Az elvágyódás lehetséges formái
megy, megáll, marad

Péter Szabina

 

Én csak jel és szimbólum vagyok.

(Babits Mihály)

 

A világ van,  lakói pedig – sokszor – egy helyben állva, mozdulatlanul bolyonganak benne. A belső ődöngések minőségét kutató és megragadó kortárs töprengésekhez kapcsolódhat a látogató a debreceni MODEM megy, megáll, marad című kiállításán. A Szalai Kata és Vojnits-Purcsár Vító kurátori munkájának köszönhetően megvalósuló tárlat május 5-ig tekinthető meg: Magyarország és a környező országok (Szlovákia, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria) művészeitől az egyensúly utáni törekvésre, a mozdulatlanságban rejlő mozgások lehetőségére, identitásunk bizonytalanságára kaphatunk lehetséges értelmezési szempontokat, megfogalmazási módokat, válaszokat.

A kiállított munkák – mint állapotjelző diagramok – az egyre nagyobb káoszba zuhanó világ jelenségeit és az egyre inkább technologizálódó társadalmi berendezkedést kontextualizálják. A belőlük kiolvasható, többnyire melankolikus szembesülések alkalmával a befogadó is nekivághat annak a kezdő- és végpont nélküli útnak, melynek során talán önmagából és a világban betöltött szerepéről, helyzetéről valami lényegeset érthet meg.

Szabó Eszter Ágnes: Az újrafelfedezések kora, 2018-2019, stencilezett kobalt mázas kerámia, 185×90 cm
Fotó: Czeglédi Zsolt

Szabó Eszter Ágnes munkái az ember és a művészet viszonyában rejlő idő problematikáját aktualizálják. A néző és műalkotás egymásrautaltságának (ami által lehetővé válik a világ és az önértés megfogalmazása és kifejezése) hosszú története van: egy műalkotás kapcsán megjelenő jelentés nem “van”; nem előre, egyszer s mindenkorra adott megtalálható “valami”, nem késztermék. A kiállítótérbe belépve mindezt frappánsan jelzi Szabó Kontextuskapcsoló címet viselő alkotása. A térben találóan elhelyezett (a bejárat mellett rögtön jobb kézre eső) „kapcsolót” (önmagunkban) felkapcsolva közelebb kerülhetünk a többi alkotáshoz is, ugyanis azok egytől egyig előtérbe helyezik a művészethez történő hermeneutikai (és recepcióesztétikai) közelítésmódjaink működését is. A műalkotásokkal való találkozások alkalmával létrejövő (ideiglenes) jelentések a befogadó és a mű kölcsönös, körstruktúrával jellemezhető jelentéskonstruáló aktusa folyamán jönnek létre. De hogyan?

Martin Piaček és Juhász R. József: Cím nélkül, 2014, videóképkocka

Egy műalkotás értelmezése során nem csak a művel “nézünk” szembe, hanem önmagunkkal is, azzal a – gadameri terminussal szólva – befogadói (kulturális, művészeti és esztétikai) horizonttal, melyben állva s melyből a művet megérteni akarva értelmezzük az adott művet. A hermeneutika egyik alapgondolata éppen ez: nincsen tiszta befogadás, nincsen ártatlan szem, azaz minden befogadó egy kulturális és szociális dimenzió horizontjában állva találkozik az egyes újabb művekkel. Így minden befogadás egyben értelmezés (vagy másként: minden percepció egyben interpretáció is), mely során a műalkotás nemcsak úgymond önmagáról árulkodik, hanem a befogadó e jelentésképző horizontjáról is. Egy műalkotás megértésének hermeneutikai körstruktúrája így ekként jellemezhető: egyrészt minden új műalkotást egy már meglévő kulturális utalásegész (a már említett horizont) talajáról tudunk csak befogadni, így annak jelentésegészét egy szempontból magunk is bővítjük. Másrészről viszont (ez a kör másik, visszatérő ága) minden újabb műalkotás is beépül ebbe a horizontba, így az újabb és újabb alkotások sorát már egy másik, tágabb horizontból érthetjük meg – másként. Az értelmezés során egyfelől a részletekből lehet fokozatosan megérteni az egészet, másfelől pedig az egész átfogó megértése új megvilágításba helyezi az egyes részletek értelmét. E körstruktúra működésmódját kiválóan lendíti játékba Martin Piaček és Juhász Rokko József közös, cím nélküli videója.

A kiállítás címében foglalt parancsszavak által inspirált alkotások arról tanúskodnak, hogy a kulturális értékekben, attitűdökben, rituálékban lennie kell valamiféle folyton kifejeződésre vágyó tapasztalási módnak, ami láthatatlan bolyongások felé mozdítja az embert, és ami szüntelenül valamilyen megmutatkozás után sóvárog. E titokzatos és megfoghatatlan elvágyódás megnyilatkozásai a Valós kis darabjait kínálják: meghatározott alany nélküli, kimerevített állapotokat. Az egyhelyben való mocorgás látszólagos passzivitása a tekintet és az értelem aktivitásával fonódik össze. A statikusban benne van a dinamikus, ahogyan a kiállítás képei, úgy a befogadó is kilép a statikusból, ezáltal pedig a belső figyelem válhat láthatóvá. Az alkotásokba olvadó tekintetek révén megszűnik a szemlélőt a szemlélttől elválasztó távolság. A befogadó behatol a kép terébe, tartalmába, világába, mindez a szemlélődő és a szemlélt határainak elmosódását eredményezi.

Céline Struger: Az árnyak dicsérete, 2019, alumínium, víz, tinta, installáció, méret nélkül
Fotó: Czeglédi Zsolt

Céline Struger Az árnyak dicsérete című helyspecifikus installációja az állapotváltozásokat elsősorban az anyag, a forma és a környezet (a kiállítótér) vonatkozásában vizsgálja. A kiállítás ideje alatt az installáció – a színes „pocsolyáiban” összekevert folyékony halmazállapotú anyagok molekuláris változásai által – mimikrivel igyekszik beépülni környezetébe: felveszi vagy utánozza a környezet mintáját, színét, külalakját, szagát, viselkedését. Egy sehol-hely álomszerű világába invitálja a nézőt Eva Petrič Az asztrocita kert látogatója című munkája, ami a mikro- és a makrokozmoszt az álom működésmódjához hasonlóan jeleníti meg. Az eredmény egy metafora, amivel asszociálni lehet az esetleges jelentésekre.

A valós és a vágyott tér kontrasztját jeleníti meg Palatinus Dóra Lopott tér című installációja. Az utópiákhoz kapcsolódó jelentésrétegeket is megmozgató alkotása az emberi alaptermészet boldogságkeresését állítja középpontba. De azt is egyértelművé teszi, hogy ez mindenkinek mást jelent, s a társadalom diszharmonikus működésének oka részben ebben keresendő. Az utópiákat illetően Palatinus Dóra mellett Ana Petrović (Az ellenkező irány című videójával) is megmarad a realitás talaján: a jelenből való elvágyódás nem egy idealizált világ víziójához vezet, sokkal inkább a fennálló rend keretein belül próbál egy üzenetnek helyet konstruálni.

Palatinus Dóra: Lopott tér, 2019, installáció, textil, fa, jelölőszalag, 200×300×350 cm
Ana Petrović: Az ellenkező irány, 2019, videó
Fotó: Czeglédi Zsolt

Silvia Amancei és Bogdan Armaru kétrészes dokumentarista stílusú, családtagjaik emlékeiről szóló videója a modernség esztétikai dichotómiájának felszámolására adott válaszként jelenik meg: Kísérletet tesz az alacsony, populáris, népszerű, könnyű, mulandó, hétköznapi és a magas, értékes, emelkedett, klasszikus, művészi néven ismert tevékenységformák között feszülő határ eliminálására. Wegerer Roland és Ilauszky Tamás az esztétikai tapasztalat mindennapi életben történő integrációjára tesz kísérletet, méghozzá a virtuális térhez kapcsolódóan. Munkáikat böngészve egyértelművé válik, hogy az esztétikai tapasztalat bármilyen térben és vonatkozásban megőrzi autonómiáját, hiszen nincs alárendelve tekintélyeknek, intézményeknek, de mindeközben szüntelenül gazdagítja, színesíti, örömtelibbé teszi az életet.

A kiállított művészek névsora: Ana Petrović, Céline Struger, Eva Petrič, Ilauszky Tamás, Makra Zoltán, Martin Piaček, Juhász Rokko, Palatinus Dóra, Roland Wegerer, Silvia Amancei & Bogdan Armanu, Szabó Eszter Ágnes, Tatjana Milutinović Vondraček.

 

MODEM, Debrecen

2019. május 5-ig

Print Friendly, PDF & Email
2019-04-04T16:18:27+00:00 április 4, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!