ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

A portré „elszemélytelenítési” kísérlete
Palkó Tibor: Prerepro

Muladi Brigitta
A portrékészítés talán a halotti maszk történetével kezdődött, a görög-római szobrászatban, majd a festészetben pedig már megtaláljuk az élethű portré igényét. Ez a vágy még akkor sem tűnt el, amikor a fénykép és a film újabb lehetőségeket adott arra, hogy hű képmásunkat megörökítsük, viszontlássuk. A kérdés továbbra is a hogyan? maradt. A technikai lehetőségek tárháza sem nyújt kielégítő megoldást az „én” megragadására. Ha egyetlen portréról van szó, örök dilemma, hogy a megörökítés mely formája az, amely egy emberrel kapcsolatos tapasztalataink sűrítményét adja, ami a legkifejezőbben közvetíti a személyiséget. Folyamatosan foglalkoztat bennünket a kérdés, hogy kik vagyunk és mit mondhatunk éppen csak egy arcmással magunkról másoknak.

Palkó Tibor korábbi művein női alteregókat láthattunk: szenvedő, „átszakralizált”, madonnaszerű, síró, könnyező alakokat, megfagyott magánéleti drámákat, a női lét bonyolult és kibillent lelki állapotait, traumákat. Új munkái is a női portré módosított változatai. A közösségi oldalakon talált milliónyi szelfi leegyszerűsített, „átlagolt” női portréját sokszorozta meg, alakította át.  Palkó ezt az átlagolt portrét másolja le úgy, hogy már a mintákat nem látja, és a másolatról újabb és újabb másolatot készít. Egy csoportnak több fotó felhasználásával montázsolt egyetlen arckép Türk Péter Osztályátlag című munkájából már ismerős. Palkónál az átlag tovább alakult, és másolás folytán klónok jöttek létre. Három sorozat, háromszor három kép. A szenvtelen, nagy szemű, tojás alakú arcok mintha egyszerre töltenék be a szellemekkel való kommunikációt segítő afrikai maszkok, a névtelen görög leányalakok, a kórék és a keresztény szentek szerepét, akik ugyan a szellemi szférához tartoznak, de mégsem teljesen a képzelet szülöttei.

Egy arc végtelen ismétlése, egy prototípusról vagy másolatról, ismerős a vallástörténetből, több változatban is. Krisztus „valódi” testéről, arcáról készült kép, mint a Torinói lepel vásznán vagy a keresztúton, Veronika kendőjén keletkezett. A római Szent Péter-bazilikában őrzött római ikon – a kendőfakszimile – számtalan másolat forrásává lett. A nem emberkéz festette ikon, az arc rátekint az emberre – szemmel tartja, de nem kerül vele interakcióba. A világi portré azonban dialógusba kerül velünk, megszűnik az ikon vagy a maszk jellege. Palkó Tibor azzal, hogy egymásra montírozta – lemásolta – az arcokat, és azt a frontális nézetet és szűk kompozíciót használta, amit a klasszikus ikon vagy maszk, spirituális jelentéssel ruházta fel őket, a monoton ismétlés révén pedig vallási gyakorlatokat – imádkozást, mantrázást, az imamalom pergetését – idézte meg. Személytelenített, tárgynélküli képeket alkotott. Az arcok nem egy személyt ábrázolnak, eltávolodnak az embertől. A másolás folyamata a személyiség megsemmisítéséhez vezet.

A néző tanújává válik a művész „énkeresési” gyakorlatának. Azzal szembesül, hogy a vászonra került kép, az ábrázolás tárgya semleges, ismétlődik, jelentéktelenné válik. Tágabb értelemben a festészet szerepére is rákérdez. Mi a feladata, van-e feladata ma egy festőnek azon kívül, hogy a saját maga útját járja, sajátos stratégiákat dolgoz ki pusztán azért, hogy a festészet fennmaradjon? Hans Belting Az arc története című könyvében írja Rembrandtról szóló elemzésében, hogy a művész fájdalmasan ébred rá, hogy amint a saját arcát próbálja megfesteni, az élettelen maszkká alakul a szemében. Kizárólag akkor alakul vissza ez a maszk arccá, akkor képes „az én feltárására”, amikor a festő cselekvőként tekint magára.

 

KAS Galéria,

2019. augusztus 10-ig