Képek 18-19 / Iskolateremtő mesterek
Kőnig Frigyes és Kőnig Róbert kiállítása

Abafáy-Deák Csillag: Bepörögve

A korán elhunyt Kőnig Róbert és a ma is aktív König Frigyes – testvérek – kiállítása: két kiállító, két világ. Két teremben, külön bejárattal. Egy fal választja el a két termet, de vajon mi köti össze őket? Elsőnek Kőnig Róbert alkotásait nézem, Iskolateremtő mesterek a címe. A művész a 15 képből álló linómetszet technikával létrehozott Mappát 20 éve készítette a Magyar Képzőművészeti Egyetem megrendelésére, a meghatározó, iskolateremtő művészek emlékének megőrzésére, akik valamennyien a Képzőművészeti Főiskola (ma Egyetem) tanárai voltak. A kiállítás anyaga Csorba Zoltán gyűjteményéből és közreműködésével került bemutatásra, a művek eddig nem voltak láthatóak. Mesterien metszett képek, akár azt is mondhatnánk, tőről metszettek, de ne gondoljunk hagyományos értelemben vett portrékra. Mindegyik alkotáson a művész arca, alakja mellett számos elemet, apró részletet, fontos életrajzi mozzanatot örökített meg, metszett ki, illetve helyezett el a képen Kőnig Róbert. Barcsay Jenő portréjában a finom vonalak összhatása idézi meg emberi és művészi lényét, a kíváncsi embert, a mindig újat alkotót. Szőnyi István ingének fehéren virító csíkozása akár vitézkötést idézhet, a háború ideje alatt az üldözötteket bujtatta, segítette, akár saját egzisztenciája veszélyeztetésével is. Lyka Károly nemcsak festőként, hanem művészettörténészként is megjelenik, utalnak erre az ókori szobrok a háttérben, a sok akta, könyvhalmaz, előadás hallgatóság előtt, majd festőecset. Réti István kétalakos figura, festő és művészeti író, egyik vázlatosabb, és ránk van bízva, melyiket tartjuk előbbre valónak, valószínű mindkettőt együtt. Stróbl Alajosról látni, hogy úgynevezett emlékműszobrász is, nem véletlen az Operaház a háttérben és az ismert ülőszobrok.

Kőnig Róbert: Barcsay Jenő

Egy portré hiányzik a Mappából, ha már iskolateremtő mesterekről kértek sorozatot. Szerénytelenség lett volna, ha saját portréját is megalkotja? Valószínű. Most ezzel a kiállítással, így egyben látva a sorozatot, egy árnyaltabb képet kapunk Kőnig Róbert munkásságáról.

Átlépve a másik terembe, Kőnig Frigyes legújabb munkái szinte mellbe vágnak, a nagy méretű képek, a színek, a kavargás, mindenütt mozgás, mintha dervisek táncolnának és keresnék az extázist, a transzcendenst, a felemelkedést. Mozgásuk akár zsákfutás is lehetne, könnyű lábakon futnak, nincs arc, nincs kivehető fej, turbánt is láthatunk. Talán muszlim világba csöppentünk, ahol eltakarják az arc nagy részét, különösen a nők, de a sivatagban a férfiak is befedik arcukat, védekeznek a homok, az égető nap ellen. Itt inkább menekülőket sejtünk, egymagukban és összefogózkodva. Üldözöttek, a lábak vékonyak, mint a madaraké, egyik vastag lábuk csizmás, testük nehéz, nehézkes, de mindegyik alaknál a spirál uralkodik, magukba fordulnak, csak magukban bízhatnak. Eszembe jutnak gyerekkorom pörgettyűi, a mindenki számára elérhető, trafikban vásárolható olcsó játékok, a mobiltelefonok világában melyik gyerek játszik ilyesmivel? A pörgettyű azt a hatást keltette a pörgetés során, mintha az asztal lapja felett lebegne, a spirál rajta vagy kifele, vagy befele látszott mozogni, attól függően, hogy jobbra vagy balra indítottuk.

Ezek a menekülő figurák inkább befelé mozognak rohanás közben is, de lehet, csak az agyuk dolgozik, mantráznak, hogy minden jóra fordul és megmenekülhetnek. Elvesztették egyéniségüket, csak tömegként, tárgyiasítva léteznek, határozott névelővel, például az örmények (megtudtuk, hogy a festő törökországi utazása után festette a képeket), vagy lehetnének a zsidók, a cigányok, a hottentották, a migránsok. Bepörgünk a látványtól, nem imamalmot pörgetünk, és az idő kerekét se, pörög az úgyis. A mozgás eleve idő is, pörög, pereg, de nem megfordítható homokóra, hogy bármit elölről lehetne kezdeni. Itt az alakok nem szellemképként lépnek ki a testükből, mint Francis Baconnél, hanem egyszerre vannak itt a jelenben, az egy lépéssel előbbre illúzióját is hordozva, de ez az egy lépés távolság mindvégig megmarad, túlhaladhatatlan. Az idő győzedelmeskedik, csak az emlékezet, az oly törékeny és csalóka emlékezet próbálja összetákolni azt, ami nem forrasztható egybe. Lépéshátrányban vagyunk, csak árnyékunkat húzzuk magunk után.

Henri Bergson francia filozófus szerint az értelem csak a statikus valóságra alkalmazható, a folyamatosan áramló időt viszont csak az intuíció képes megragadni. Marcel Proust regényében az eltűnt idő nyomába eredt, majd A megtalált idő című könyvében az idő múlását az idő által megváltoztatott figurákkal érzékeltette, az idő a változással mérhető. Kőnig Frigyes nem az eltűnt időt keresi, csak beengedi a jelenbe, mert a múltbeli történés ott rejtőzik a kollektív tudatban, tudatalattiban, erre a nem tabula rasára vetül rá a jelen.  Megkettőződés, tükröződő kép, ahol nincs is tükör, víztükör sem, mégis majdnem teljes a figurák tükröződése, de csak majdnem. Az emelvény, ahonnan talán az egyik szobor lépett le, nem teljesen szimmetrikusan tükröződik. A teljes alakú háttal álló férfi akt a hatalmas négyes osztatú képen ismétlődik, van, ahol három lábbal). Az oszlopok töredeznek, romjai is szerteszét, a figurák itt még csak járkálnak. A négyes képnél újból feltűnnek a bepörgött alakok, az épületek is mozgásban vannak, változik az architektúrájuk, egyre mozgalmasabb lesz a kép, mintha forgószél söpörne végig, csak azt nem tudni, honnan fúj a szél. Fejetlenség uralkodik, ha látunk is emberi fejeket. Nagy globális káosz van, mint ahogyan ránk törnek nap mint nap a média ijesztő képei, a katasztrófák, az emberiek és természetiek egyaránt. A jelen is itt van. A klímaváltozás. Nem csak éghajlatilag, az emberek közötti klíma is megváltozott. Visszafordíthatatlanul?

Kölüs Lajos: A felejtés és a megtartó emlékezet szálai közt

Kőnig Frigyes műveinek ihletforrása egy törökországi út. A jelenből visszalép a múltba, mintha önazonosságát gondolná újra, miként is van jelen a történelmi-kulturális múlt, amely sohasem lehet teljes, inkább töredékes, hiányos. Valami mindig az idők homályába vész, ezért a történetet, jelenséget, látványt újra fel kell építeni, újra el kell gondolni. Minden visszatekintés rátekintés is, amely magában hordozza a jelenidő minden ellentmondását, egyben pecsétet is nyom a múltra, érvényesít, kisajátít, kiemel és el is felejt. Kőnig Frigyes az idő nyomába ered nagy méretű, négyosztatú (quadrifid) festményén. A négyosztatúság a négy világtájat jelképezi, a Nap forgását, egyben az életet. Mintha az éremnek nem hogy három, de négy oldala lenne, de az egyik mindig láthatatlan, vagy csak a beavatottak számára válik láthatóvá.

A látvány folyton (minden pillantással) változik, ahogy a szereplők, és az épületek architektúrája is. Mozog és mozdul a kép, változik a jelenet, változnak a szereplők, a figurák beállításai. Kőnig Frigyes nem a végső formát keresi, mert az megtalálhatatlan, elmesélhetetlen. Inkább kimetsz valamit a múltból, lazán összefűzi a részeket, az idő töredékességét, az emlékezés felejtésbe forduló irányát jelzi. Színvilága egyszerű, szürkés fehér, sötétebb foltokkal, formákkal. Figurái örökmozgók, mintha C. Ransmayr Cox vagy az idő múlása című könyve elevenedne meg, az idő ritmusa, misztikája, mechanizmusa, rejtélye, homálya, az idő és az emlékezet szétesése. Az idő csak darabokban létezik. Kőnig Frigyesnél a mozgás bemozgás is, bizonyos értelemben az idő, a mozgás öncélúságát látjuk, nincs iránya, célja, központja. Az idő káoszát láttatja. A talpmotívum idézi fel a szolgaságot, a párialétet. Egyben a menekülést, az osonó lépteket, a világból való menekülést.

Kerüli az ideális kép világát, szándékosan rontja (torzítja, karikírozza) el figuráit, teszi törpévé, tárggyá, fosztja meg őket az emberi gesztusoktól, idegeníti el a nézőtől. Törökországi élményeiben megjelenik a görög múlt is, egy másik kultúra arca (töredéke) is, az oszlopok, épületek jelzik, a múlt jelei, tárgyai között élünk. Képei provokatívak is, nyugtalanítják a nézőt, Rilke sorai jutnak eszembe… a / csonka test mégis izzik, mint a lámpa,/ melybe mintegy visszacsavarva ég/ nézése. (Archaikus Apolló-torzó, ford. Tóth Árpád)

Kőnig Róbert kiállítása meglepetés. In memoriam és hommage à művészportréiban nemcsak az ábrázolt festőművész emberi habitusának és művészi kvalitásainak, az általa képviselt művészi világlátásának egyedi, karakterisztikus vonásait, jeleit ismerhetjük fel, hanem Kőnig Róbert saját világlátását (vallomását a művészetről), alkotói módszerét és technikai tudását is, amelyek révén ezek a portrék többek, mint csak illusztratív megjelenítések. A mélyen átgondolt portrékból, arcvonásokból, tekintetekből, a metszetek hátteréből elevenség árad, a fel- és megidézés, a láttatás itt és most élménye, a művészet- és kultúrtörténeti utalások (rejtett üzenetek) sokszínű gazdagsága. Mintha szellemi címerpajzsokat látnék, vagy másként mondva: a művészi hitek és mítoszok védőbástyáit. A világos és fekete (többnyire zsúfolt) vonalak mint fény és árnyék fonódnak egybe, hol a drámai motívumokat erősítve, hol a groteszk vonásokat. Miközben élet- és művészutakat összegez, a portrékon keresztül Kőnig Róbert az emberi-művészi gondolatok változását és kifejezésük módjának módosulását, átalakulását, egyúttal egymással való összefüggésüket is érzékelteti.

A Mappa-sorozatban Bernáth Aurél teste mintha merev tartású lenne, szeme becsukva, a kép hátteréből következtethetünk a művész intellektusára, a tárgyi létezés (műterem) és a történelmi háttér külön (nyitott) világában talán álmodik, de képzelete tágasságát a részletes tárgyi jelenlét ellensúlyozza, a racionalitást sugallja. Bory Jenő portréja a plasztikát és az architektúrát hangsúlyozza. Látjuk a Sebzett hőst, a várat. Bory épp szobrot farag a hegy gyomrában. Domanovszky Endre fölfele néző portréja büszkeséget, optimizmust sugároz és hitet. Rudnay portréján a természet uralkodik, mintha egy színpadot látnánk. Kőnig Róbert Rudnay markáns arcvonásaival az életerőt, az elmélyültséget, a kérdő tekintetet jeleníti meg. Székely Bertalan portréjában a ló számtalan formáját látjuk, nem véletlenül, Kőnig Róbert is nagy lórajongó, sőt lótenyésztő is volt. Székely portréja a mindent megtapasztalt férfit ábrázolja. Szinyei Merse Pál portréjában egy reneszánsz mestert ismerhetünk meg, egy Medicit, aki már öltözetével is jelzi, gazdag ember, élvezi és szereti a világ természetének burjánzását, lüktetését, a léghajó egyben a szabadságvágyát (vállalkozó szellemét) is kifejezi. Varga Nándor Lajos portréja azt az embert ábrázolja, aki technikai virtuozitással keresi az új grafikai kifejezésmódokat. A gépek (mechanizmusok) megjelenítése a formát kereső, a formát adó, megvalósító művészt mutatja. Vaszary János portréja az ikonná (szoborrá) váló művészt mutatja. Mindenek felett áll.

Ami a két kiállítást elsősorban összeköti – túl a testvéri kapcsolaton –, az az időutazás, a visszapillantás múltra és jelenre, kiemelkedő korszakokra és művészekre, egyúttal a képi kontextusok tágassága.

 

Art9 Galéria

2019. április 2–26.

 

Print Friendly, PDF & Email
2019-04-16T15:39:10+00:00 április 16, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!