Végtelen számú történet
Rejtett narratívák

Somogyi-Rohonczy Zsófia

Az Élő Magyar Festészet programja keretében nyílt október 18-án Rejtett narratívák címmel tárlat a Magyar Képzőművészeti Egyetem frissen végzett, illetve még jelenleg is tanulmányait folytató hét hallgatójának munkájából. A változatos technikákat felvonultató kiállításon a műveket összekötő téma, a bennük rejlő rejtett narratívák, igazán hálás. Mindenki tud kapcsolódni hozzá, hiszen a történetiség, a narratíva ott lakozik a mindennapjainkban. Pár hónapos korunktól életünk rendező elve, a szüleinktől kapott meséinkkel pedig végképp meghatározójává válik a világhoz – és a képekhez – fűződő viszonyunknak. A tér, az idő, a miértek és a személyek a narrativitás által nyernek értelmet. Így állnak össze az eseménysorok és a történetek, amelyek akár egy képbe sűrítve is megjelenhetnek. A történetalkotási képességünk éppoly természetszerű és ösztönös folyamat, mint a lélegzetvétel. Most azonban játsszunk el a gondolattal, hogy mi történne, ha egy balesett vagy betegség következtében hirtelen elveszítenénk ezt a képességünket? Ha egyik pillanatról a másikra elménk már képtelen lenne felismerni a képen megjelenő ilyen jellegű összefüggéseket. Miként foghatnánk fel őket?

Kármán Dániel: Nem láttátok az ezresem? 2018 / Fotó: Kristófy Dániel

Tekintsünk eként például Erményi Mátyás képére (TGLPRMS /M.E.E.M./, 2019), ahol a cselekvők ráadásul tárgyak. Viszonyrendszerükben azonban minden aktornak (feltételezett) feladata és személyisége van. Ez a jellegű antropomorfizmus az emberiség történetének része. Már a barlangrajzokon is felfedezhetők az állatokat megszemélyesítő gesztusok és a vallások mindegyikére rányomta bélyegét. Enélkül a megszemélyesítő képességünk nélkül vajmi kevés eséllyel tulajdoníthatnánk jelentőséget az ember nélküli, tárgyak általi ábrázolásnak. A folyamat részeként, ha nem is konkrét történet, de egy erős narratív érzet jön létre bennünk, amely összefűzi a kép elemeit: a téglát, a virágot és az ezüst vízesést. Lám, itt is van az első bizonyíték, amely rávilágít arra, hogy milyen szabadon kezelhetők is a narratívák – még ha nem is explicit módon tárják elénk azokat. Nekem vízesés, de mit jelent neked? Az én történetem vajon más lesz-e, mint a tiéd?

Az én, a te és a mi fontos tényezők, ugyanis a narratíva szereplői közül gyakorta elfelejtkezünk valakiről: a befogadóról, saját magunkról. Hiszen rejtetten vagyunk jelen mi is a képben és a folyamatban: a jelentésalkotás során, a tárgyak és elemek antropomorfizálásában, az elemek összefűzésében benne rejlenek eddigi élettapasztalataink, történeteink, a valóság megkonstruálására kialakított egyéni stratégiánk és ezeknek a csak ránk jellemző mintázata. A képi történetek megalkotásánál szükségünk van az eddigi életünk során megtanult és beszerzett valamennyi információinkra. Lehet az az iskolában megszerzett lexikális vagy a gyermekkori mesék világából nyert, esetleg generációkon át öröklődő családi tudás. Ezek nélkül elménk nem tudna rendszert teremteni Kecső Endre képén (Komédia, 2019). A tudásmorzsák nélkül csupán csak bizarr emberi és állati alakok, tárgyak egymásra hordott, kaotikus kupacát látnánk. Értelmezhetetlen lenne számunkra az elemek egymáshoz fűződő viszonya. És mi maradna akkor a képből? Élvezhetnénk persze a színek vibrálását és a megfestés módját, de narratíva nélkül a kép csak üres dekorációs elem lenne.

A történetalkotás fontos faktora a tér és az idő együttállása, amelyet csúcspontok, fordulatok, sokszor mélypontok vagy katartikus pillanatok tagolnak. Ezt használja ki a kiállítás koncepciójának alapját adó rejtett narratíva metódusa és a Végvári Gergely 2018-as szakdolgozatában is szereplő lessingi termékeny pillanat, amelyet jobban megérthetünk Horváth László Mozi (2019) című alkotásának segítségével. Lessing meglátása szerint ugyanis a művész mondanivalóját egy látványba, képbe sűríti az ábrázolt pillanat előtti eseményeket, de az utána zajló történést csak érzékelteti. A képi ábrázolás tehát a tetőpontot megelőző pillanatot rögzíti, amely megtermékenyíti a néző képzeletét és hatására az megfejtheti a történetet. Olyan nyitott végű egyenlet tehát ez, amelynek a végén mi döntjük el, hogy a mozi közönsége felsikít vagy épp felnevet majd. Vagy esetleg elmarad a nagy pillanat és marad minden a régiben, és hömpölyögnek tovább a szürke hétköznapok ízetlen-szagtalan langyos megszokott rendjükben.

Ugyanezt a termékeny pillanatot nyújtja át nekünk Mányoki Ádám (Nekrológ helyett, 2017) is. Egy olyasfajta lehetőségekkel teli lebegést ajánl fel, aminek a végén mi döntjük el, hogy mi lesz a képsztori következő kockája. A mi képzeletünk az, amely megtöltheti a kép adta teret és kapcsolatot hozhatunk létre a lótetem és a férfi között aktuális lélekállapotunknak, személyiségünknek, én-történetünknek megfelelően állatias és vad vagy épp heroikus formában. A figurák közötti távolság és bizonyos hiányok nem feltétlenül bizonytalanságot hordoznak, sokkal inkább lehetőségeket. Olyan képi kódok és kulcsok halmazát láthatjuk tehát, amelyek elménk rejtett narratíváit aktivizálják és ezáltal töltik be sorsukat és alkotnak meg számunkra saját történeteket. Ezeket pedig magunkba beépítve, sőt hosszabb-rövidebb ideig magunkban hordozva később egy másik narratívába építhetjük be.

A történeteknek az egymásra rakódása megtörténhet az emlékek esetében is. A családban újra meg újra mesélt sztorik elemei – akár egy-egy családi fotó nézegetése kapcsán – módosulhatnak, újabb részletekkel bővülhetnek és óhatatlanul felülírhatják, elfedhetik egymást. A történetek összemosódhatnak és kombinálódhatnak, ahogy Kármán Dániel (Nem láttátok az ezresem? 2018) képein is újraértelmezések, elfedések, roncsolódások jönnek létre az alkotófolyamat során, létrehozva ezzel egy módosult narratívát.

Székely Ian: Cím nélkül, 2017, művész saját fotója

Ebben a sajátos történetírási folyamatban mi döntjük el, hogy Székely Ian (Cím nélkül, 2017) szürreális képén megszabadul-e légyiszonnyal teli álmából a főhős, vagy örökre benne ragad. Az üresen hagyott tér és idő, amit saját történetünkkel tölthetünk fel, jelenik meg ezen az alkotáson is. Emlékezzünk csak a lessingi termékeny pillanat is ezt az üres teret adományozza a néző számára, amelyben a vizuális elemek letapogatása után, szabadon mozogva fejtheti meg a képben csakis számára fellelhető történetet. A konkrét tárgyak, felismerhető formák általi történetalkotás lehetőségeit bővíti tovább Németh Dávid (Vielen dank für die blumen, 2019), aki a befogadót egy bizonytalan és megfoghatatlan világba hajítja be, ahol az elme már a formák befogadásával is megdolgozik, hogy később a történetet is mögéjük helyezhesse.

A vizuális kódok tehát már önmagukban lehetőséget adnak az egyéni narratíva megalkotására. A befogadó számára felajánlott kreatív alkotói folyamatot viszont még további lehetőségekkel bővítik a képek mellett olvasható címek is – zárójelben jegyezném meg, hogy a címadás éppúgy művészet, mint bármi más. Párosítsuk tehát a címeket a képek mellé és nézzünk rájuk friss és új nézőpontból és lássuk, hogyan változnak és szaporodnak meg a korábban megírt történeteink Erményi Mátyás képével kapcsolatban, ha már Téglapiramisként vagy a kelet európai ember emlékműveként tekintünk rá. Ki tudja, talán megváltozik az általunk megírt narratíva érzelmi előjele is, ha a „Nekrológ helyett” címet Mányoki Ádám munkája mellé helyezzük vagy épp a „Nem láttátok az ezresem?” kérdést párosítjuk Kármán Dániel képéhez.

A november 8-ig látható Rejtett narratívák tehát bár kezdetben bizonytalan érzéssel várnak minket, de annál több lehetőséget nyújtanak a befogadónak. A figurák és képi elemek sokszor összefüggéstelen halmazában a néző teremt rendet, ő fejezi be és kezdi újra meg újra az alkotói folyamatot, amit a művész megkezdett. Tekintsünk tehát a hét fiatal alkotó munkáira lehetőségként. Sőt nemhogy hét, hanem számtalan új történet kezdőpontjaiként.

Kurátorok: Horváth Dániel, Végvári Gergely

 

 

Élő Magyar Festészet, B32 Galéria,

2019. november 8.

Print Friendly, PDF & Email
2019-11-01T13:18:11+00:00 november 1, 2019|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!