzulások a matérián? Úgy gondolom, most nem kell döntenünk. A szubsztancia ez esetben maga az alkotás, maga a teremtő képzelet.

 

Pelikán Galéria, Székesfehérvár,

2018. IX. 28. – XI. 2.

 

Print Friendly, PDF & Email
2018-10-28T20:26:47+00:00 október 9, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!