Helyzetjelentés a madarakról
Ludman Éva: Fészekodúgyár

Áfra János

A legtöbb ember leküzdhetetlen kíváncsiságot érez a fészkek iránt, már csak a madarakhoz társított pozitív jelentések, a szabadság képzetének a repüléssel való összekapcsolása, valamint az énekhangok által előidézett esztétikai tapasztalat miatt is. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy az elmúlt évszázadok alatt szinte közhellyé vált a madarak énekét a költői szöveggel, a fészket pedig a biztonságos emberi otthonnal párhuzamba állítani. Pedig jobban meggondolva: a fészekhez annak ellenére társítunk rendre pozitív értékképzeteket, hogy valójában egy korántsem hibátlan, felülről nyitott és nagyon is törékeny létesítményről van szó.

Mint arra Gaston Bachelard A tér poétikája című művében rávilágít, azért nemesítjük eszményi menedékké a fészket, mert a világba vetett bizalom forrását látjuk benne. Mikor felfedezzük a lombok közt, úgy tűnhet, belesimul környezetébe, védelmet jelent lakóinak. Történik tehát egyfajta azonosulás a madarak bizalmi pozíciójával, bár végsősoron szerkezete, tartalma s lakottsága vagy lakatlansága többnyire titok marad előttünk. A természetbe mint védelmező közegbe, valamint a benne történő feloldódás lehetőségébe vetett hitet nyerjük vissza ilyenkor néhány pillanatra.

Ludman Éva kiállításán nem látunk fészkeket, ám a központi teret uraló tárgycsoport keltette illúzió miatt rejtettségükben is feltételeznünk kell jelenlétüket, akárcsak a madarakét, a Sesztina Galériába lépve ugyanis rögtön egy száz mesterséges odúból álló installáció tárul elénk, a folyamatos csiripelés pedig megerősíti, hogy ezek az ember alkotta tárgyak mindennapi élőhelyként funkcionálnak, s a szabadban látható fészkeknél is biztonságosabb otthonok. Ember építette házban ember építette mesterséges odúk, melyek közül legalább néhány fészkeket rejthet.

A mesterséges fészekodvak olyan lakó- és költőhelyek, amelyeket általában azokon a területeken helyeznek el nagyobb számban, ahol az életkörülmények megváltozása – a korábban lakott odvas fák kivágása miatt – a madarak (fenn-) maradását fenyegeti, máskor pedig bizonyos fajok betelepítését elősegítendő, a kártékony rovarok távoltartása érdekében telepítik őket. Mint arra a koncepcióleírás is felhívja a figyelmet, ezek alkalmazása évszázados múltra tekint vissza. Ludman Éva tárlata egyfajta hommage a galériának helyet adó egykori gyárépület volt tulajdonosa, a híres debreceni vaskereskedő és mecénás előtt. Sesztina Jenő ugyanis rajongott a természetért és a madarakért, sőt anyagilag is támogatta a Magyar Királyi Madártani Intézet felügyelete alatt álló Első Magyar Fészekodúgyár 1904-es megalapítását Baranyakárászon.

Minden bizonnyal szükség van ezekre a mesterséges élőhelyekre, a magasban rögzített odúk biztonságában épülő fészkek tényleg láthatatlanná válnak, ugyanakkor helyük mégiscsak általunk meghatározott, s a szabványméretekkel azt is eldönthetjük, milyen madárfajokat fogadunk szívesen. Jelen installációban az A és a B szabványhoz igazodó odútípusok tűnnek fel, amelyek kifejezetten a kisebb méretű fajok befogadására alkalmasak, ezeknek a kis méretű, kör alakú nyílása nemcsak a kíváncsiskodó tekintetektől óv, de a nagyobb madarak behatolásától is.

Ugyanakkor míg a fák odúit a fatest gombás megbetegedései, a sérülések vagy odúkészítő madárfajok hozzák létre, s bennük nagy biodiverzitású, gyorsan fejlődő ökológiai rendszerek létesülnek, addig az általunk épített, célirányosan kihelyezett mesterséges odvak lényegében csak a fakitermelés által keltett károk mérséklésére képesek. Az ezek nyújtotta védettség a természetszerűségnek legfeljebb az illúzióját keltheti, hisz tetejük könnyen eltávolítható, sőt az egész konstrukció is leszerelhető. Dermesztő belegondolni, hogy az állatoknak azt az osztályát tettük irányíthatóvá, amelyet évezredek óta a szabadsággal hozunk összefüggésbe. Miközben segíteni igyekszünk, akaratlanul is manipuláljuk őket.

Jelen kiállítás előzményeként tekinthetünk a Fészekrakó című 2011-es műre, amely a fészekhez társuló hagyományos képzetek érvényességét kérdőjelezi meg. A Süli-Zakar Szabolccsal közösen jegyzett felvételen Ludman Éva szapora, kopogó léptekkel halad el a DEAC-pálya előtt, a Debreceni Egyetem főépülete felől tart a Nagyerdő szélén kialakított műteremlakások irányába, ahol közös, bérelt otthonuk található. A hátán hatalmas, madárfészekre emlékeztető, de mégis inkább odúszerű, nemezzel fedett acélszerkezetet hordoz, mintha csak hátizsákot cipelne, ami egyszerre utal a társadalmi és családi mobilitás, illetve az otthonteremtés kényelmetlen kérdéseire. A videómunkát a tárggyal és néhány szerkezeti rajzával együtt A Társas Együttélés Kritikus Aspektusai címen állították ki kétszer, ráirányítva a figyelmet az emberek és a madarak életmódja, eszközhasználata és térszemlélete közti különbségekre.

A Sesztina Galéria belső terében látható friss videómű a helyszínválasztással is kapcsolódik az előbb említetthez. A műteremlakás lapos tetején egy antennára halmozott odúcsoport tárul a szemünk elé, a statikus kamera majdnem félórán keresztül ugyanazt a képet veszi, csak a központi tárgy finom mozgását és a világosodást érzékelhetjük, miközben felkel a nap, majd egy rejtett looppal az egész kezdődik elölről. A felvétel egyfajta lehetőséget teremt a meditációra. A képmező alját uraló tetőszerkezet és a háttérben feltűnő fák, illetve az erdőből hallható madárcsicsergés és a másik irányból beszüremlő autózaj közti kontraszt talán fel sem tűnne, ha ez a Nagyerdő szélére kihelyezett, biztonságosnak aligha nevezhető „odúfürt” nem kapna központi szerepet. A public art és land art határán billegő konstrukció azonban szokatlan kettősséget hordoz magában, s megjelenési helyéből adódóan aligha válik otthonná, a madarak ugyanis valószínűleg nem költöznek társasházakra emlékeztető odúrendszerekbe egy szinte sértetlen erdő szélén.

A videóhoz társított madárkórusnak az első térben található odús installáció lényegében egyfajta imitációjaként is felfogható – tíz különböző forrásból tíz különböző fajhoz tartozó madár hangja tölti be a teret. Nem mindegy, hol lép be az egyik madárcsiripelés, s milyen sorrendben szólalnak meg újra, hogyan rétegződnek egymásra az egyes hangsávok. A különféle hosszúságú loopok az eltolódások által tökéletes, ismétlések nélküli kompozíciót eredményeznek. A galéria zárva tartása alatt sem áll le a rendszer, tehát három hétig megszakítás nélkül alakul ez a hangsor. Miközben a hallgatáskor igyekszünk elkülöníteni a különféle madarak csiripelését, a kétoldalt elhelyezett, öt méter hosszú lapokon öt-öt vonalon ismerkedhetünk az egyes hangsávok vizualizált képével. Az amplitúdó a vertikális, az idő pedig a horizontális kiterjedésben szemlélhető, ám eligazító adatok nélkül. Ha pedig közelebb lépünk, akkor az is világossá válik, hogy a komplex madárhangok változatos mintázata elbizonytalanító effektusként grafitrajz formájában tárul elénk.

A madárhangok kettős értelemben technicizált megjelenítése a mechanikus utánzásában rejlő lehetőségek vagy épp veszélyek kérdését is felveti, s utóbbi felől közelítve egyúttal a természet kizsákmányolásának következményeire tereli a figyelmet. Például arra, hogy egyre több faj kerül a kihalás szélére, sőt sok közülük már csak a technikai hordozókon keresztül ismerhető meg. A hazai madárpopuláció alakulásával kapcsolatosan is gyakran hallani ijesztő híreket. Nem véletlen, hogy a kiállításon sem tűnnek fel gyakran, csak a galéria egy rejtettebb pontján látható néhány odúlakó faj – húsz madár négy kistestű emlős társaságában – egy nagy méretű infografikán, élettelennek ható vonalrajzok formájában, színtelenül, tárgyilagos adatok kíséretében. Egyetlen kivételtől eltekintve mindegyiknél azt olvassuk a leírás végén, hogy „nem fenyegetett”, de bizonytalan, hogy ez meddig marad így, s valójában a cinegék, verebek és seregélyek már most is kisebb számban élnek a falvakban és városokban, mint ahogy az a szakemberek szerint ideális volna.

Ez a kiállítás nem működteti a régi közhelyeket, a madarat nem egyszerűen a természeti szép jelölőjeként állítja elénk, s kerüli a nyílt didaxist, ám ha a látogató nem éri be a nyitóinstalláció kínálta térélménnyel, és a videóinstallációs térben képtelen a gondolatokat kioltó meditációra, a természeti és az ember által teremtett környezet közti feszültség kiéleződése mégiscsak fontos problémák felismeréséhez vezet.

 

Sesztina Galéria, Debrecen

2019. április 28-ig

Print Friendly, PDF & Email
2019-04-13T10:54:45+00:00 április 8, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!