Kis-Britannia
Magyari Zsolt fényképei

Nagy Kristóf

 

Ma van annak a napja, hogy Nagy-Britanniának ki kellett volna lépnie az Európai Unióból, és ma van annak a napja, hogy ez mégse történt meg. Sőt, ma van annak a napja is, hogy a Westminsterben harmadszorra is leszavazták a Brexit-dealt. Hiába írta a kilépést hivatalosan is bejelentő, épp két éve elküldött levelében Theresa May, hogy ez a döntés a nemzeti önrendelkezésről szól, a kilépés körüli vitákban azt láthatjuk, hogy ha valamit biztos nem érnek el a britek a kilépéssel, akkor az a nemzeti önrendelkezés. Sőt, a brexit egyik Achilles-sarkának számító északír kérdés azt mutatja, hogy könnyen lehet, hogy Nagy-Britannia a kilépés után csak kisebb lesz. Már csak ezért is izgalmas a kiállítás címe: Kis-Britannia.

De már az sem egyértelmű, hogy mi is az a Nagy-Britannia. Az elmúlt 15 évben a magyar Földrajzinév-bizottság háromszor is majdnem megszüntette a kifejezés hivatalos használatát, de úgy tűnik, hogy ez a szó nagy túlélő. Ez annál is meglepőbb, mert amikor rákerestem a szóra, rájöttem, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy mit is jelent: egy földrajzos azt mondaná, hogy Nagy-Britannia a Brit-szigetet jelöli; a hivatalos politikai szóhasználat egy picit bővebb, és beleérti az angol, skót és walesi szigeteket is, a köznyelvi verzióban pedig, azt hiszem, Észak-Írországot is oda szoktuk érteni. A képek pedig hasonló bizonytalanságot sugallnak: a Magyari Zsolt fotóin megjelenő Britannia sokféle és sokarcú, de biztos nem olyan, vagy nem csak olyan, mint amilyennek elsőre hinnénk: nincsenek rajta emeletes buszok, de vannak vonatok, amikkel naponta több mint egymillióan ingáznak Londonban; nincs rajta fish&chips, de vannak a fish&chipszező kirakatán benéző brit kamaszok. És persze nincsenek rajta II. Erzsébet corgijai sem, de van egy nagyon hip kelet-londoni negyedben egy nagyon kúl gazdákkal bíró nagyon trendi kutya.

A cím, Kis-Britannia, egy másik szempontból is izgalmasan fűzi össze a képeket: arra emlékeztet, hogy egy hanyatló birodalomról beszélünk. Nagy-Britannia már nem olyan nagy és dicső, mint amilyen a múltban, hanem sokkal periférikusabb. Ma már nem a brit kereskedelem és gyarmatosítás szervezi meg a globális kapitalizmust, mint ahogy az évszázadokig történt. És a képek sem egy dicsőséges Britanniáról beszélnek, hanem megmutatják annak a sokféleségét, párhuzamosan és egymást feltételezve létező gazdagságát, és szegénységét is. Ezt teszi a kiállítás legnagyobb fotója, és egyben az egyik legerősebb képe is: ezen a tengerparti Herne Bay óratornya előtt hűsölnek és fagyiznak a ránézésre munkásosztálybeli nyaralók.

A kép már elsőre is sokat mond: egy elmúlt társadalmi rend domináns kultúrájának egy ránk maradt emléke előtt ülnek azok, akiknek életére és kultúrája soha senki nem fog emlékezni. De a mindenkori Mr. Darcyk Britanniája így is a jelen fölé magasodik. Pedig ez az óratorony hivatalosan a brit, Herne Bay-i kisembereknek van szentelve. Persze nem az összesnek, hanem csak azoknak, akik a II. Búr Háborúban, a brit gyarmatosítás egyik legrémesebb és legkegyetlenebb háborújában haltak meg, amelynek olyan innovációkat is köszönhetünk, mint a koncentrációs táborok. A fotón brit klasszicizmus és imperializmus emlékműve találkozik a jelen hétköznapi kultúrájával. Gondolom, mindennek ellenére a legtöbbünknek, akaratlanul is, de jobban tetszik a klasszicista óratorony, miközben az elmúlt tíz-húsz évben Londonban megszaporodó felhőkarcolókkal még inkább vannak szkepsziseink. És pont ezért ez a kép számomra nagyon meggyőzően beszél arról is, hogy milyen erősen válik egy elmúlt kor meghatározó kultúrája a jelen meg nem kérdőjelezett normájává.

A kontrasztok más képeken is erősek: az egyik képen elegáns angol majorság látható, amely előtt hiába van egy focipályányi rét, a kapura ki van írva, hogy MAGÁN és TILOS (mégiscsak a 16. századi bekerítések hazájában járunk), egy másik képen pedig azok az átlagos angol házak vannak, amelyeket – tapasztalataim szerint – nemcsak a szél jár át, hanem ahová az egerek is bejárnak. Azáltal, hogy ezek egyszerre vannak kiállítva, Magyari Zsolt képei kérdőre vonják az angol táj kultuszát, megmutatják, hogy a vidék vagy a város szembeállítása csak elcsúszásokhoz vezethet, hiszen a kettő ugyanannak a valóságnak az egymást feltételező része: a széljárta ház nem a gazdag majorság ellenére, hanem éppen amiatt létezik.

Magyari Zsolt többi fotójának is visszatérő témája a térbeliség. Az itt kiállított fényképek egész jelentős részt adó tengerparti képeknél pedig nemcsak a fotók komponálása, hanem maga a nyaralás kivételes élethelyzete is összesűríti a valóságot. Elsőre ezek Martin Parr híres tengerparti fotóira emlékeztethetnek, de igazából épp az a gonosz piszkálódás nincs bennük, ami Parr képeit jellemzi. És ez szerintem nem is baj, sőt. Magyari Zsolt képei nem még egyet akarnak rúgni az angol munkásosztály – vagy ahogy manapság alázósan mondani szokták, a chavek – kultúrájába, hanem pont hogy meg akarják érteni azt. Megérteni, hogy a lány- és legénybúcsúzó britek (akikről itthon is annyi lenézéssel szoktunk szólni) és a luxy shoreditchi fiatalok (akik annyian szeretnénk lenni) hogyan lehetnek ugyanannak az országnak, valóságnak a részei. És ehhez Magyari szokatlan perspektívája, aki élt Angliában, de azért nem olyan sokat, hogy helyi legyen; az egyszerre kint és bent lévő pozíciója izgalmas látószöget nyit: egyszerre tud komplex módon bemutatni egy világot anélkül, hogy annak a belső konfliktusai és tétjei nyomnák a vállát.

A brexit elmaradt, de a kiállítás megnyílt.

 

K.A.S. Galéria, 2019. március 29. – április 5.

Print Friendly, PDF & Email
2019-04-03T13:59:18+00:00 április 3, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!