A figura
Gondolatok Ámmer Gergő, Drabik Tamás, Paráda Zoltán, Kecső Endre és Szabó Menyus New Rules című csoportos kiállításához

Tayler Patrick Nicholas

Dehumanizálhatjuk beszédmódunkat. Kicserélhetjük a középpontba állított embert, Istent, bálványt más víziókkal. Használhatunk neutrálisabb kifejezéseket, ezzel beleolvasztva a hőst a háttérbe. De számolnunk kell azzal, hogy újra előlép a figura: széttörve, csörömpölve, felismerhetetlenül, elolvadva, megnyúlva vagy egy régi egészt képviselve. Mumus. Abban az értelemben, hogy jön. Ember, mert minket hordoz. Gólem. Anyagból gyúrt létező. A művészet nevű projektet újra meg újra átitatják a személyes vonatkozások: a félelmek, az érzetek, a mozdulatok. Ezek pedig autonómiára törnek, átlelkesülnek, testet növesztve a valós teret kezdik átmozgatni.

Installációs nézet / New Rules, MKE Aula, 2019 | Fotó: Scholtz Kristóf

A figuralitás hullámaiban, az expresszivitás ciklikus visszatéréseiben azt sejthetjük, hogy ez nem egy lejátszott kérdéskör, helyesebben lejátszhatatlan játék. Az, amit a londoni iskola művészei „emberi agyagként” fogalmaztak meg, valójában sosem szárad ki. A matéria – mint egy nyitott kérdés – vár arra, hogy valaki megtalálja és egy koncepció mentén újra a maga képére formálja, meggyötörje, megnyúzza, szétnyomja.

Szabó Menyus: Installációs nézet, 2019 | Fotó: Scholtz Kristóf

 

Kecső Endre: Új kép I-III., 2019 | Fotó: Scholtz Kristóf

A figuráció szó etimológiai szempontból kapcsolódik a fikció szóhoz: közös alapjuk a mintázás, az alakítás gesztusa. A figuráció fikciókat életbe léptető reprezentációs modell: minden alak, amit a művészet megformált, szükségszerűen tökéletlen kísérlet az emberi lét, jelenlét, kiterjedés és empirikus tapasztalat egy töredékének újraalkotására. Lehetetlen a teljes embert agyagból, vérből, gipszből, vasból vagy olajból és vászonból megkonstruálni, mert a fikció magában hordozza az „el-nem-beszéltet” – bármilyen végtelen is a leírás, mindig kimarad valami. A figura magára veszi az anyag terhét is, a médium pedig roncsolja a kerek fogalmakat.

Drabik Tamás szobra, illetve Drabik Tamás és Kecső Endre közös rajza (Délután a Parnasszuson), installációs nézet, 2019 | Fotó: Scholtz Kristóf

Ez az összefüggés médium és figura között számos következménnyel jár. Nincsen allegorikus figura súly nélkül. Ólomnehéz megszemélyesítések világoskék zománcréteg alatt. A hibrid alakok is szobrászállványra kerülnek. A megfestett képkeretnek is kell két puttó, akik annak terhét elbírják. A kicsavart nézőpontok a megtestesült formákat is magukkal rántják.

Ámmer Gergő: Oidipusz és a Szfinx, 2018–2019 | Fotó: Scholtz Kristóf

Részeg egészek. Expanzív részek. A mitológiának mindig van tömege és tere, ebben a térben állunk most, ebben a térben keressük a holttestek között a kultúrának azt az elhullott alakját, akinek arcában magunkra ismerünk. Elborzadva, mint amikor a tükör másik oldalán találjuk a valódi tömeget. Gothic horror. Mint amikor Borges főszereplője rájön, hogy ő maga is csak egy álom konstrukciója. Hogy a nézőpontunk üres, és a test tömege nem vesz már körbe minket, hanem önálló léptekkel indul el.

 

Magyar Képzőművészeti Egyetem, Aula

  1. 3. 1–15.

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2019-03-13T10:15:44+00:00 március 11, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!