És az idő megy
Jovián György kiállítása

Abafáy-Deák Csillag

Szép új világ?

A nagyváradi Kőrösvidéki Múzeum méltó helyszínt biztosított Jovián György retrospektív kiállításának. A múzeum tágas terei lehetővé tették a hatalmas táblaképek bemutatását. A kiállítás legrégebbi alkotása az Aquarius – A vízöntő (1985–1987). Mintha már akkor megsejtette volna a művész, mi történik világunkkal a következő harminc évben. 1987-ben még nem borított el mindent a hulladék, nem pusztultak a halak a műanyagoktól. A Vízöntő-korszak, ami a megújulást jelképezi, önmaga ellen fordult, egyre visszavonhatatlanabbul. A képen ágas-bogas szövedékek hálóját látjuk, nem gyökerek, talán huzalok, a kapcsolatok bonyolultságára is utalhatnak, és a csurgatásos technika elfedi a fekvő alakot. A Vízöntő pihen? Itt még nem látjuk a Jovián által alkalmazott színes pontokból álló raszterhálót, ami későbbi képein ott van, és nem engedi egyből belépni a képbe a nézőt.

Jovián György: Aquarius – A vízöntő, 1985–87, olaj, vászon, kollázs, 160×420 cm

Még három fekvő alak került kiállításra, a három festmény akár triptichonként is felfogható. A szépség és a harmónia, a kiszolgáltatottság és elveszettség, a magány nyugalma és a sorsukra hagyottság. A láng II. (2015) című képen a magzatpózba hajló női akt az avaron fekszik, haja is láng, ő gyújtaná meg az avart? Magába fordul, önmagát öleli át. Jovián a női test szépségét meleg színekkel ábrázolja. A park (2013) női alakja ruhástól fekszik a fehér virágos mezőn, trikója is fehér, de arcán nem a pihenés nyugalma, hanem feszültség látszik. A lépcsők (2008) című képen fekvő férfi alakjának arca megvilágított, hulla fehér, dermedtség uralkodik, ellenpontozza A láng nőalakjának harmóniáját. A lépcső nem vezet sehova.

Jovián Gyögy: A park, 2013, olaj, vászon, 170×200 cm

A kiállítás második legrégebbi alkotása, a Resurrectio homini (2002–2003), a Vízöntővel szembeni falon kapott helyet. A fiatal férfi felfeszülő karjaival és lehajtott fejével a kereszthalálra utal, azonban kereszt nem látható, a test lebeg, és nem látni a keresztre feszítés nyomait sem, csak szíjakat. Jovián önarcképét is felismerhetjük a lehajtott fejen. Művészetének megújulására is utal itt a művész? Az alkotáson már erőteljesen megmutatkoznak a joviáni szabályos közökben elhelyezkedő festékpöttyök, amit a művész következetesen az elidegenítés eszközeként alkalmaz művein. Itt egy rácsrendszer további rétegként áll a néző és az alkotás között.

Jovián György: Resurrectio homini, 2002–2003, vegyes technika, olaj, vászon, 20×60×60 cm

A Bontás VI. (2010) a fogyasztói társadalom temetője, kibelezett tárgyakból, következő képen elönt mindent a természeti erőforrások gátlástalan kihasználásának következménye (Bontás X., Táj vörös sárban, 2012). Jovián a tér és tömeg, fény és árnyék viszonyát, kontrasztjait vizsgálja dinamikus és statikus formaellentéteken át, miközben a vászon felületét mívesen kidolgozza (Bontás XVI., 2016, XVII., 2017, majd Tanulmány a bontáshoz XVI., 2016, XXII., 2018, XXIV., 2018).

A Conditio humana (2014) már vészjelző: sötét ég, halott fa és pusztuló épület két tűzfókusszal. Az ember által készített tárgyak az ember ellen fordulnak. Korábban szolgálták az embert, legyen az épület, vastraverz, kerék, drótköteg, fémhulladék. A felfele kúszó formák, a hulladék vasbeton hullámzásai dinamikussá teszik a képet. Jovián funkciójukat vesztett tárgyaiban emberi tudás lapul, rejtőzködik. A felszínt látjuk, a használhatatlanságot, de ebben a használhatatlanságban ott van a tárgyakat létrehívó emberi elme és kéz, azaz tudás, technika, emlékek, minden tárgy egyre rövidebb életszakaszt bír el, egyre hamarabb veszíti el értékét fizikai kopása előtt.

Jovián György: Bontás X., Táj vörös sárban, 2012, olaj, vászon, 150×200 cm

Korszakunk paradoxona, hogy az emberi tudásnak is rövidül a ciklusa, egyre gyorsabban avul el. Nemcsak a tárgyak kerülnek szeméttelepre, hanem korábbi ismereteink is. Jovián képei tragikummal teli létösszegzések. Jövőképe mint lehetséges kimenet sötét ugyan, de ahogy a tárgyakat megjeleníti, ahogy dinamikus struktúrába rendezi a halott anyagot, bennük az alkotó emberhez való visszavonhatatlan kötődést is felismerhetjük.

 

Kölüs Lajos

Időbontás

A kiállítás címe Fellini híres filmjére is utal: És a hajó megy (1983). Fellini eljátssza, hogy filmje dokumentumfilm. A narrátor gátlástalanul belenéz a kamerába. Még archívnak tűnő, virazsírozott jeleneteket is alkalmaz az átverő látszat érdekében. Joviántól sem áll messze a látszatok világa, a romos, bontott, pusztuló világ mint elveszett paradicsom jelenik meg, amelyet szeretetteljes empátiával és közvetlenséggel, sőt érzéki módon ábrázol, miközben a nézőt egy elkövetkező világ szomorú, melankolikus képével (Szép új világ, 2009) is szembesíti.

Emberi pillanatokat rögzít (Lépcsők, 2008, A park, 2013) a pőreségről, a peremlétről, a csavargásról, szeretetvágyról, a halálról. Joviánnál sosincs valaminek vége, vagy tűz pislákol, vagy virág nyílik a parkban, vagy nyitott a női figura szeme, mindig van egy olyan mozzanat, jel, ami a végső pillanaton innen tartja, megkérdőjelezi a be nem teljesülést vagy a végzetet, a magányt, az ürességet. Képeiből sugárzik a reménység, a tárgyak, az emberi testek, az erdő, egyszóval a lét bensőségessége (Az út I-II., 2006, Az erdő V., 2007). A pusztulás, pusztítás, a bénultság csak helyi esemény, és nem az univerzum egészére terjed ki.

Jovián György: Az út I-II., 2006, olaj, vászon, 240×180 cm, 2db

A bontott tárgyak – legyen az fékdob, lendkerék, dinamó, felnyitott számítógépház, tartályok vagy golyóscsapágy – diszharmonikus létezésébe, megjelenésébe, rejtekhelyébe feledkeznek (Tanulmány a bontáshoz, XXII., 2018), az emberi természet részei, elpusztíthatatlanoknak tűnnek. Illegetik magukat, páváskodnak, uralkodnak. A világ megbomlott rendjére utalnak, csendjük félelmetes, ember alkotta csend. Ember utáni csend? A tokiói kép (Tokyo transit, 2011) jelzi, hogy új hulladékvilág van, a tárgyaknak már nincs egyedi formájuk, csak színfoltokat látunk. Egy kitakart világ vakfoltját?

Jovián játszik a fénnyel, a színekkel, a burjánzó drótokkal, kábelekkel, kígyóként tekeredő ágakkal. Mintha a pokolban lennénk, és nem találnánk a kiutat. Bolyongunk a bontott anyagok között, a sűrű erdőben, újra és újra, és időbontó ugrásainkkal sem jutunk sehova. Ariadné és Thészeusz egyaránt alszik, és nem tudni, önmaguktól aludtak-e el vagy rémálmuktól menekülve. Az alvó alakok nem pakoltak össze semmit, batyutlanok, mintha átmenetileg kapcsolnák ki agyukat, idegrendszerüket, nem akarnak semmilyen irányban kitérni, eltérni, elmenni, csak életük medrét nem találják, és talán a hitüket sem. Erőt gyűjtenek a szembenézésre, önmagukkal és a világgal? Az emlékezés belső idejét látjuk?

Jovián György: Tokyo transit, 2011, olaj, vászon 150×200 cm

Az emberi természet mindent legyőz (Conditio humana, 2014)? Az ember önpusztító cselekedeteinek baljós következményét pásztázhatjuk szemünkkel, és nem egy háborús flash játék kimerevített csataterét, de nem is egy sci-fi környezetét. Mi magunk menedzseljük a háborúnkat.

Jovián György: Conditio humana, 2014, olaj, vászon, 150×200 cm

Jovián képeit látva számos kérdés vethető fel, honnan jön az idő és hová megy? Hová tart az ember? Mivé lesz az emberi természet, az emberi táj? Képi világában egyszerre van jelen az Úr, az igazság és Lucifer, a tagadás szelleme. Joviánnál egyik sem illúzió csupán, hanem a végtelenbe tartó idő, a múlt megőrzésének metaforái. Egymástól elválaszthatatlanok. A múlt a jelen emléke, a jövő pedig a jelen várakozása a lépcsőn, a parkban vagy a háborúban. A Resurrectio homini (2002–2003) című műve is várakozás: a hitben élő ember világát ragadja meg, miként lehet a lét teljességét átélni és megélni, bontás közben, a paradicsom elvesztése után.

 

2019. 9. 16. – 2019. 10. 27.

Körősvidéki Múzeum (Muzeul Ţării Crişurilor)

Nagyvárad, Armatei Române u. 1/A

 

Print Friendly, PDF & Email
2019-10-15T22:22:01+00:00 október 15, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!