Kilátás a fotelből: egy sosem volt évszak küszöbén
Pinczés József kiállítása

Tayler Patrick Nicholas

Egy barna fotel helyezkedik el a Lívia-villa kisebb kiállítóterének sarkában. A fotel mögött néhány nippeket, figurákat és játékokat (majmok, nyuszik, puttók, balerinák és más emléktárgyak) ábrázoló festmény függ a falon. A művész szemlélődésre és önreflexióra szolgáló bútordarabja – a karosszék – talált tárgyként jelenik meg a kiállításon. Nem messze egy dohányzóasztalon, egy bekeretezett kép mellett egy hőre forgó fémfarkas pörög egy mécses lángja fölött. Ezek a személyes tárgyak magánterületként kontextualizálják a kiállítóteret, de ahelyett, hogy megnyugtató otthonosságot sugároznának, Pinczés képein a festő különös víziójának színészeivé válnak.

Pinczés József: Nature Morte, 2018, olaj, vászon, 30×100 cm | Fotó: Pinczés József, a művész jóvoltából

Pinczés József: Kacsázókő XXVI., 2017, vegyes technika, változó méret | Fotó: Pinczés József, a művész jóvoltából

Az Éjszakai őrjárat (2018) című festményen játékfigurák derengenek elő a vászon borús felszínéről. Az éles, részletező szemléletmód helyett az olajfesték pulzáló anyagisága dominál – a figurák félig homályban maradnak. Ezek a csendéletek a láthatóságon való töprengések: a végső értelmet körvonalazó, éles határvonalakon kívüli jelenségek ábrázolását célozzák meg. Pinczés Bújócska (2018) című képen egy porcelán jegesmedve mutat rá egy összegömbölyödött angyalra: a személyre szabott alkímiában ezüst néz aranyra. A szokatlanul széles formátumú kompozíció arra készteti nézőjét, hogy tekintetével kövesse a horizont láthatatlan vonalát, lassan formálódó narratívát szőve a figurák köré. A szintén vízszintes formátumú Nature Morte (2018) című festményen egy játékrepülőgép élénk színei utóképként úsznak a vászon felszínén. A szétszórt, szinte lebegő tárgyakat az olajfesték pasztózus állaga rögzíti.

Pinczés József: Az élő sziget, 2017, olaj, vászon, 150×130 cm | Fotó: Pinczés József, a művész jóvoltából

Pinczés (évek óta következetes) személyes ikonográfiájában párbeszéd van a különböző időrétegek között. A zsiráf, a lufi, a szarka utalnak a művész jelenlétére, a műveket nemcsak stiláris értelemben, hanem szimbolikusan is összekötve. A Mester és tanítványa (2018) című festményen Pinczés egy robotegeret ábrázol – ugyanazt a tárgyat, ami Károlyi Zsigmond 2005-ös festészeti vizsgálódásainak szolgált kiindulópontul – egy enyhén aszimmetrikus, játékos majomfigura társaságában. A kép értelmezhető mester és tanítvány kettős portréjaként, abból az időből, amikor Pinczés a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója volt (2002–2008). Pinczés ezt a két játékot egy bolhapiacon találta, és ugyan a tárgyakat átformálta a festés aktusa, még mindig bennük van az “objet trouvé” mágikus ereje, a meglepetés eleme. A kettős portré monokróm, szürke háttere első ránézésre környezetnélküliséget sugall (no-environment), de közelebbi vizsgálat során gazdagon megmunkált festői felszínként mutatkozik. A gesztusok artikulálása szándékosan ambivalens, Pinczés az anyag instabil, átmeneti természetével dolgozik.

A kiállítás némely másik festménye esetében maga a képi tér kerül a figyelem középpontjába. A Hídépítőkön (2014–2015) két apró figura fedi fel az érzéki felület léptékét, illuzionista térmélységgel elmélyítve a festett vásznat. A két alak hidat épít a festői szövet látszólag osztatlan felszínén. Hogy lehet összekötni azt, amit sosem választottak szét? Egy Lukács Barbarával való kollaboráció eredményeként, a Joseph Barbara művésznéven készült videóban (Az óriás sziklájának teremtése, 2018) egy óriásnő alakítja át a sziklák topográfiáját. A hatalmas, elhagyatott partszakasz miniatürizálódik, amikor az óriásnő rálép a sziklákra, puha iszappá változtatva azt. A figyelem az anyag mikrokozmoszára terelődik, a lábfejre és az az alatta történő pusztító teremtésre.

A kiállítás egyes képeinek egyáltalán nincsen szereplője, így a néző válik az egyetlen emberi szemtanúvá. Böcklin szigete nyughatatlanul formálódik, mint egy délibáb – szinte bármilyen alakban megjelenhet. Egy sziget, egy ház vagy egy zsiráf is beleképzelhető a tengeren úszó amorf masszába. A sziget egy ideává válik, amit meg lehet célozni, de valamilyen oknál fogva sosem lehet megközelíteni.

E festészet ugyanannyira szól a távolságról, mint amennyire a közelségről. Minél közelebbről nézzük a tónusokban gazdag felületet, annál jobban figyelmesek leszünk az illúzió ellenére áthidalhatatlan távolságára. Az „el nem dobott kacsázókövek”, melyeket Pinczés némely festménye alatt installált, egy alternatívát mutatnak arra, hogy miként érhetnénk el ezeket a távoli helyeket. Képzeletben bedobva őket a kép terébe, a festett tenger megmutatja mélységeit. Először horizontálisan, a víz mentén könnyedén pattanva, majd vertikálisan, a sötétség felé. A kacsázókő elsüllyed.

Lívia-villa (Jókai Klub)

2019. január 22. – február 5.

Print Friendly, PDF & Email
2019-02-15T12:23:47+00:00 február 13, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!