Szabad-e ilyet csinálni?
Waldsee, 1944

Horváth Ágnes

A 2B Galéria kiállításának „koncepciója szervesen kapcsolódik a Waldsee 1944 című, a galériában 2004-ben (majd később még több mint húsz helyszínen, többek között Berlinben, Washingtonban, New Yorkban és Cape Townban) elindított kortárs képzőművészeti projekthez” – olvassuk a meghívóban. Hogy mi volt Waldsee, azt egy Gideon Hausner Ítélet Jeruzsálemben, Az Eichmann-per című könyvéből vett idézet mondja el: „A megtévesztési hadjárat még Auschwitzban is folytatódott. Adtak egy levelezőlapot meg egy ceruzát – mondotta tanúvallomásában Földi Márton –, és ránk parancsoltak, hogy írjunk a családunknak. (…) A szöveget egy SS-legény vagy egy kápó diktálta. Körülbelül így hangzott: ’Jól  vagyok, dolgozom.’  Megparancsolták, írjuk azt, hogy Waldseeban vagyunk (…) ez  egy  ausztriai nyaralóhely. A levelezőlapokon nem volt se bélyeg, se bélyegzés. A levelezőlapok a Gestapóhoz futottak be, és onnan továbbították őket. (…) Nyilvánvaló: azt akarták, hogy a zsidó családok saját kezűleg írt, megnyugtató üzeneteket kapjanak.” Vagyis a nem sejtett halál előtt állók megnyugtatják a még kevesebbet sejtő halálraítélteket. Rajta egy pecsét német és magyar nyelvű szöveggel: „Válasz csak levelezőlapon (30 szóig) németül a Magyarországi Zsidók Szövetsége, Budapest VII., Síp u. 12. útján.” A 2B Galéria maximum 30 szavas kézzel írt szöveg megírására kért föl írókat, költőket, irodalmárokat.

Waldsee tehát magyar kontextusban Lillafüred-am-Auschwitz, és ez a morbid megfogalmazás teljesen beleillik a náci narratívába: gázkamrafürdő, szappangyártás, Arbeit macht frei. Gondolkodtam, milyen nevet lehetne találni neki: pszeudo? Nem, hiszen a pszeudo a hazugságot leleplezni, nem leplezni akarja. Hamisítvány? De mi volna az eredeti? Idézzük csak a felejthetetlen Esterházy-mondatot: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” Talán a mai álhírpropaganda áll a legközelebb hozzá. Vagy régebbre, a náci és a szovjet rendszerhez visszanyúlva, a dezinformáció rokona.

A megnyitó napján, belépve a 2B Galéria engem mindig lenyűgöző helyiségébe – amely azzal nyűgöz le, hogy nem terem, nem geometriai test, hanem azonnal térélményt nyújt (Nagy Bálint remeklése!) –, valami egészen meglepő látvány fogadott: fehér falat borító lándzsasor. Majd azt látom, hogy a szép számú közönség kukucskál, mintha az emlékeikben elevenen élő táboro/ko/n ezúttal kívülről kukucskálva, keresve rokont, barátot, ismerőst. A kiállítóterem ezen az estén mintha táborrá alakult volna, ahonnan elindultak, és ahová érkeztek, ha érkeztek! a valóságot meghamisító levelezőlapok. A lándzsasort a fehér falra merőlegesen fölragasztott levlapok árnyéka formázza, s ezzel a fal mintha palánkká alakulna – elválasztva foglyot és nézőt. Az, hogy a képeslapokat a falra merőlegesen tették föl, olyan gesztus, amivel a sík tériesül, azaz egy dimenzióval megnő: új jelentőségre tesz szert. És, mivel a képeslapon feladó és címzett, megszólító és megszólított egyszerre jelenik meg, a gesztussal a közöttük születő dialógus is megelevenedik. A lapok pedig olyan szorosan állnak egymás mellett, akár az Appelplatzon zsúfolt rendbe gyülekező csontvázemberek vagy mint a priccsen a heftlingek: így csak erőfeszítés árán olvashatók. Ahogyan a szintén felkért Zoltán Gábor mondja a Kibicnek: „Mert mi lenne, ha megértenék. Viszont vannak frázisaik, amiket mindig elő lehet venni, még akkor is, amikor onnan kézbesítenek nekik levelet. Vannak frázisaik, amiket a kívánt terjedelemben papírra tudnak vetni, és el tudnak küldeni akárhova, ha kell, akár Waldseebe.”

Tehát: micsoda kiállítás, ahol a „képek”, amelyeket itt képeslapok képviselnek, nem simulnak rá a fehér falra, hanem felkiáltójel-szerűen kiválnak a falsíkból, és hegyesen ránk merednek. De hiszen a kiállítás végső soron egy Böröcz László-installáció/-koncept, amelynek társszervezője Kállay Eszter. Az írók-költők, valamint a Böröcz szintén Waldsee-témában írott szakdolgozatának segítői pedig abban járultak hozzá a megvalósuláshoz, hogy elfogadták a felkérést és eleget tettek neki, vagy esetleg megriadtak a feladattól. Akik eleget tettek neki, ha jól dolgoztak, maguknak dolgoztak, a maguk számára végezték el a közvetlen vagy közvetett gyászmunkát. Aki azonban alkotóként tolakodott magát az alkotást előre helyezve, arról nincs is mit szólni. De ők a kevesek. Nagy érdeme a kiállításnak, hogy a 75, a kiállításon látható levelezőlap szerzője-írója 95 százaléka valóban „beletett apait-anyait”. Ez pedig azt jelenti, hogy Böröcz olyan kérdést tett fel az alkotóknak, amely szíven szúrta őket. Márpedig szíven szúrás nélkül hiteles, meggyőző, igaz alkotás nem születhetik. A felkérés felszabadítónak bizonyult tehát. Azért is, mert az írókat-költőket bizonyosan kizökkentette alkotói komfortzónájukból.

Rátérve a válaszokra vagy pontosabban, a kérdésre adott válaszkísérletekre, újra Zoltánt idézem: „Tényleg a határon van ez, szabad-e ilyet csinálni. Aztán megcsináltam. Mostanában úgyis olyasmiket írok, amit nem biztos, hogy meg lehet, meg szabad csinálni.” Ez a visszakérdezés Böröcz László kérdésének valódiságát mutatja, azt, hogy valódi kérdésről van szó. Ez az „aztán megcsináltam”, ez a „mégis” hangzik a legtöbb levélből. Mert mi is volt a feladat? Adva volt három + egy pont: feladó, címzett + hamis hely, és az írni való: 30 szóba szorítva. És ez a csekély elem variálódik a 75 levélíró tollán. Ez rajzol ki újra új és újabb viszonyt Auschwitzhoz. És a válaszok?

A kor-, nyelvezet- és/vagy tényhűek mindenféle „csavar” nélkül (Adamik, Marno, Mesterházi). Ezen belül lehet dokumentum (Marczisovszky); vagy a felkérést irodalmi kontextusba helyező: Hölderlin, Kafka, Radnóti, zsidó írók (Péterfy Gergely, Cserna Szabó, Ferencz Győző, Parti Nagy); és vannak a különféle „csavarok”: önmagának ír (Kántor Péter), már rég nem élő, Auschwitzot járt édesanyjának (Tábor), „kikonspirálja” a Waldseet (Márton), beemeli a felkérést az Auschwitz-narratívába (Áfra, Németh), saját történetét meséli (Balla Zsófi, Dallos) vagy aktualizál (Bátki, Ferencz); végül azok, akiket a felkérés versre ihletett: Szijj, Szegedi stb.

Vannak aztán az egészen egyedi megoldások. Kerékgyártó István 25 nyelven üvölti el, hogy: Menekülj! A 25 nyelv, gondolom, a 25 számon tartott auschwitzi fogoly nemzetisége-nyelve – ábécé rendben, de élén a magyarral! Nem tudom, stimmel-e a 25, de azt tudom, hogy olyan ereje van, mint a legjobb verseknek. Mintha palackposta volna! Vagy Bán Zsófia, aki a Waldsee szót ízlelgetve-forgatva a szájában, kétfele indul el nyelvileg: a Seeből (tó) Seele (lélek!) lesz, a Petőfi–Kadosa-féle János vitézből az emlékezés tava. Ez nekem külön kedves, hiszen Apollinaire A megsebzett galamb és a szökőkút című képverséhez, amely a prousti emlékezéshez hasonlóan a beavató emlékezést idézi meg, az órámon mindig előhoztam Jancsit és Juliskát. Ezt külön köszönöm neked, Zsófi. Márton Lászlót a konspirációs játéka miatt emelném ki: „ne utazzatok ide” – írja a levlapon. Mi ez az ide? Magyarország vagy Waldsee?

Nagyon nem szerettem volna szerzőket kiemelni, ezzel pedig bárkit is hanyagolni. De csak ott dolgozik az ízlés kisördöge bennem. És felteszem a kérdést Cserna Szabó Andrásnak: mi késztethette Ottlával indítani? Ottlával, Kafka legfiatalabb húgával, aki 1943-ban Auschwitzban végezte. Hogy ő, Ottla forduljon a Jóistenhez és áldozati ajándékul az öccse nagy művének, A pernek utolsó két sorát nyújtsa át? És nem tudom, a látogatók közül ki érzi át e gesztus nagyságát, ami abból jön – számomra –, hogy a Herr/en (úr/urak) és a Gesicht (arc/szín/) szavak közvetlenül Istent idézik. Telitalálat. Vagy Péterfy Gergely zöld tintával írott Hölderlin-sorai dermesztően szépek.

Fehér alapon fehér a kiállítás, de az árnyék, a képeslapok vetette árnyék, Auschwitz árnyéka teszi láthatóvá a csak darabjaiban elmondhatót: a borzalmat.

 

2B Galéria,

2019. VII. 3. – VIII. 9.

Print Friendly, PDF & Email
2019-07-22T10:22:20+00:00 július 22, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!