Új gyűjtemény, régi értékek
Múlt, jelen, jövő a debreceni grafikai hagyományok tükrében

Áfra János

 

Börcsök Attila: Anamorfózis II., 2018, mezzotinto, 300×210 mm

A Múlt, jelen, jövő a debreceni grafikai hagyományok tükrében – Válogatás a GADE grafikai gyűjteményből című kiállítás meghívójára Börcsök Attila Anamorfózis II. című alkotása került, és mivel egy tárlatot reprezentáló kép éppoly jelentőségre tehet szert a kiállítási komplexum értelmezésekor, mint ez utóbbi címe, most először is e munkának az elsőre egyszerűnek ható, de nagyon is rétegzett szimbolikájára szeretném felhívni a figyelmet, amely a grafikusi tevékenységre nézve is megvilágító erővel bír. Kezdve az egyszerű leírásnál: az alsó képmezőben egy kőre helyezett madártoll, fölötte, a középtérben összegyűrt papírlap lebeg, legfelül pedig egy origamimadár kapott helyet. A grafika címébe foglalt „anamorfózis” fogalom itt tehát nem elsődlegesen azt a szakkifejezést hozza játékba, amit azon munkákra szoktunk használni, amelyek a megjelenített tárgyakat felismerhetetlenné torzítják, hogy aztán egy különös nézőpontból vagy valamiféle tükörtárgy segítségével újra láthatóvá váljanak, visszanyerve a megfelelő arányokat, hanem a görög szavakból képzett összetétel eredeti jelentését, a „visszaváltozás” jelenségét, átfogóbb értelemben. Az összegyűrt papírdarab mint központi képelem magának az épp figyelt műnek az ellentéte, nem lát el többé művészi funkciót, nem lehet alapanyag, sem hordozó felület. Bármit elrejthet, de magába zártságában lényegében egy antimű, hisz nem tár fel előttünk tudatosan rendezett formákat, épp ellenkezőleg, antiformaként áll elénk. Ugyanakkor A képek árulása című közismert René Magritte-kép belátására alapozva felértékelődhet az a tény, hogy ez a galacsin nem egy igazi összegyűrt papír, hanem annak csupán síkfelületen megképződő illúziója. Ráadásul jelként ez a képmás egy olyan tárgyra utal, amely értéktelen, innen vagy épp túl van a művészeten, sőt, akár a művészet mellékterméke is lehet, egy rosszul sikerült rajz vagy szöveg a megsemmisítés után. Előbbi asszociációt maga a képhordozó hívja elő, utóbbit pedig a kőre helyezett madártoll, amely egykor az írásra szolgáló eszközként volt használatos, ennyiben az írás, a költészet szimbóluma. Ráadásul ott lebeg felül az origamidaru, amely pedig lapból létrehozott háromdimenziós formaként túlmutat az irodalmi vagy épp a képi ábrázolás sajátságain – a vizuális reprezentáció mellett taktilitással is érzékelhető tartalmakat teremt, mármint maga a hajtogatott tárgy, nem pedig annak képe, amit itt látunk.

A játék abban rejlik, hogy a toll, mint a madarat szinekdochikusan képviselő részlet kerül szembe a szimbolikus jelölővel, a hajtogatott formával, a kettő között pedig ott az összegyűrt papír, amely szétterítve akár egy igazi madár hiperrealisztikus megjelenítését is lehetővé tenné. A madár a transzcendens szférával való összeköttetést és a szabadságot szimbolizáló állat, ezekkel összefüggésben a művészet allegóriájaként is használatos, jelen esetben viszont épp a közvetlen képmás jelenlétének hiánya, az áttételes megidézés rétegzettsége bír delejező erővel.

A daru az antikvitásban a tavasz szimbólumba, ennyiben tehát a megújulásé is – a címbe került anamorfózis fogalom részben erre utalhat –, de a keleti kultúrákban még sokrétűbb jelentést hordoz. Ha e madár sokszor emlegetett erényeit, a daru szimbóluma által jelölt elvont fogalmakat a grafikai tevékenységre vonatkoztatjuk, végre áttérhetünk az általánosabb kérdésekre. Mik is tehát ezek a fontos tulajdonságok? Az „éberség”, vagyis a figyelem az alkotásban; a „hűség”, a pontosság vagy épp tradícióápolás értelmében; a „rendre törekvés”, tehát a komponáltság, a technikai sajátságok szerinti eljárás; illetve a „hosszú élet”, amely pedig a mű esetén a maradandóságnak feleltethető meg. Emiatt volt fontos hosszasan foglalkozni ezzel a finom mezzotintó munkával, jelen kiállításon ugyanis kulcsszerepűvé válnak ezek a kérdések.

 

Kónya Ábel: Geo, 2006, linóleummetszet, 260×415 mm

 

 

A debreceni csoportos grafikai tárlatok megvalósításának jelentős hányadáért felelős Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete (GADE) megalakulásakor a helyi grafikai tevékenység – kollégiumi rézmetszőkig visszanyúló – hagyományainak megőrzését, a régi mesterek emlékezetének fenntartását, valamint a régióban élő vagy legalábbis a városhoz kötődő grafikusok érdekképviseletét vállalta magára, és ezen célkitűzéseinek tesz eleget ma is, immár egy saját alkotóműhely és speciális eszközök biztosításával segítve az itt élő művészek munkáját. A társaság 2000. október 22-én alakult, tehát megszemélyesítve azt is mondhatnánk róla, hogy épp most lép át a felnőttkorba, amit jelen kiállítás azzal igazol vissza, hogy először találkozhatunk a GADE friss grafikai gyűjteményével. Ha egészen pontosak akarunk lenni, valójában csak egy szemléletes válogatást látunk ebből a jelentős anyagból, amely a DMK Belvárosi Közösségi Ház klubtermének adottságaihoz igazodik betöltve a paravánfelületeket, de egy kamarakiállítástól mégiscsak nagyobb léptékben gondolkodva. Az installálás logikája a szigorú időrendiséget és a tematikus szekciók szerinti felosztást egyaránt mellőzi, ehelyett asszociatív kapcsolatokra építve vezet körül bennünket a művek során, csupán egy-egy képpár vagy kisebb műcsoport párbeszédére, technikai vagy tematikus rokonságára irányítva rá a figyelmet.

 

Lénárt Attila: Hajsza, 2018, vegyes technika, 230×370 mm

Túlnyomórészt a GADE művészeinek 2000-es években született műveit találjuk meg a tárlaton, de olyanok is akadnak a kiállítók között, akik nem lehettek tagjai az egyesületnek, viszont a debreceni grafika emblematikus alakjaiként előképül szolgálnak a most aktív művészgenerációk számára. A legkorábbi munka az a Pethe Ferenc rajza alapján készített 1815-ös L. Rieder-metszet, amely láthatóan illusztrációs céllal született. Az állattani határozóhoz hasonló, zsúfolt kompozíción számok kíséretében tűnnek fel a párosujjú patásokhoz tartozó fajok. A régi debreceni grafika mesterei közül Gáborjáni Szabó Kálmántól néhány utánnyomást találunk itt, mégpedig a feltehetően az 1930-as évek elejének Rómájában szerzett élmények hatására készített fametszetsorozatból. Dobi Oláh István rézkarca egy tanyasi életképet jelenít meg, Szabó Lászlóé csendéletet, míg Móré Mihály a testi jegyeik alapján kiéheztetettnek látszó Ebek vadságát, ösztönösségét teszi érzékletessé egy régi linómetszet formájában, Várkonyi Károly pedig a háború borzalmait. Fontos itt kiemelni, hogy Várkonyi az egyetlen kiállító, aki az 1935. október 29-én alakult Ajtósi Dürer Céhnek és a hatvanöt évvel később létrejött GADE-nak is alapítója volt, utóbbi a nevét is neki köszönheti.

 

Pethe Ferenc (rajz), L. Rieder (metszés): állathatározó, 1815, rézkarc, 235×170 cm

A kiállítás címébe került hármas időmeghatározás felhívja a figyelmet a hagyományfolytonosság jelentőségére, a régi korok megidézésének, jelen felőli újraértésének lehetőségeire, amely Lénárt Attila nagyobb sorozathoz tartozó munkáján tematikus szinten is érvényesül, ugyanis a művész az emberi kifejezésformák gyökereihez nyúl vissza az őskori sziklarajzokat idéző szériával, amelynek darabjai a sziklák felületi sajátságainak felidézését is képépítő elemmé teszik. A művészetek szétágazása előtti ősformaként tekinthetünk a rituális tevékenységre, amely a tánc, a festés és a kántálás mindennapiból kiemelő erejének és egyben valóságalakító szerepének hitén alapul. Nem meglepő, hogy B. Nagy Gabriella a Rituál címet adta annak a sorozatának, amelynek itt a harmadik darabja látható – egy atipikus állatfej vörös sziluettjével az ösztönök szerepére irányítja rá a figyelmet. Fátyol Zoltán Nagy könyve a tudásátörökítés régi és még mindig elsődlegesnek vélt médiumát az igazság hordozójaként, átszellemített szakrális tárgyként idézi meg. Papp Károly rézkarca Francisco Goya Boszorkányszombatjával kerül párbeszédbe, a szöveges és képi kifejezésformák és szcénák közti kölcsönhatásokra pedig László Ákos erotikusan érzékeny tusrajza, a Villon-illusztráció, továbbá Szepessy Béla Balassi Lengyelországban, valamint Józsa János Móricz Zsigmond és barátai című linómetszete szolgál példaként.

Összetett, izgalmas posztmodern játékra hív a topográfiai, grafikai jelek és különféle kultúrákhoz köthető írásjelek, kalligrafikus képépítő elemek kibogozhatatlan hálózatának megalkotásával László János A polihisztor naplójából című színes rézkarca. Az Egy újabb kísérlet jóságra című képén pedig Szilágyi Imre hoz létre allegorikus kompozíciót rendkívüli formaérzékkel egy templom, egy a nézőnek háttal fekvő meztelen nő és egy beöltöztetett démoni állatcsontváz hármasából. A festőként ismert Bényi Árpád egy egyszerű parkrészletet ragad meg egészen realisztikusan itt látható képén, Mallár Gabriella Szövevénye a faágak sziluettjében is érzékeltethető strukturális finomságokat viszi színre az ég felé fókuszálva. Kónya Ábel Geója már inkább a feldolgozott fa felületi jegyeinek megidézését használja kibillentő elemként nonfiguratív kompozícióján. Kurucz Tímea Mikrokozmosz I. című linója az organikus létformák felszíni sajátságait nagyítja egész művet betöltő absztrakt felületté, nélkülözve minden beazonosítható figuratív jegyet. De Tamus István itt látható újabb színes linónyomatain is háttérbe szorul az alakok szerepe, a figyelem fókuszába a felületi mozgások kerülnek, valamint a rétegzettség. Torok Sándor és L. Ritók Nóra sajátos technikával összetett, burjánzó, organikus hatású rendszerekké szervezi a vonalstruktúrákat, mellőzve mindennemű mimetikus szándékot, átadva a terepet a rajz önműködésének, a kéz által vezérelt munkában mindig is ott rejlő véletlennek.

A grafikai tevékenység az európai kultúra történetének hosszú évszázadain át töltött be kiegészítő szerepet a festészethez mérten, s csak a 20. század során vált önálló érvényű területté, ám a múzeumi, illetve műtárgypiaci értéke, magán- vagy közgyűjteményekben való szerepének megítélése még mindig jócskán alábecsült – és ez a kelet-magyarországi régióban különösen érvényes. Pont ezért fontos, hiánypótló kezdeményezés a GADE grafikai gyűjteményének megalapítása, amely máris átfogó képet ad a terület debreceni szereplőiről. Milyen izgalmas lenne ugyanakkor pár év múlva egy olyan – akár állandó – kiállítást látni, amely a kezdetektől mutatja be a helyi grafika történetét, mely még a Debreceni Református Kollégium diákjainak körében a rézmetszői tevékenységgel vette kezdetét.

 

László János: Egy polihisztor naplójából, 2001, rézkarc, 198×297 mm

A rézmetszés a 18. század közepétől egyre elterjedtebbé vált, figurálisan díszített könyvcímlapok és illusztrációk, térképek készültek, a 19. században pedig az első helyi rajziskolák megszületésével új lendületet nyert ez a tevékenység. Remélhetőleg néhány éven belül megvalósulhat egy tárlat, amely egyforma figyelmet fordít a régi rajzoló- és metszőmesterek után maradt hagyatékokra, az általuk használt eszközök és technológiák megismertetésére, valamint persze éppígy az azóta eltelt évszázadok fejleményeire, a technikai, formanyelvi és tematikus sokszínűség átgondolt bemutatására a helyi grafika összefüggésében. Ez a gyűjtemény jelentős helytörténeti értékként immár a fennmaradás ígéretét hordozza magában, és egyszer akár egy nagyobb volumenű vállalkozás gerincét adhatja, emellett pedig a következő grafikusi nemzedékek számára is vonatkozási pontul szolgál majd. Nem az elégedetlenség beszél tehát belőlem, amikor egy átfogóbb kiállítást vizionálok, hanem annak a reménye, hogy a helyi grafika történetének feltárásával annak értékei átfogóbb értelmezésre és szélesebb ismertségre tehetnek szert.

 

 

Debrecen, DMK Belvárosi Közösségi Ház

2018. október 8–26.

Print Friendly, PDF & Email
2018-10-22T00:02:19+00:00 október 19, 2018|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!