Magunkat írjuk
Interjú Asztalos Zsolttal

Sirbik Attila

 

Azt láttatni, ami látni segít, és nem azt, ami látható.

(Jean-François Lyotard)

 

Mit keresünk egy műalkotásban? Az alkotás gondolatiságát, a művészt vagy mindkettőt egyszerre? Mennyire fontos az alkotó személye, és mennyire maga a műalkotás? Egyáltalán elválasztható egymástól a kettő? A kérdés az újkori művészetben fokozottan hangsúlyossá vált. Egy-egy művész mögé olykor professzionális marketing stratégia épül, melynek segítségével szinte egy-egy márka jön létre a művész nevével. Az ismeretlenségbe merült, mindenfajta hírnév nélküli alkotók egyfajta alázatot testesítenek meg – még ha nem is szándékos döntésük miatt állt elő ez a helyzet. Másrészt a projekt áttételesen utal a művészettörténeti kánonteremtésre; kik azok, akik kimaradnak, és kik akik azok, akik bekerülnek a kánonba, milyen mechanizmusok mentén maradnak fenn vagy éppen tűnnek el nevek? Asztalos Zsoltnak az ISBN könyv+galériában látható kiállításprojektje ezeket a fontos kérdéseket fogalmazza meg. A kiállítás kapcsán az alkotót faggatuk.

A művészet elsősorban a gazdaság egy ága?

Asztalos Zsolt: Nem hiszem, hogy elsősorban gazdasági szempontból kell a művészethez közelíteni. Természetesen a művészet egy társadalom összkultúrájának fontos része, és így hatással van egy társadalom szemléletére, gondolkodására, innentől kezdve pedig hatással lehet a gazdaságra is. Ennek ellenére  a művészet célja nem gazdasági érdekekre épül. A művészet olyan szabadság, ami mindenféle gazdasági, társadalmi vagy akár politikai érdekektől mentes, és bármikor kritikai éllel léphet fel ellene vagy mellette, ha erről szeretne véleményt nyilvánítani.

Túl jón és rosszon, a 21. század elején ott tartunk, hogy meg kellene értenünk a 20. századot, és az interpretációból kihámozható értelmet, mint egyfajta új felvilágosodást globális pajzzsá kéne fejlesztenünk, leginkább magunk megvédésére magunk ellenében…

A. Zs.: Szerintem a felvetés minden korban aktuális: most, a 21. század elején, és aktuális volt a korábbi század elején is és így tovább. Mindig fontos elemezni a múltkunkat, és annak tükrében folytatni a jelent. A történelmünk, a társadalmunk, a politikánk és a művészetünk is dinamikusan változik, újabb és újabb válaszokat adunk a múltunkkal kapcsolatosan. Mindig javítani és változtatni szeretnénk. Persze ezt lehet globális pajzsnak is nevezni. Ha a művészetre gondolunk, folyamatosan egymásra épülnek az újabb és újabb korszakok, melyek nem értelmezhetőek az azt megelőző időszakok nélkül.

A képek esetében az értelmezés fázisát mellőző azonosulás könnyen manipulálható – amivel a média rendre vissza is él?

A. Zs.: Biztosan van ilyen jelenség. Ezt lehet látni, de szerencsére az ellenkezőjét is. Sajnos minden jelenség használható és átírható bizonyos érdekek mentén. Nemcsak a művészet írható át, hanem bármi más is. Ettől függetlenül fontos, hogy minden körülmények között a művészet maradjon önálló, minden befolyástól mentes forrás.

Van valami titkos összejátszás művészet és kapitalizmus között?

A. Zs.: Nem hiszem, hogy ez általánosan jellemző lenne. Ahogy említettem, az igazi művészet minden esetben független, és bármikor önálló kritikai éllel felszólalhat bármi ellen mindenféle befolyás nélkül. Ez a kijelentésem idealisztikusnak tűnhet, hisz bizonyára vannak olyan jelenségek, amikor bizonyos művészet gazdasági, politikai és egyéb érdekekre figyelemmel van. Ilyenek mindig is voltak, de ezek nem azt a tiszta forrást jelentik, amit “nagybetűs” művészetnek nevezünk. Ettől elválasztanám azt, amikor valóban kvalitásos, szuverén gondolkodású művészetet piacon próbálnak értékesíteni. Gondolok arra, amikor galériák vásárokon vesznek részt, gyűjtői köröknek, intézményeknek adnak el műveket. A művészeknek és galériáknak is fent kell tartaniuk magukat, és ha a művek tartalmi függetlensége megmarad, akkor ez rendben van. Ezt nem nevezném összejátszásnak. Ebben nincs semmi kivetnivaló.

Szerinted mennyiben változott az ember fogalma a poszthumanizmus tükrében? A fogalom ugyanazt jelenti ma is, és összekapcsolódik a fogyasztói társadalom abszurditásával?

A. Zs.: Nagyon aktuális a kérdés. Én is sokat gondokozom ezen. Szokták mondani, hogy egyre gyorsul a világunk. Ezt a sebességet biztosan már az ipari forradalom idején is nehezen lehetett követni, de ami most zajlik, az szerintem döbbenetes. Nem 100 vagy 50 éves távlatokban kell már beszélni, hanem 10 és 5 éves periódusokban. A mobiltelefonokba épített internet és a ráépülő egyéb fejlesztések miatt a nap bármely helyén és időpontjában be vagyunk hálózva egy digitális rendszerbe, ami alapvetően megváltoztatja az emberi kapcsolatainakat, a gondolkodásunkat. Az információáradat az érzelmi világunkat is átalakítja, hisz egyre kevesebb időnk és kapacitásunk marad az információkat élménnyé alakítani. A technológiai változás sokkal nagyobb ütemű, mint ahogyan azt szellemileg, érzelmileg és szerintem biológiailag is követni tudnánk.

Minden piacot az újdonság varázsának hatalma tart vonzásában?

A. Zs.: Ez így lehet. Gondoljunk csak arra, hogy a nagy multicégek tökéletes ütemben dobják piacra az újabb és újabb modelljeiket, és mérnöki fejlesztések léteznek arra vonatkozóan is, hogy egy-egy termék milyen időszakonként romoljon el, hogy egy újabb darab vásárlására kényszerüljünk.

A művészeti siker titka ugyanattól függ, mint minden más üzleti sikeré: a meglepetés és az ismertség, az információ és a kód adagolásától?

A. Zs.: Erre nem tudok igazán válaszolni. Szerintem, ez nem ennyire egyszerű. Nyilván mindig kell meglepetés, mert szükség van rá, és fontos is, hiszen ez viszi mindig előre a művészetet: az újszerű nézőpont. Ezután jön az, hogy elkezdenek foglalkozni a művésszel, igyekeznek ismertté tenni. Kell az is, hogy a művész folyamatosan elő tudjon állni újabb és újabb művekkel, és olykor váratlan, önmagához képest is újszerű megközelítéssel, és van egy olyan faktor is, amit nem igazán tudok megnevezni. Ez lehet szerencse: jókor, jó helyen vagy a művész emberi karizmája, személyes kapcsolatok és sok egyéb más szempont is, ami segíthet a sikerben.

Információs kataklizma előtt állunk, végtelen lehetőséggel a művészetek számára?

A. Zs.: Valóban sokkal könnyebb manapság információhoz jutni, mint akár 50 évvel ezelőtt. 50 évvel ezelőtt – ami nem volt olyan régen – még el kellett utazni Nyugatra, hogy újszerű irányzatokat lássunk. Most elég csak elővenni a mobiltelefont a zsebünkből vagy leülni a számítógépünk elé, és sokszorosát láthatjuk annak, amit akár egy hosszú utazás során megkaphattunk. A mai helyzet bizonyára globálisabbá teszi a művészetet. Egy amerikai kurátor ismerősömmel beszélgettem, és sajnálattal említette, hogy régen volt egy karaktere a magyar művészetnek a sajátosan magyar témafelvetések miatt és a művek kivitelezése tekintetében. Nyilván ennek anyagi okai is voltak, a politkai rendszer is más volt, de nem csak ezeken múlott a dolog. Mi már a művek kivitelezésében is sokat tanultunk a nyugati világtól, de a gondolatiság, a problémák felvetésének a módja és témája is egységesedik. A kérdésedre válaszolva, az információs kataklizma nagy lehetőség, de ugyanakkor a globalizálódó művészet miatt kevésbé lesz színes a világ összművészete. Én így érzékelem.

Az Ismeretlen szerzők esetében bizonyos értelemben arról is szó van, hogy egy jelenséget az értékek mezejéről a tények területére száműzünk?

A. Zs.: Igen, ez is megjelenik benne, és más is. A koncepció egyfajta utalás aktuális művészeti kérdésekre. Ami a leginkább érdekelt ebben a koncepcióban, az a kánonírás, a művész fontossága, eltűnése, a hírnév és az alázat kérdése. Azt látom, hogy korunkban és főleg a nyugati világban egyre profibb szakemberek egyre profibb módon építenek fel művészeket. Szinte márkanevekké válnak egyes művésznevek. Óriási a hajtás az elismertségért, a kánonba kerülésért. Egyesek bekerülnek, egyesek kimaradnak. Az Ismeretlen szerzők című kiállítás áttételesen erre is utal. Olyan művészeket próbáltam középontba állítani, akiknek nem maradt fent a nevük, de itt hagytak maguk után bizonyos alkotásokat. A név és hírnév nélkül maradt alkotók helyzetét mutattam be. Ebben van alázat. A kiállításon bemutatott legtöbb mű esetében nem feltétlenül az alkotók tudatos döntése eredményeként tűnt el a nevük és személyük, de a kiállítás koncepciójában mégis benne rejlik az alázatra, a háttérben maradásra való utalás. Ugyanakkor feszegettem azt a kérdést is, hogy a művész és műve mennyire választható el egymástól. Mennyire fontos a művész ismertsége, és vajon elegendő-e maga a műtárgy? Vajon nem a műtárgy a végső cél, és nem ez a művészet lényege? Készítettem egy dokumentumfilmet is, amiben művészettörténészeket, egy-egy esztétát, galeristát, múzeumi szakembert szólaltattam meg különféle aspektusokból.

Egyfajta analitikus, értelmező, a kritikai gondolkodásban gyökerező attitűdöt jelent számodra a történelmi múlttal való „konfrontáció”?

A. Zs.: Igen, pontosan. Saját rácsodálkozó szemszögemből tekintek a történelemre, a történelmi kánon szerkesztésére. A legtöbb esetben nem alkotok véleményt, csak kérdéseket vetek fel. Különös, hányféle történelem van, hányféle variáció, és a végén milyen egységesen elfogadott fősodor jön létre belőlük. Az is érdekel, hogy a megírt történelem mennyire van összhangban az eredeti valósággal. Sok tekintetben a történelem rólunk szól, a gondolkodásunkról, az aktuális jelenünkről. Az idők folyamán a leírt történelem dinamikusan változik, finomodik, alakul, olykor teljesen meg is változik az érdekeink szerint. A teljes valóság számos esetben már nem megismerhető, inkább magunkat írjuk.

Már csak a művészet szabadcsapataiban lehet bízni?

A. Zs.: Bennük is bízhatunk, de szerencsére még számos más szabadcsapat is létezik a világban, amiben és akikben még lehet. Nem vagyok annyira borús. Szerintem 200 évvel ezelőtt is elkeseredettek lehettek az őseink, és bármelyik korszakban. Most sem rosszabb a helyzet, és talán nem is jobb. A művészetnek mindig szabadnak kell lennie, és ez nagyon sokszor elnyomott helyzetekben is sikerült. Gondoljunk csak arra, hogy a szolcializmusnak nevezett rendszer alatt milyen gyönyörű dolgok születtek az alternatív művészeti és kulturális mozgalmak által.

A kiállítás kapcsán a kérdések megfogalmazása a legfontosabb feladat?

A. Zs.: Igen, a kérdések felvetése, és természetesen az, hogy milyen téma körül vetjük fel azokat.

 

 

Asztalos Zsolt: Ismeretlen szerzők

ISBN könyv+galéria, Budapest

2019. március 14. – április 13.

Print Friendly, PDF & Email
2019-04-11T11:22:25+00:00 április 9, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!