Minden időkapszula
Interjú Káldi Katalinnal Testek sebessége című kiállítása kapcsán

Sirbik Attila

„Tekinthetünk a dolgokra úgy is, mint amik egymáshoz való viszonyaikban fix együttállások formáját öltik, meg úgy is, mint amik együtt vagy elkülönülten, de folyamatos haladásban vannak. Nem kell választanunk a két szemlélet között, nem is tehetünk róla, hogy érzékszerveink és felfogóképességünk mit tesz épp lehetővé, megfoghatóvá számunkra. Munkáim most ez utóbbi módon nyilatkoznak meg: az elmozdulások sorát, folyamatosságát sugallják. Az elmozdulásoktól elválaszthatatlan az irányuk, az irányulás. A vektor olyan mennyiség, amelynek nagysága mellett iránya is van. Ezeken az ábrákon az az újdonság a korábbi munkáimhoz képest, hogy nem a ‘vanság’ mutatkozik meg rajtuk, nem bizonyos konstellációk, viszonyok, hanem hogy haladnak, és a haladásuk mutatkozik meg. A szereplő testek ugyanazzal a lassúsággal vagy gyorsasággal mozognak, mint a járművek, például a Csillagok háborújában. Az egyes tárgyegyüttesek egymás mellé helyezve még tisztábban mutatják, hogy a középpontjuk számít, az a közös nevező bennük, az ‘egy’ körüli szerveződés. Tetszőleges idomok (nem is mind szabályos), mégis meghatározott, elvi formájúak, kevéssé esetlegesek. Körül ölelik a középpontjukat vagy súlypontjukat és szállítják pályájukon. A militáns, stratégiai játékokban (sakk) a haladás, a helyváltoztatás a szervező erő, az evidencia. Ez az evidencia nyilvánul meg ezúttal.” Káldi Katalinnal beszélegettünk.

A közös nevező, az „egy” körüli szerveződés rettentően fontos számodra.

Káldi Katalin: Igen, az. Az irányulás is. A „vanság” ténye merül fel nagyon szuggesztíven minden olyan munkánál, amely az egyhez kapcsolható. Tagolatlanságánál fogva nem kifinomultan és árnyaltan, hanem brutális erővel és evidenciával ötlik szemünkbe a lét. Nincs semmiféle bizonytalanság, széles sávon érkezik a közlés. Ezt az erőteljességet tagoltabb formák, megnyilvánulások esetén hiába is várjuk.

 

Kedveled a hibát mint olyat, vagy irtózol tőle?

K. K.: Nem kedvelem, és nem is irtózom tőle. Igyekszem nem véteni, de megbocsátom magamnak. A hozzávetőlegest elfogadom, meg az esetlegest is, bár a munkámmal kapcsolatban az esetlegesnek a kigondolásnál van inkább szerepe, a kivitelezésnél kerülöm, bár nem mániákusan.

A kortárs telekommunikáció fénysebességének köszönhetően egyetlen, az „itt” és „most” pontjába lobbantja az időt – a jelent, a múltat és a jövőt. Ez a sűrűség bele van kódolva a te alkodásaidba is?

K. K.: Az a gyanúm, hogy ez nem a kortárs telekommunikáció sajátja csak. Amint Walter Benjamin is leírja, noha rosszalló jelleggel, a műalkotásoknak gyakran volt és van ez a sűrítési képessége, sőt valószínűleg egy kismacskának vagy egy körtének is van. A nehézség éppen ezek különválasztásából adódna, ha éppen arra tennénk kísérletet, hogy különválasszuk őket. A technikához elvi jelleggel csak a sugárzás ténye által tudok kapcsolódni.

 

Alkotásaid nemcsak a letűnt idő képei, az elmúlt időé, hanem a jelenné tett időé. Az aktualizált, az élővé tett múlt, a ma emlékei nem a tegnapról szólnak, hanem leginkább a máról, ahogyan azt Szent Ágoston fogalmazta meg: jelen a múltról?

K. K.: Minden időkapszula, még a parketta is. Erre törekedni sem kell.

Ha képeidet megpróbálnánk szavakba foglalni, az egy lázasan tevékeny, egyszersmind szenvedélyes hangulat lenne, mindazon hangulatok szintézise, amelyek együtt rezegnek a művészi és tudományos tevékenységben, a politikai elkötelezettségben, a forradalmi tömegtüntetésekben, a sakkban és a rulettben, a börzében és az erotikus álmokban? Olyan hangulat, ami nem testi, hanem sebességük által már cerebrális?

K. K.: Nekem nincs ellenemre, ha így foglalnád szavakba, bár magam nem tudnám élesen kettéválasztani a testit és az agyit (cerebrálist), különösen nem szembeállítani. Minthogy tárgyakról beszélünk – festményekről, gipsz öntvényekről, fotókról és mozaikról –, ez feltételezi a térbeli, testi kiterjedésüket, amit a hasonlóképpen kiterjedéssel rendelkező emberi test nem tud figyelmen kívül hagyni, valamiképp nem viszonyulni hozzá. Közel megy, hátralép, elsétál, megfog, megnéz innen-onnan, rágondol, esetemben megcsinál. A sebesség nem tud nagyon okos lenni, de talán tud pontos lenni. Az még jobb. De ezek a testek általános testek, elviek, az igaz. Konkréttá csak a térből elfoglalt, kiszorított alakjuk teszi őket. A szó, amit használsz – tevékenység – is adekvát, noha szívesebben használom a cselekvés szót. Cerebrális helyett idevalóbbnak gondolom az empirikust, az érzékeltet. Mindez nem egy fikció, lehetőség, ezek tények.

 

A sebesség bizonyos értelemben feltételezi az eltűnést is, ugyanakkor köze van a csábításhoz?

K. K.: Igen, a puszta sebesség feltételezi az eltűnést, itt azonban jelenlétről van szó, ami szükségtelenné teszi a csábítást. Magam is nagy rajongója vagyok Virilio könyvének, Az eltűnés esztétikájának – őt vélem kihallani a kérdésből, szólj, ha tévedek –, ám inkább a szédülés aspektusát javasolnám a viriliói készletből.

Az egymás fölé rétegzett, egymásba csúsztatott mozdulatok rögzítése bizonyos értelemben az idő kijátszását is jelentik?

K. K.: Az időt nem lehet kijátszani. Ezzel külön nem foglalkozunk. Technikai értelemben a mozdulatok azért csúsznak egymásra, hogy végül egy világos, nem maszatos-ragacsos, egyértelmű képet kapjunk, ezt ezek a mozdulatsorok eredményezik.

Mi a sebesség végső határa?

K. K.: Mindegy. Nincs végső, ami már sebesség, az a határa. A sebesség nem fokozatos, óvatos, mértékletes.

Alkotásaid esetében a két pillanat közötti idő, vagy inkább egyfajta kaleidoszkóp az, amit tetten érhetünk?

K. K.: Az intenzitás az, amit én legalábbis tetten érek. Az nem fér be két pillanat közé, úgyhogy inkább a kaleidoszkópot választanám. (Vagy két pillanat között egy pillanat van és nem szünet, és akkor a kérdés arra vonatkozik, hogy egy-e vagy sok-e, mint a kaleidoszkópban? Ebben az esetben az egy erősebb a soknál, mégis inkább az.)

 

Az átviteli technikák az abszolút sebességet is történelmivé teszik?

K. K.: Nem teszik, hiszen abszolút.

Munkáid felhívják a figyelmünket arra is, hogy a valós időt lehetetlen uralni…

K. K.: Igen, hívják csak fel, én örülök, ha felhívják! Egyébként lehet azt uralni, ha elég ideig élünk, szert lehet tenni némi gyakorlatra, egy kis készségre, úgyszólván kénytelenek vagyunk rá. De ez már praktikum, és mint ilyen, viszonylagos, belátó.

A tudományos látásmód a művészet mágikus erejének rovására mehet?

K. K.: A művészi látásmód megy a tudomány mágikus erejének rovására.

Hol húzódik a határ radikális valóság és illúzió között?

K. K.: Nem húzódik határ. Érjük be ezzel a kis bizonytalansággal.

 

Paksi Képtár

2018. 12. 7. – 2019. 3. 10.

Print Friendly, PDF & Email
2019-02-03T18:10:32+00:00 február 3, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!