Deep time – Retrográd mozgás, hibrid álláspont
Interjú Fridvalszki Márkkal

Sirbik Attila

 

Az emlékezet etikai és politikai kérdés is: hogyan “beszélhetünk” úgy a múltról, hogy ne áruljuk el (ne hamisítsuk meg) azt?

Fridvalszki Márk: A múlt elárulása? Szerintem ez a kérdés a jelenlegi kormányzat irányába terelve jobban célba találna. Én a történelmet, a múltat sem átírni, sem elárulni, sem hamisítani nem akarom – viszont szeretném megérteni, és nemcsak a múltat, hanem rajta keresztül azt, hogy miért vagyunk ott, ahol, és merre tartunk. Kiindulópontom tehát szubjektív, a 21. században élő és tevékenykedő kortárs művészként a környezetemből fakadó kérdések, legyenek azok szorongások vagy bizonyos tekintetben vágyképek kifejezései okán használok egyes elemeket, képeket, tárgyakat a múltból. Referenciáimat mindig nagyon kényesen kezelem, bármilyen jellegű kisajátítás esetében tisztában vagyok azzal, hogy honnan jön az alapanyag, miért és hogyan fog belesimulni a kollázsba, mit fog pontosan reprezentálni, hogyan módosítja az egész rendszer dinamikáját, közlésének irányát. Így számomra a kollázs vagy montázs készítése nem intuitív feladat, vagyis elsődlegesen nem esztétikai vagy formalizmusba átcsapó kérdéskör.

Fridvalszki Márk: An Out of This World Event III.
Fotó: Tomáš Souček

A nosztalgiát értelmezhetjük úgy is, mint az elveszett világok, az elhagyott otthon, a szertefoszlott illúziók, az elveszett Éden utáni vágyódást?

F. M.: Nem egy egyszerű, a múlt irányába történő elvágyódás ez, hanem „előre” vágyódás is. Azt is mondhatnánk, hogy egy olyan „visszába” vágyódás, ahonnan nézve még volt „előre” (vö. Douglas Murphy: Last Futures). A jelenlegi kiállításon megfogalmazódik a nosztalgia és az eszképizmus pontos egymáshoz való viszonya. Az előző inkább valahová, a másik pedig a valahonnan való elvágyódást képezi le. Általában e két fogalom viszonya foglalkoztat. Ami nem feltétlenül irányul a múlt egy adott szegmensére vagy személyesen átélt pillanatokra. A kiállítás a kortárs lét bizonytalan, árnyalatnyi módon disztópikusba hajló élményéből indul ki. Ebből az álláspontból próbálom felkutatni, feleleveníteni az utolsó utópikus pillanatokat. Svetlana Boym kiváló könyvet írt a nosztalgiáról, érdemes utánanézni.

Mit jelent a posztironikus humorérzék a tapétáid esetében?

F. M.: Nem annyira foglalkoztatott eddig a posztirónia jelensége, de abból a szempontból találó, hogy a korai technoszubkultúrának és techoptimizmusnak egy fenséges szintre való emelését, kiemelését céloztam meg. Ilyen szempontból akár lehet ironikus is, hogy majdnem 30 év távlatából eljutottunk egy meglehetősen pesszimizmussal átitatott világba, ahonnan nézve a rave, a pszichedelikus drogok, a szub- és később popkultúra képzőművészeti vonatkozásban jelenik meg. A tapétán és más „nyomtatott anyagokon” feltűnő utopia szó, mind tartalmában, mind grafikai elemként a túltolást hivatott megjeleníteni. A tapéta egy metakollázs, referenciákkal feltöltött digitális grafika, az elemek önmagukban is vonatkoztatnak saját magukra, a képre és egymást is befolyásolják. A képek archiválási folyamata különböző forrásokból származik, scannelések, alacsony felbontású képek vagy YouTube-screenshotok ezek. A nyomtatás, az „entrópiával” feltöltött alacsony minőségű képek, a Photoshop nagyon egyszerű használata önmagukra is reflektáló entitások. A pixelalapú kép, a léptékváltás, a felbontásmódosítás következtében roncsolódik, „rusztikusabbá” válik, a szétesés felé konvergál, ezért nevezem „entrópikusnak”.

Fridvalszki Márk: An Out of This World Event III.
Fotó: Tomáš Souček

Hogyan kerültél közel a technokultúrához?

F. M.: 20 évesen kezdtem el elektronikus zenét hallgatni, klubokba járni. Kömlődi Ferenc Fénykatedrális című könyvét meglehetősen sűrűn forgattam. Ez a könyv 2001-ben jelent meg (a szerző hozzáállása egyértelműen tech-optimista), és fantasztikusan, mélyen körbejárja a technokultúrát (matematikai aspektusok, kibernetika, zene- és számítástechnika-történet, a klubok világa, filmek, transzhumanizmus stb.). Lényegében olyan, mint egy a tágabb témára szabott Wikipedia, rengeteg úton el lehet indulni, hiperlinkelsz a könyvben. Egyszóval ez az írás pályára állított, felmutatott opciókat, elágazásokat, horizontokat tárt ki. A későbbiekben az interneten tájékozódtam külföldi oldalakról. Ehhez a kiadványhoz még a mai napig visszanyúlok, a karlini kiállítás miatt ismét belelapoztam.

A nosztalgiából kinövő vizualitás csakis egyfajta mimetikus bezáródás lehet?

F. M.: Erre talán jó példa a térben legmasszívabban megjelenő, 3×3 méteres objektcsoport (Round and Round and Round, 2019). Az installáció egy hibrid tárgy, ami autonóm és funkcionális szerepet tölt be egyszerre. Egy moduláris szisztéma, egymásra rendezett fadobozok, amik egy soundsystem hangfalcsoportját imitálják feketére és sötétkékre festett, előlapukon kivágott körökkel, amik a saját jelentéstartalmukon kívül a különböző autonóm flyerekre, matricákra, digitálisan nyomott pólókra vagy vásznakat hordozó display-ekre is utalnak. Viszont ezek a technikai funkciójuktól elidegenített üres dobozok csak felületként imitálnak valamit. Egy hangfal ősmagja, hogy megszólaljon, hangot közvetítsen. Ebben az esetben csakis a hiányról beszélhetünk. Ellenben a kivágott körök sokasága, az egymásra rendezett elemek számomra hordoznak valami utópikusat, a 60-as, 70-es évekbeli radikális építészeti elemekre vagy akár tudományos fantasztikus illusztrációk holdbázisaira, formáira emlékeztetnek.

Fotó: Tereza Havlínková

A megnyitóesemény egy (klasszikus formában értelmezett) happening volt, ahol 100 darab vezeték nélküli fejhallgató állt a látogatók rendelkezésére, hogy részesei legyenek lehetséges eszképista momentumoknak. Ez volt igazán a „mimetikus” magábazáródás. A fejhallgatókon a happaningre meghívott három DJ – Soft and Delicate (Radek Brousil, prágai képzőművész), Kaa Glo és Saint Leidal The 2nd (Leidál András, budapesti producer és DJ, aki archeológiai érzékenységgel mélyül el a vinylek világában) – erre az alkalomra válogatott, korai 90-es évek optimista zenei válogatását, mixét lehetett hallani. A 90-es évekre is oly jellemző diverz szubkulturális közösségek összetartó dinamikái mára érzésem szerint elillantak, jelentőségüket veszítették, átalakultak.  A mában, a fiatalok körében, ami inkább kidomborodik, az az egyén, az ego, a szociális média által kreált avatarok, elkülönült egyedek és kevésbé a közösség fontossága.

Fotó: Tereza Havlínková

Ennek az állapotnak a közvetítésére, a kurátor, Piotr Sikora ötlete alapján a „silent disco” formátum nagyon szépen rásimul. A happening alatt tehát, a látogatók csak akkor hallhatták az autentikus zenéket, mikor a fejhallgató a fejükön volt, ez generált egy „plug in” érzetet, számomra hasonlóan, mikor Neo rácsatlakozik a mátrixra. Ellenkező esetben, fejhallgató nélkül a néma, csendes tér drámája lengett körül, a színes elemek, flyerek, táblaképek, matricák ekkor távolibbnak tűnő aurát sugalltak. A DJ-k szintén a moduláris installáció egyik elemén zenéltek egy félméteres dobogón állva a látogatók felett, illetve a térben el volt helyezve egy bár is, így az imitált partyélmény igazán kerek volt. Táncolásra is sor került, a látogatók a kabátjaikat a sarkokban felhalmozták, vagy éppen leültek a fal tövébe. A teret direkt felfűtöttük, a neoncsöveket színes fóliákkal vontuk be. A cél az volt, hogy a tér teljesen ki legyen használva, a padlótól, az ajtókon át a plafonig, minden értelmet kapjon, bevonódjon a komplex installációba. A kiállítás nyitvatartási ideje alatt a happeningre a sörrel és mentalikörrel összelocsolt, koszos padló emlékeztet, illetve a fejhallgatók továbbra is használhatóak, amin keresztül Saint Leidal The 2nd Acid Daze című mixét hallgatva veszhetünk el a nyomtatott anyagok sokaságában (a mix elérhető a SoundCloudon vagy limitált sorozatú kazettaként is).

Ha a 90-es évek vizuális kultúrájának bizonyos szeletét szeretnénk értelmezni, akkor ma, 20 év távlatából időszerű egy autonóm alapon és megközelítésen nyugvó reflexió? Ugyanis a szóban forgó vizuális felületek légüres térben lebegnek, hiszen az őket létrehozó aura megszűnt, és kontextusuk elenyészett. Meghatározó headline nélkül saját, önálló, mindentől elkülönülő, csak bennük rejlő jelentéstartalom az egyedüli kulcs az értelmezésükhöz?

F. M.: Én ezt máshogy látom. A tapétán is megjelenő vizuális elemek, a zene, az idézetek, ma is értelmezhetőek, csak éppen új jelentéstartalmak rakódtak rájuk. Én nem az eredeti aurát szeretném feltétlenül feleleveníteni – hiszen tudom, mint a nosztalgia, az nem lehetséges – hanem a mával akarom ütköztetni. Ilyen Lipcsében például a D21 nevű Kunstverein 🙁 című, Lena Brüggemann által rendezett kiállítás is, ami a smiley jelenséget járta körül, kortárs művészeti pozíciók bemutatása segítségével.

Fridvalszki Márk: An Out of This World Event III.
Fotó: Tomáš Souček

Én a korai technokultúra képein keresztül vizsgálok egy korszakot átható zeitgeist élményt, a technológia aktuális állását, társadalmi, szubkultrális, politikai mozgásokat. Az Another Out of this World Event (2018) című videómunkámban, az internetről gyűjtött képek slideshowként jelennek meg, hozzárendelt dramaturgia és ritmus szerint. Az alacsony felbontású képek nem teljes nagyságukban tűnnek fel a videóban, ellenben egy belenagyított, részletekbe zoomolt állapotban. A heterogén képsorozat felett egy zenei kollázs is megjelenik, a Liquid: Sweet Harmony (1991, XL Recordings) című száma lett az ingyenesen letölthető Audacity programmal editálva, kalóz- és DIY-attitűdöket felidézve. Tehát itt egy korszakkal és annak szubkulturális dinamikáival kapcsolatban az archeológia, a tudományos ráközelítés, vizsgálás, szétboncolás gesztusa az, ami fontossá válik. Mint minden ilyen jellegű érdeklődés és kutatás lényege az, hogy időbeli távlatból jobban megértsünk egy adott korszakot és annak számunkra felkutatandó szeletét.

Miben merül ki a rave kultúra vizualitásának utópisztikus jellege?

F. M.: A vizuális nyelv tükrözi azt a szellemiséget, ami a korszakot körbelengte, az utóbbi tartalmazhatta az utópikus momentumokat, ami aztán megjelenik a nyomtatott anyagon. Persze az oda-vissza hatás nyilvánvalóan ebben az esetben is érzékelhető. Az elérhető személyi számítógépek, grafikai/mozgóképes szoftverek, a komputerizált offszetnyomtatás szabad utat engedett a innovatív ötletek kifejezésének. El tudjuk képzelni, hogy a komputerrel készített képiség micsoda lendületet adott a DIY-szellemiségben tevékenykedő művészeknek, grafikusoknak. Ami a punknak a xerox, az a rave kultúrának a full color offszetnyomtatás volt.

Fontosank tartottad kihangsúlyozni azt is, hogy ez a kultúra, azaz a techno és a szerhasználat nem igazán választható ketté? A téma kapcsán egyébként még mindig van egy morális pánik az emberekben, és nem lehet akárkivel beszélni róla.

F. M.: Nem, nem feltétlenül. Persze az élményeket mélyíti a pszichedelikus tapasztalás, ám nyilván nem szükségszerűen kell használni azokat, hogy elmélyüljünk az elektonikus zenében és annak univerzumában. Ugyanakkkor a pszichedelikus szerek használatával kapcsolatban én a Terence McKenna-i mottót vallom: „I think of going to the grave without having a psychedelic experience, like going to the grave without having sex.” (1993) A morális pániknak nyilván politika és vallási mozgatói vannak, akárcsak a war on drugs vagy az ecstasy elleni boszorkányüldözésnek is. Igen, ez a lényeges. Amit Laurent de Sutter is ír a Narcocapitalism című könyvben, hogy a tőke a korai kapitalizmus óta mindig a saját aktuális érdekei szerint stigmatizál vagy éppen propagál bizonyos farmakológiai szereket.

Fridvalszki Márk: An Out of This World Event III.
Fotó: Tomáš Souček

Mit jelent számodra az általad sokat emlegetett totális most meghatározása művészettörténeti és médiaarcheológiai szempontból, főleg ahhoz képest, hogy jelenlegi Karlin Studio-beli, prágai kiállításod terébe átvitt értelemben befurakszik a nosztalgia, illetve direkt módon ebbe a nosztalgiába ágyazott utópia…

F. M.: A kiállítás lényege, hogy a most kétségeiből kilőjük magunkat egy másik érába. Az eszképizmus a hangsúlyos. A médiaarcehológiai momentum átszövi az egész kiállítást, hiszen mind a képek, mind a technológiai érdeklődés a 2001 előtti korszakot pásztázza. És akkor itt meg lehet említeni a  posztdigitális attitűdöt is. Erről már többször esett szó korábbi munkáimban, ami egy folyamatos, dinamikus mozgás a most és az elmúlt között.

Ahogy eljutunk oda, hogy egyes művészek újra felfedezik az analógot, szerintem jól lekövethető folyamat. Véleményem szerint a korai 90-es évek technokulturájára a pozitív, rusztikus, szivárványszínű, samplerekkel dúsított, a hippi kultúrkör vizuális világához közelálló (vagy abból táplálkozó), számítógéppel készített esztétikák jellemzőek. Megjelennek már a gridek, a három dimenziós elemek, a grafikai szoftverek beépített lehetőségeinek tárháza és a virtuális világok. Majd évek alatt, az ezredfordulóra ezt felváltja egy sokkal digitálisabb, kékbe, neonszínekbe, vektorgrafikus elemekbe hajló eszétika. Ez a Y2K, még mindig teljes a techoptimizmus, de már minden szinten elterjedt a számítástechnika, az internet, az MTV-ből ömlenek ránk a populáris, komputerizált, greenscreen hátterű videoklipek, fémes techruhák, eszközök és a Matrix. Majd 9/11 után ez kezd megváltozni. A felhasználót kiszolgáló, kalózköztársaságra hasonlító globális falu utópiája köddé vált, a politika és a korporációk egyre mélyebben átszövik a hálózatot, megfigyelések, hackertámadások, drone-csapások, összeesküvéselméletek. Majd egy évtized elteltével a Web 2.0 térhódításával megjelenik az el- és visszavágyódás, vissza az analógba, vissza a predigitálisba, vissza az anyagba, visssza a szociális média előtti korba. Ez a posztdigitális, nem utasítja el a digitális forradalom vívmányait, használja azokat, ám bekeveri azt az analóggal, kialakul egy retrográd mozgás, egy hibrid álláspont.

Tapédát grafikai világa visszanyúlik egészen a 90-es években divatos technomagazinok végtelenségig photoshoppolt, kezdetleges 3D-rendereket és analóg képeket tartalmazó világáig.

F. M.: Mindenképpen, a samplerek is abból az érából eredeztethetőek. A tapéta alapja a legendás Fantazia partysorozat egy szórólapmotívuma (végtelenbe tartó grid), erre kerültek rá a referenciákkal dúsított egyéb képek. Screenshotok dokumentumfilmekből, illegális rave partykról, 1998-ból származó 256 színű .gifek a Mandelbrot-halmazról, korporációk ellenében ható módosított logók, háromdimenziós geometrikus elemek, ingyenesen letölthető betűtípusok, alapbeállításban használt Photoshop-eszköztár, a technológiára, nyomtatásra, számítástechnikára reflektáló metaképek. Mind-mind pixelalapú, felnagyított, életlen motívumok, széteső képi világ.

Fotó: Tereza Havlínková

Másodlagos rétegként került fel a tapétára egy öntapadós fóliából, plotterral kivágott, vektoralapú .ai fájl, egy Terence McKennától kiválasztott szövegrészlet. Az idézet a határok átlépéséről, a forradalmi tettekről szól, lendületes kinyilatkoztatás, bámulatosan felszabadító, ahogy ez McKennára jellemző! Mélyen romantikus, optimista, végtelnül pozitív gondolatok. Az ehhez hasonló inspiráló eszmefuttatás az, ami számomra hiányzik abból a globális szellemiségből, ami a 21. században körülölel minket.

Ennélfogva lövöm magam vissza ebbe az technoutópikus momentumokat magában hordozó korszakba, majd onnan tovább, vissza a 60-as, 70-es évek energiától szétrobbanó ellenkultúrájába, és közben arra gondolok, hogy ez már mély, ez ásás, ez archeológiai aktus. És ha már geológiai rétegekről van szó, akkor a technológiai fejlődés, a modernizmus és a nyersanyagok, ércek kapcsolata jut az eszembe: deep time. Itt Közép-Európában máshova nem is mehetek csak lejjebb és lejjebb. A horizont, a térképzet, a távlatok ezen a vidéken függőlegesen futnak. A másik lehetőség, hogy kilövöm magam a kozmoszba, és akkor akár hungarofuturistaként szemlélhetem ezt a magába omló, nacionalista nosztalgiával terhelt, posztszocialista tájat.

 

Fridvalszki Márk: An Out of this World Event III.

Karlin Studios, Prága 2019. 2. 8. – 3. 17.

Horizont Galéria, 2019. 3. 13-tól

 

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
2019-03-12T12:45:16+00:00 március 12, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!