Az emberi agy mint turmixgép
Beszélgetés Fenyvesi Ottóval

Sirbik Attila

Mindjárt vágjunk is a közepébe! Van összefüggés a versírási megoldásaid és a vizuális kollázsok vágástechnikája között?

Fenyvesi Ottó: Úgy gondolom, van össszefüggés. Érdeklődésem ösztönösen fordult a kollázs-szerű világfelfogás felé a nyolcvanas évek legelején. Ezt a fajta látásmódot a rockkultúra által kifejlesztett videoklipek erősítették fel. Arra kellett rájönnöm, hogy az ezredvég társadalmi valóságának emberi észlelését a televízió fragmentálta és diverzifikálta. A vizuális média egyfajta „kommunikációs anarchiát” hozott létre. Az izmusok és a film megjelenésével a 20. század előtti időlogika folyamatosan átalakult. A tendencia egyfajta „folyamatos időmegsemmisítés” felé tart. A technológia összesűríti az időt néhány véletlenszerű pillanatba, így megbontja a társadalom folyamát, és „dehistorizálja” a történelmet. Az emberi figyelem ide-oda cikázik, mert adott egy hatalmas kulturális örökség, adott a hétköznapi élet, amely tele van élményekkel, szépséggel, szomorúsággal, örömmel, manipulációkkal és halállal. Ugyanakkor az embert egy átláthatatlan halmazú ismeret és tudásanyag veszi körül, amely szintén befolyásolja. Ezzel az állapottal kezdeni kell valamit! Úgy hiszem, az emberi agy egyre inkább úgy működik, mint egy turmixgép. A kollázsszerű művészi alkotásmódnak gazdag hagyománya van, csak Kurt Schwitterst, John Dos Passost, a francia új hullám prózáját, valamint Bryon Gysint és William S. Burroughst említeném. Gysin és Burroughs nevéhez köthető az úgynevezett cut-up technika, amely „a művészi feldarabolásról” szól. A cut-up technikát bőségesen kiaknázta a nyolcvanas évek alternatív zenei világa is. A kollázs- és a montázstechnika terén szerzett tapasztalataim egyre inkább áthatották a költészetemet is.

A legendás Új Symposion szerkesztőjeként mennyiben vetted ki részed a lap progresszív vizuális felületeinek alakításában? Honnan jött az inspiráció? Elegendő volt az akkori Jugoszlávia nyugati hatásokat is beengedő kulturális közege?

F. O.: Szerintem a kivételes grafikai megoldások „hőskorszaka” az Új Symposionban, a hatvanas évek elejétől 1974-ig Baráth Ferenc, Maurits Ferenc és Szombathy Bálint nevéhez köthetőek. Tolnai Ottó irányítása alatt szabadon alkothattak, formálhatták a folyóiratot. Azt szoktam mondani, hogy annak a korszaknak szinte mindegyik száma, grafikai értelemben, egy remekmű.

Az inspiráció forrása egyrészt maga a művész személye, másrészt pedig a kor szellemisége. Szép, igényes könyvek és lapok jellemezték azt a korszakot. A mintát francia, amerikai és német kiadványok szolgáltatták. Ne feledjük, a második világháború bejezése utáni évtizedekről van szó, amikor a viszonylagos jólét már a társadalom szélesebb köreiben is tapasztalható volt, az emberek szórakozni akartak (megszületett a popzene, a rock and roll), és a fénymásolók elterjedésével, a hozzáférhetetlen szövegek sokszorosíthatóvá váltak. Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című könyvében olvashatjuk Paul Valery mottóul választott gondolatait, amely jól tükrözi a 20. század szellemiségét: „A szépművészetek megalapozása és különböző típusainak beiktatása a mieinktől alapvető módon különböző korokra megy vissza, s olyan emberekre, akiknek a dolgok és viszonyok feletti hatalma a mieinkéhez képest jelentéktelen volt. Az a meglepő növekedés, amely eszközeink alkalmazkodási készsége és pontossága terén tapasztalható, számunkra a közeljövőben a szépség antik iparának mélyreható megváltozását helyezi kilátásba. Minden művészetben van egy fizikai rész, melyet többé nem szemlélhetünk és tárgyalhatunk úgy, mint eddig; ez a rész nem vonhatja ki magát többé a modern tudomány és a modern gyakorlat behatásai alól. Sem az anyag, sem a tér, sem az idő húsz év óta már nem ugyanaz, ami korábban volt. Fel kell készülnünk rá, hogy az ilyen nagymérvű újítások megváltoztatják a művészetek egész technikáját, ezáltal befolyásolják magát az invenciót, s végül talán oda vezethetnek, hogy a legvarázslatosabb módon megváltoztatják magának a művészetnek a fogalmát is.”

Én huszonegy éves koromban, 1975-ben kapcsolódtam be az Új Symposion szerkesztésébe, az – vizuális értelemben – egy konszolidáltabb (kevésbé látványos) korszaka volt a lapnak. Danyi Magdolna főszerkesztése alatt elsősorban vizuális művészetekkel foglalkozó cikkeket írtunk, műalkotások interpretációjával foglalkoztunk. Magyar és szerbhorvát nyelvű művészettörténeti tanulmányokat olvastunk, próbáltuk képezni magunkat. Sziveri Jánossal arról ábrándoztunk, hogy létrehozzunk egy különálló képzőművészeti blokkot a lapban, amely majd egy önálló folyóirat csíráját fogja jelenteni. Aztán mire a kötelező katonai szolgálatunknak vége lett, 1980-ban Sziveri főszerkesztő lett, és a régi ambiciókat felülírta a lap működtetése, a bürokrácia, a családalapítások és az 1983-as betiltás.

Mit jelentett számodra az (neo-) avantgárd szellemiség?

F. O.: A szabadságot és a fiatalságot jelentette számomra. Huszonévesen nekem az avantgárd a legfőbb vesszőparipám volt. A dadaizmus, Kurt Schwitters, Marcel Duchamp, Kassák Lajos és mindenki, aki az ábrázolás dekonstrukcióján és a műalkotás „szétzúzásán” munkálkodott, példaképemnek tekintettem. Szerintem az avantgárd mozgalmak képviselői egy kritikai utópia védelmezői, ugyanis a modern művészet története egy utópia története. A 20. századi ember számára a művészet már nem egy fennkölt szép látvány, hanem eszme és utópia, már nem „megistenülés” és mesterségbeli tudás. A művészet kritikaivá és utópikussá vált, akkor is, ha demisztifikálja tárgyát. Ugyanez vonatkozik a pop artra, ami Jean Baudrillard szerint egy „lírai vízió a pattogatott kukoricáról és a képregényről”, valamint a konceptualistákra is (Joseph Beuys, Joseph Kosuth stb.).

Az 1983-as leváltásunk után hátat fordítottam a művészet elméleti kérdéseinek, és belevetettem magam a rock and rollba, a neoizmusba (álneves művészeti mozgalom) és a fanzinekbe. Először csak a napilapok érdekesebb főcímeit gyűjtöttem és vagdostam ki magamnak. Amikor egymás mellé tettem őket, akkor fedeztem fel a bennük rejlő ellentmondásokat, lehetőséget és manipulációt. A korai kollázsaimban a hetvenes és a nyolcvanas évek uralkodó közhelyei, frázisai érhetők tetten.

Kép és szöveg összefüggései oppozícióba helyezik a megmutatást és a megnevezést?

F. O.: Napjaink emberének élete képek és szavak között zajlik. Köztudott, hogy az emberi kommunikáció nagyobbik része (70 százalék) látványból, hanglejtésből, tapintásból és érintésből, ízlelésből, szaglásból áll. A kisebbik része (30 százalék) a beszéd, mely a nyelven alapszik. Tehát nagyon sok olyan dolgot is meg tudunk érteni, amit nem szavakkal fejezünk ki. Azonban az emberi gondolkodást, a kommunikációt, a kultúrát és a társadalmat a nyelv szövi egésszé. Az agy (az értelem) által létrehozott fogalmak hálóját ráteríti a világra, így nem veszünk el az egyedi, partikuláris észleletek végtelen sokaságában. A nyelv az ész univerzális alapelveit testesíti meg. Az emberi társadalmak – ahogy Max Black állítja A nyelv labirintusa című könyvében – „a nyelv által valamiképpen megkonstruálják a társadalmi tapasztalat világát”. Persze Platón évezredekkel ezelőtt már megírta, hogy tökéletlen létezésünkben az árnyékvilágon túli ideákról csak töredékes tapasztalatokat nyerhetünk, melyeket csak torzítva adhatnak vissza szavaink. Kétségtelen, hogy korunk előnyben részesíti a jelet a jelölt dologgal, a másolatot az eredetivel, a reprezentációt a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben.

Fontos számodra a véletlenszerűség mint elméleti kategória, vagy inkább szeretsz mindent tudatosan megkomponálni? Hogy van ez?

F. O.: Képeim kompozicióját, a színek harmóniáját vagy diszharmóniáját tudatosan komponálom, a többit a véletlenre bízom. Az alkotás nálam egyfajta transz (állapot), tehát ösztönös folyamat, melyet valami alázat vezérel az emberi kultúra iránt, de meg kell említenem még az arányérzéket és a megújulásra való készséget is, amelyek szintén fontos szempontok. Az értelmes ember nem tud élni anélkül, hogy ne fejezze ki magát. Az ember „szimbólumalkotó lény”. Az emberiség körülvette magát hiedelmek és rituálék, mítoszok és vallások, filozófiák, erkölcsi normák és műalkotások szféráival. Az emberi kultúra egésze leírható úgy, mint az ember folyamatos önfelszabadításának folyamata. A nyelv, a művészet, a vallás, a tudomány különböző fázisai ennek a folyamatnak. Az ember mindezekben egy új hatalmat fedezett fel és mutatott fel – azt a hatalmat, hogy képes megkonstruálni saját világát, egy „eszményi” valóságot. Hiszem, hogy minden társadalom azon a soha vége nem szakadó vállalkozáson dolgozik, hogy fölépítsen egy emberileg értelmes világot.

A világ bizarr és kevésbé bizarr címszavakra szabdalható?

F. O.: Igen, ami körülvesz bennünket: egyfajta bizarr össztársadalmi látványtár. A kapitalizmus dinamikája iszonyatos iramban termeli a jelszavakká csupaszított gondolatokat, a jelenkor közhelyeit. A Guy Debord által értelmezett „spektákulum egyszerre az uralkodó termelési mód eredménye és célja. Nem a való világ függeléke, nem valami dekoráció tehát, hanem épp ellenkezőleg: a társadalom valós valószerűtlenségének centruma. A spektákulum, valamennyi különös megjelenésében – mint hír vagy propaganda, mint reklám vagy mint a szórakozás közvetlen fogyasztása – maga az uralkodó társadalmi modell, mely mindenütt jelenlévően hirdeti a termelés szférájában már meghozott azon döntés helyességét, melynek egyben legmagasabb szintű eredménye is. A spektákulum, mind formájában, mind tartalmában, lényege szerint a létező rendszer feltételeinek és céljainak totális igazolása.” A jelszavakká csupaszított címszavak „feldarabolása és újraszerkesztése” egyfajta új művészi eljárást csillantott fel számomra, amelyben a tiltakozás és a lázadás eleme is benne van. Nekem mindig fontos volt az új alkotói praxisok, gyakorlattípusok kialakítása. Az ezredforduló művésze a mesterségének kutatásával egyidejűleg mélyed el a lélek és a világ életében.

Kollázsiad esetében kép és írás/szöveg egyenrangúságáról beszélhetünk, vagy inkább a vizualitás szövegiség feletti uralmáról van szó?

F. O.: A kollázsok esetében a inkább a képiség és a kalligráfia dominál, a szöveg másodrangú. Viszont a költői szövegeimnél pont fordítva működik a dolog. A kaland és értelem egymást kiegészíti, erősíti, mely során valami különös vibrálás jön létre.

Az Új Symposion esetében a hódítóan terjeszkedő vizualitás sohasem tudott egyfajta radikális képrobbanássá kiteljesedni?

F. O.: Az Új Symposion 1965–1983-as történetébe annyi fért bele. Az még a szó és betű uralta Gutenberg galaxis (Marshall McLuhan) korszaka volt, amikor a képek még nem vették át a hatalmat teljes egészében. Az Új Symposion inkább irodalmi, tehát szövegcentrikus lap volt. A W. J. T. Mitchell-i „ikonikus fordulat” korszaka csak később érkezett meg vidékünkre.

1997-es kanadai (McLuhan Intézet) ösztöndíjas tartózkodásod befolyással volt a későbbi kollázskészítő énedre?

F. O.: A Kanadában és Amerikában eltöltött hónapok során ért „kulturális sokk” arra ébresztett rá, hogy az amerikai életformát minden ízében az üzleti és a marketingszemlélet uralja. Hozzám inkább az európai kultúrszemlélet és humanizmus áll közelebb. Amikor hazajöttem, megírtam az Amerikai improvizációk című versciklusomat, amelyben leszámoltam az amerikai álommal. Amerikában készítettem egy kiállításnyi kollázst, de azt gondolom, hogy a kollázskészítési stílusomra különösebb hatással nem volt az amerikai kaland. Inkább írói munkásságomon hagyott nyomott: a régi hosszúversstílusból rövid fragmentumok lettek. Viszont ami hatással volt a kollázskészítési stílusomra, az a nyolcvanas évek punk és alternatív fanzinjeinek „zsúfolt” képi világa volt. Döntő jelentőségű volt számomra az 1982-ben ljubljanai ösztöndíjam, amely során kapcsolatba kerültem a szlovén „földalatti” zenei élet képviselőivel és szervezőivel.

Az „imagináció” mint képértelmezési képesség és a „koncepció”, mint szövegértelmezési képesség egymást váltják történelmük során, miközben a koncepció egyre imaginatívabbá vált és az imagináció egyre konceptuálisabbá?

F. O.: Az ókori filozófusok szerint a valóság részletei csak kellő távolságból szemlélve állnak össze egy egységes, értelmes egésszé, egy értelmezhető valamivé. Arisztotelész szerint a képzelet (imagináció) a lelkünknek az a filozofikus része, amely a különböző érzékszerveink által egyenként felfogott valóságtöredékekre, kellő távolságból tekintve, képes azokat egy egységes benyomássá szervezni. A klasszikus értelmezés szerint a képzelet egy olyan „felsőbb szerv”, amely a szemünk, a fülünk és egyéb érzékszerveink sajátos, egyedi, elfogult szempontjaitól eltekintve egyetlen mentális reprezentáció formájában képezi le azt, ami a külön utakon járó érzékelésben közös. Ez a közös érzéklet szolgáltatja tehát gondolkodásunk alapját. A világ tele van olyan tárgyakkal és eseményekkel, amelyek kombinációja a lehetséges információk széles kavalkádját alkotja. Az információk többsége lényegtelen az ember napi szükségletei szempontjából, egy részük azonban nélkülözhetetlen. Ezeknek az információknak (képeknek vagy szövegeknek) a hatékony felhasználása érdekében az ember adottságai, képességei (észlelés, képzelet, emlékezés stb.) során kiszűri és feldolgozza a hasznos elemeket. A folyamat betetőzése a tudatosodás, amely átveszi az ember cselekedeteinek irányítását. A világról alkotott tudásunk nemcsak formálja az észlelést, hanem értékkel és hasznavehetőséggel is felruházza. Művészi értelemben számomra az imagináció (a képzelet) azt jelenti, hogy elképzelek valamit, a koncepció pedig inkább a megvalósítással van kapcsolatban: hogyan tudnám megvalósítani azt, amit elképzelek. De, mint már mondtam, engem alkotás közben inkább az ösztöneim, a megérzéseim vezérelnek, s menet közben alakul a mű koncepciója: megragadni azt, amit nem tudunk teljes mértékben átlátni.

A képek a világot állítják elő, miközben elébe is állnak?

F. O.: A helyzet az, hogy korunk alapszükséglete a látványosság lett. Az új technológiai találmányok is ilyen irányba terelik az emberi észlelést. A képek lassan átveszik a hatalmat a szavaktól, miközben túlnépesedés van, túlszervezettség, agymosás, bulímia, propaganda a demokráciában és a diktatúrában (amikről Huxley beszél a Visszatérés a szép új világhoz című művében). Nagy felelősség hárul az emberi szemre, hiszen reggeltől estig, szüntelenül regisztrálja a világ jelenségeit. Minden ott van előtte, s közben érdektelenné válik a pillantás. Az emberi lelket eltölti valami tompa, megtört báj, unalomba süppedő tehetetlenség, sikkes bizarrság, passzív rácsodálkozás, valami gyerekes, rágógumirágó naivitás, pornográfia. A képek betöltik a memóriát anélkül, hogy bármi tanulsággal szolgálnának, a ma embere tökéletesen feloldódik a virtuális jelenlétében. A képek eltakarják a világot és a róla szóló lenyűgöző titkos tudást, és az értelmes élet fenntartásához szükséges mondatokat, melyekért érdemes élni.

 

Fenyvesi Ottó Fragmentumok tükröződése című kiállítása 2019. február 1-ig látható a Magyar Műhely Galériában

 

Print Friendly, PDF & Email
2019-01-26T20:04:36+00:00 január 26, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!