Térerő, avagy erőtér
Az ipar- és a képzőművészet találkozása

Fűkő Béla

Meggyőződésem, hogy a formakompozíciók ereje az emberek mérhetetlen sok képzettársításában rejlik, és persze a matériának a kisugárzásában. Az évezredek alatt kialakult tudáson és tapasztalásokon túl a szobrászatban az asszociatív, lelki tényezők szerepe is igen jelentős. Gondolkodásunk milyensége, az érzékeléseink kifinomultsága képzettársításainkban tükröződik vissza. De mit is fed az a manapság oly gyakran használt szóbravúr, ami a teret erővel ruházza fel? A szobrászatban biztosan mást, mint mobilizált internetes világunkban. Elképzeltem, amint egyik kollégám elmélyülten, a hegesztőpajzs elsötétített üvegablakában, az ívfényben kibontakozó varratra való koncentrálása közepette azt a sugallatot hallja: Tegyél le mindent, hagyd a csudába, majd folytatod, mert most nem megfelelő a térerő. Elhagyta az ereje a teret. Ilyen ez a kor, még a térnek az ereje is vándorol, és ha éppen továbbállt, akkor oda az ihlet, a transzcendens tartományok pedig átmeneti üzemzavar miatt nem elérhetők. Mindenesetre mobilizált, az intelligensebbnél intelligensebb használati eszközeink térfüggőségeivel való tréfálkozást félretéve, nézzük meg most más aspektusból egy tárgy erőterének mibenlétét.

Kiállítási enteriőr, Pécsi Galéria, 2019 / Fotó: Fekete Dénes

Csizek Tamás: Morfogenetikus tér, 2017 / Fotó: Fekete Dénes

Amennyiben a modern fizikához fordulnánk, akkor nyugodtan mondhatnánk Enrico Fermi Nobel-díjas fizikusra hivatkozva, hogy olyan, mint anyag, valójában nincs is, csupán energiáról beszélhetünk. Az anyag valójában nem más, mint az energiának bizonyos megnyilvánulása. Sőt, Einstein óta tudjuk, hogy anyag és energia egymásba is átalakulhatnak. Az anyagnak ereje van, az erőnek pedig jelen esetben egy realizált szoborteste. Einstein megállapítása után már csupán egy merészet kell ugranunk, és Tom Stonier filozófus megállapításán kell egy kicsit elgondolkodnunk, miszerint az anyagon és energián túl még ott van az információ. Tehát az energia is csupán egy jelenség, ami mögött egy anyagtalan információhalmaz áll.[1] A Térerő, avagy erőtér sokkal többről szól, mint azt elsőre a látogató gondolná, ugyanis jelen esetben itt a fémszobrok által befoglalt térben és egyenként minden egyes fémből kreált rendszerben energia és információ van, ami egymásba is átalakulhat. Azért is nagyon illik a térerő a jelen kiállítás anyagához, mert a fémszobrok, amiket a modern fizika kontextusában jelenségként definiálunk, olyan hegesztett, hajlított, csiszolt energiagubancok, amelyek mögött egy megfoghatatlan, anyagtalan információ áll. Tehát elmondhatjuk, hogy a tudomány mai állása szerint az erőnek tere van, a térnek pedig ereje. De most elengedve a kiállítás címének bűvkörét, maradjunk a szobrok egységes megközelítésénél.

Mielőtt erre rátérnénk, érdemes egy kis időutazást tennünk a fémszobrászat múltjába. Herbert Read angol művészettörténész a modern szobrászatról szóló könyve, amely magyar nyelven 1968-ban jelent meg, a nyugati szobrászatban egy olyan tendenciára irányította rá a figyelmet, amit már nem lehetett nem észrevenni. Szó szerint egy égbekiáltó jelenségözönről volt szó. Égbekiáltó volt, hiszen a műkereskedők által fenntartott galériákban kiállított akkori szobrok négyötöde fémből készült.[2] Égbekiáltó, de közel sem bűnről szólt Read megállapítása. Káin nem ölt meg senkit, Ábel vére sem kiáltott az égbe Istenhez, mielőtt az ószövetségbeli idézetet szó szerint vennék. Csupán szembesülni kellett az akkori művészeti szcénának azzal a ténnyel, hogy egy „új vaskorral” kell számolniuk, ráadásul olyan mértékű arányeltolódás volt a fémszobrászat javára, amit nem tudtak egységes irányzattal lefedni. Egyszóval civilizációnk jellegzetes anyagai: az acél, a vas, az alumínium olyan lehetőségeket kínáltak a megmunkálásaik kimeríthetetlennek tűnő tárháza mellett, hogy nem csodálkozhatunk azon, hogy a természetben tisztán, mindenféle technológiai folyamatoktól függetlenül létező matériák háttérbe szorultak.

Éles Lóránt: Fosszília, 2018 / Fotó: Fekete Dénes

Ahhoz, hogy egy háromdimenziós forma teljes térbeli és energetikai létét megértsük, szellemi és lelki ráhangoltság szükséges. Sok esetben erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy képesek legyünk más aspektusból is megfigyelni egy jelenséget. Egy alapforma nem pusztán forma, és közel sem csupán arról szól, amit ábrázol. A szobor tömegével és térfogatával kihasít környezetéből egy szeletnyi teret. Ez az aurája. A kisugárzása az intenzivitásának erejével mérhető. Az intenzivitás pedig a remekmű keltette örvény szélsőségeiben mutatkozik meg. A kiállított munkák egy részében új látásmódot vélek felfedezni. Olyan áramlatot képviselnek, ami valami teljesen új és szerintem egy szemlélődő „új vaskortól” eltérő szellemi fordulatról informál minket. Természetesen, szinte észrevétlenül, a művek egyre inkább az érett intuitív szellemiséget választják célcsoportul. Tudják, hogy létjogosultságuk a kisugárzásuk erejében rejlik. Már nem szélsőséges utakon keresik a befogadó tudatát, hanem visszanyúlnak a természeti, a geometriai alapállapotokhoz, mivel valódi tartalmuk a lecsendesült elme békéjében tud leginkább megmutatkozni. A környezetből kihasított tér emocionálisan megfogható valósággal bír. Szerencsére, az anyag önmagában képes megszólítani az érzékeny megközelítésű szemlélőket, gondoljunk csak egy bársonyosra felcsiszolt fémlemezre vagy egy patinázott felület monokróm színeinek hatására. Azonban egy művész nem elégedhet meg pusztán az anyag technológiailag létrehozott szépségével. A természetes fémek a matéria szintjén megnyilvánuló szépségéért, a civilizációnk szolgálatába állított fémkohászat, gépgyártás melléktermékeinek sokszínű adottságaiért csak hálásak lehetünk, hiszen önmagában képesek – akár egy fémforgács is – magas fokon érzelmi hatást kiváltani. Igaz azonban, hogy a fémhulladék önmagában való megnyilvánulása intuitív megközelítést nem feltétlenül igényel a befogadó tudatától. Csupán a lecsendesült elme rácsodálkozását.

Mosonyi Tamás: A belső ember kilép, 2019 / Fotó: Fekete Dénes

Amikor az acélba megálmodott remekművek csendesen áramló új szemléletét említettem, akkor azon munkákra szerettem volna ráirányítani a figyelmet, melyek közel sem a logikai következetességre épülnek, hanem sokkal inkább a szemlélődő ember érzékeny megközelítésére. A kiállított szobrok jelentős része túlmutat a formai kompozíciók sajátos expresszivitásán. Olyan áramlatot képviselnek, amit elsősorban intuitív módon ragadhatunk meg, pontosabban intuitív módon ragadnak meg minket. Már nem a Read által aposztrofált „új vaskor” formai megnyilvánulásainak sokaságáról, illetve technológiai bravúrokból táplálkozó, a fém anyagát meghazudtoló illúziókról mesélnek, hanem természeti jelenségek, fizikai behatások, plusz elemek beemelésének következtében megmutatkozó tükröződések, mentális belső vívódások, deformitások. Matériába rejtett kozmikus üzenetek által kényszerítik tudatunkat a jelenség meghaladására. Arra késztetik a befogadó elmét, hogy a formailag realizált jelenség mögé nézzen.

 

 

Pécsi Galéria,

2019. november 15. – december 20.

 

[1] Élet az élet után.

[2] Herbert Read: A modern szobrászat. Corvina, Budapest, 1968, 231.

Print Friendly, PDF & Email
2019-12-09T09:56:07+00:00 december 9, 2019|ONLINE|1 Comment

One Comment

  1. Sipos Bèla 2019-12-10 at 11:26 - Reply

    Elementàris erôssègû egzakt cikk gyönyörûen fogalmazva! Maxgratu Bèlànak. Bravo ,

Szólj hozzá!