Flow, kolorizmus, látványok emléke, csiki-csuki
Szegedi Csaba kiállítása

Pataki Gábor

Első állításunk, hogy Szegedi Csaba rendkívül tudatos művész. Szabályos, a Kisképzőtől a főiskolán át a doktori fokozatig, az egyetemi oktatásig ívelő, különösebb kilengéseket nem mutató pályával, a mesterei iránt érzett hűséggel, ösztöndíjakkal, művésztelepekkel, jól elkülöníthető szakaszokkal, hosszú évek munkájával felépített, az alkotómunkához ideális feltételeket biztosító műteremmel. Mielőtt azonban valaki életútját tankönyvi példává stilizálná, rögtön le kell szögeznünk, hogy épp azért nem él a bohémia eszközeivel, épp azért teremt magának stabil körülményeket, hogy minden erejével a művészetre, pontosabban az alkotás folyamata során felvetődő művészeti problémákra, azok megoldási lehetőségeire koncentráljon.

 

Mert tulajdonképpen ezt szereti. A kihívásokat, a határhelyzeteket, a kérdésfelvetéseket, s azok megoldását. Ez mozgatta – nemrég megjelent izgalmas könyve, a Világ-nézet tanúsága szerint – perspektívakutatásaiban, ahol a doboztértől a gömb belsejét 5 és 6 ponttal modellező, radikálisan új térélményt nyújtó szférikus perspektíváig jut el. De szintén lényegesek a színtannal kapcsolatos tapasztalatai, az hogy milyen lehet – egy interjújában utal erre – egy kobaltkék és egy  barna umbra találkozása, Lautréamont boncasztala helyett ez esetben a festővásznon. Úgy hiszem, hogy a kolorizmus fontosságát a most látható képek esetében sem kell külön igazolni. Itt vannak aztán a különböző határhelyzet-vizsgálatok, legyenek azok a tematikával érintkezők, mint számok vagy a színcsíkokká vált manhattani házak esetében, de számos példát találunk a festői átírások maximalizálására a tájképek vagy a műterembelsők példáján keresztül is.

 

A következő állításunk viszont az, hogy mindezen kísérletek sohasem vezetnek valamiféle doktriner elvontsághoz. Szegedi Csaba minden körülmények között ragaszkodik a megfigyelt, vizsgált dolgok érzéki, eleven karakterének megőrzéséhez, ahhoz, hogy művei lélegezzenek, éljenek, önállósággal rendelkezzenek, bátrak és felszabadultak legyenek.  Éppen a konkrét látványélmény megőrzött emléke s az immár csak színtestté váló elvont motívumok közti csiki-csuki, az állandó szemléletváltásra kényszerített nézői attitűd jelenti az állandó vitaminforrást.

Harmadik állításunk pedig az, hogy mostani képein eljutott a tudatosság és ösztönösség immár nehezen elválasztható együttes működéséig. Az egy-egy központi motívum köré szerveződött tektonikus formákkal, az álmosan cammogó vagy éppen céltalanul lebegő alakzatokkal való játék után most dinamikusan hullámzó sorokba rendezi műveit. Rendezi, azaz inkább hagyja, hogy a színes csíkok ritmikus tagolásban egymáshoz, egymás mellé áramoljanak. Ez a szűnni nem akaró mozgás lesz a művek egyik meghatározó, címadó vonása. A flow, „áramlás” kifejezésről eszünkbe kell, hogy jusson Csikszentmihályi Mihály, a méltán világhírű unortodox pszichológus elmélete. Azt az állapotot, melyben minden más frusztráló tényezőt, sőt az időre való figyelést is kikapcsolva, teljes személyiségünket és testünket is koncentrálva sikeresen érünk el egy általunk előzetesen kitűzött célt, flownak nevezi, s az emberi boldogság egyik legfontosabb forrásának tartja. S mint ilyen, gyakorta valósulhat meg a művészi tevékenység, adott esetben a festés folyamatában.

 

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy homlokon csókolja Szegedi Csabát a Múzsa, mire ő ecsetet ragadva rögvest dolgozni kezd. Képeinek nincs köze a pillanat hevén, a szinte akaratlan kézmozgásokon alapuló gesztusfestményekhez. Kiindulópontja bevallottan a látvány, pontosabban annak valamilyen emléke, lenyomata. Nézi, naponta látja a víztükröt s körülötte a dombokat, látja a légköri viszonyok, a fény, a növényzet változásait, leszűr belőle egy jellemző, emlékeiben rögzülő összbenyomást, esszenciát. Ehhez társulhatnak más asszociatív töredékek, mondjuk az örök szerelem, Itália téglavöröseiről, az indiai, goai művésztelep varázsos pillanatairól. Hangulati sűrítmények, a múlt század fordulóján élt művészek kedvenc kifejezésével élve Stimmungok raktározódnak így el, melyek aztán kiválasztásuk és koordinátáik hozzávetőleges kijelölése után a festés folyamán fognak kibomlani.

Mert ezután kezdődik a valódi flow. A színcsíkok, a tájstruktúrák és egyéb emléknyomok töredékei vízszintes, de elevenen hullámzó sorokba rendeződnek. Egyfajta egyéni írás, addig a belsőben vezetett, de most nyilvánosságra kerülő napló betűivé válnak, ritmusuk, vissza-visszatérésük teszi lehetővé számunkra is a képek olvasását. S itt jönnek elő az áramlás-élmény megéléséhez ( s a nézőnek való átadásához) szükséges automatizmusok, begyakorolt mozdulatok is. Mert ahogy egy szöveg lejegyzésekor nem morfondírozunk egy betű írásmódján, a festés folyamatában Szegedi Csaba is „elengedi magát”. Úgy húzza az ecsetet, vonja a festőkést, hogy nem kell szüntelenül kontrollálnia magát. Nincs bizonytalankodás, tudja, hogy jó helyre megy a kézmozdulat. A lényeg: eleven, az alkotói hitelességet őrző és érzékeltetni tudó képfelület keletkezik így. Olyan, mely egyaránt tudja közvetíteni alkotója koncepcióját és érzelmi állapotát. Olyan, melynek segítségével mi is érzékelünk valamit a képek, tárgyak szakadatlan áramlásából, a világból.

 

Pelikán Galéria, Székesfehérvár,

2019. 01. 25. – 02. 15.

Print Friendly, PDF & Email
2019-02-06T20:05:28+00:00 február 6, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!