Nagy T. Katalin

A valóságos és a művészi útkeresés párhuzamosan futott. Juditra kezdetben az absztrakt expresszionizmus tett mély benyomást, képei feszültséggel teli érzelmeket tolmácsolnak, organikus motívumai sokszor húscafatokra emlékeztetnek. Máskor egyértelműen figurális elemek, emberi végtagok vagy különböző fragmentumok jelentek meg a képein. Ez az egyensúlyozás a figurativitás és az absztrakció határán végül a hetvenes évek elején a figuratív ábrázolás felé mozdult el, emberi testrészek, anatómiai részletek foglalták el festményeit.

 

A gyermekkor, a szülői ház az első útravaló, melyet magunkkal viszünk. Wellisch Judit 1931-ben született Budapesten elsőként, később egy húggal és egy öccsel gyarapodott a család. Juditot a jóhírű és patinás múltú Angol Kisasszonyok iskolájába íratták, apácák tanították, annak ellenére vagy amellett, hogy édesapja zsidó származású volt. A háború alatt sok gyermeket rejtegetett és mentett meg az iskola, Judit és családja pincékben vándorolva élte túl a vészterhes időket.

Már kiskorától érdekelte a rajz, az apácák engedélyével el is járt rajzot tanulni. Többek között részt vett a Gráber Margit vezette szabadiskolában zajló kurzusokon is. Az érettségi után az Iparművészeti Főiskola belsőépítész-bútortervező szakára jelentkezett, ahova szerencséjére nem vették fel. Azért szerencséjére, mert ma már látjuk, hogy Judit vérbeli festő, nem lett volna neki való ez a tevékenység. Az már csak a sors különös játéka, hogy miután végül úgy döntött, hogy művészettörténetet fog tanulni, és diplomás művészettörténész lett, meghívták tanítani az Iparművészeti Főiskolára. Amúgy nem adta fel, festő akart lenni, s miután megtartotta az óráját, beült rajzolni a diákok közé mint vendéghallgató.

Wellisch Tehel Judit: Kéklő várostöredékek 1., 1990, olaj, farost, 122×90 cm / Fotó: Kocsis László Zoltán

Az ötvenes évek első felében, hogy megéljen, egy ideig az Állami Operaházban egy maszkmester mellett dolgozott. Ez érdekes életrajzi motívum, hiszen későbbi művészetében a kőmaszk sokszor felbukkan. Az épületeken megjelenő figurák, a Gorgó-fejek megfagyott mimikája talán az operaházi élményeket is felidézték benne. Sokféle munkát vállalt, tárlatokat vezetett például az Országházban elsősorban vidéki csoportoknak, egyszerű embereknek, akik számára nagy élményt jelentett belépni és betekinteni az ország leghíresebb szimbólumába, a Parlamentbe. Ezekből az előadásokból kis könyv is született 1956-ban Az Országház címmel, melyet Tőkeiné Egry Margit művészettörténésszel közösen írtak.

Közben Judit férjhez ment Tehel Péter művészettörténészhez, egyik házassági tanújuk barátjuk, Frank János művészettörténész lett. 1955-ben végre szülei lakásából saját lakásba költözhettek, mely az V. kerületi Molnár utcában volt. A közelben lakott Korniss Dezső, akivel jó barátságot ápoltak, de a baráti körhöz tartozott Németh Lajos művészettörténész és Bálint Endre festőművész is. Tehel Péter a Fészek Klub könyvtárában dolgozott, lelkes híve volt az absztrakt festészetnek, mely ekkoriban szigorúan tiltott tevékenység volt. Tehel egy ideig maga is festett absztrakt stílusban, ráadásul részt vett az 1956-os forradalomban. Magyarországon szerettek volna élni és dolgozni, 1957-ben azonban még javában folytak a felelősségre vonások és a bebörtönzések, s Tehelt figyelmeztették, hogy valószínűleg le fogják tartóztatni, ezért jobb, ha megpróbálják elhagyni az országot.

Így hát 1957 nyarán, a szocialista országokba szóló útlevelükkel útra keltek, Lengyelország után Csehszlovákiába utaztak, s Prágában átutazási engedélyhez folyamodtak. Különös módon kaptak egy ausztriai átutazást engedélyező papírt, bár a csehszlovák hatóság azt mondta, valószínűleg ezzel nem fognak sokra menni. Egy kis határátkelőnél azért megpróbáltak átjutni Ausztriába, a határőrök valószínűleg még nem láttak illyen dokumentumot, s végül – csodával határosan – átengedték őket.

Wellisch Tehel Judit: Római szarkofág: Mantegna–Dürer-variációk II., 1972–76, olaj, vászon, 91×220,5 cm / Fotó: Kocsis László Zoltán

Új, örömökkel és nehézségekkel teli élet kezdődött számukra. 1957 őszén Judit felvételizett, és azonnal be is jutott a bécsi művészeti akadémia (Akademie der Bildenden Künste) festő szakára, ahol első évben Robin C. Andersen (1890–1969), majd másodévben Sergius Pauser (1896–1970) voltak a mesterei. Andersen Cézanne-rajongó volt, Pauser számára Matisse volt a festőzseni. Ez jó alapozás volt az útját kereső festő számára, de szándékai más irányba vezettek. Ráadásul nem akartak Ausztriában maradni, s mikor lehetőség nyílott továbblépni, Oslo felé vették az irányt. 1959-ben Judit újra sikeresen felvételizett, és két éven át az oslói képzőművészeti akadémia növendéke volt. Mestere itt Alexander Schulcz (1901–1981) norvég festőművész volt.

Közben kénytelenek voltak sokféle munkát vállalni. Nehéz évek jöttek, sokszor gyárakban dolgoztak. Judit megpróbált a festészetből megélni, portrémegbízásokat vállalt, közben kiállított Párizsban és Zürichben. Majd 1963-ban megszületett lányuk, Pauline, egy évre rá pedig fiúk, Per Jacob. Judit ekkor viszonylag jó állást kapott; a norvég műemléki hivatalba került, ahol fotóasszisztensként, retusőrként dolgozott hat éven keresztül. Bármilyenek voltak a körülmények és a viszonyok, esténként mindig festett. Aztán 1969-ben meghirdettek két tanári állást egy stavangeri iskolában, megpályázták és mindketten megkapták. 1970-ben a család Oslóból a tengerparti Stavangerbe költözött, ahol azóta is élnek. Mindketten a jó nevű Katedrális Iskolában tanítottak több mint két évtizeden keresztül; Péter művészettörténetet 1994-ig, Judit művészettörténetet és rajzot 1995-ig.

A valóságos és a művészi útkeresés párhuzamosan futott. Juditra kezdetben az absztrakt expresszionizmus tett mély benyomást, képei feszültséggel teli érzelmeket tolmácsolnak, organikus motívumai sokszor húscafatokra emlékeztetnek. Máskor egyértelműen figurális elemek, emberi végtagok vagy különböző fragmentumok jelentek meg a képein. Ez az egyensúlyozás a figurativitás és az absztrakció határán végül a hetvenes évek elején a figuratív ábrázolás felé mozdult el, emberi testrészek, anatómiai részletek foglalták el festményeit. Ez a változás valós élményből fakadt, tanulmányúton járt Rómában és Nápolyban, Michelangelo és Pompei, a római emlékek együttesen erősítették meg benne a múltidéző, konkrét citátumokkal teli képi világot. 1971-ben az egész világ Dürer születésének 500 éves évfordulóját ünnepelte, ez Juditot a művészeti korok újragondolására ösztönözte. Ekkor készült a Római szarkofág: Mantegna–Dürer-variációk (1972–76) című két nagy táblakép. A művész így emlékszik vissza egykori élményére: „1971 nyarán a Dürer-kiállításon Nürnbergben két reprodukciót vettem. Az egyik Mantegna: A tengeri istenek harca című rézkarcáról készült, a másik Dürer rajzáról, amit Mantegna rézkarcáról készített. Mantegna egy római szarkofágról kölcsönözte a témát, Dürer meg Mantegnától. Szerettem volna tovább kölcsönözni a gyűlöletnek és vak dühödt harcnak ezt az emlékezetes kifejeződését.”

Wellisch Tehel Judit: Kéklő várostöredékek 1., 1990, olaj, farost, 122×90 cm / Fotó: Kocsis László Zoltán

A nyolcvanas években a posztmodern korszellem érintette meg, igen korán, Judit festészetét. Felerősödnek a gyermekkor emlékei, a Molnár utcai ház szobordíszei, Budapest és Bécs eklektikus építészete városi mitológiává alakul a festő képein. Az antikizáló női és férfialakok, a vigyorgó vagy tátott szájú arcok a maszkok dermedt fintorait idézik. A háború és az ’56-os harcok nyomait eltüntethetetlenül őrzik a kőemberek, néha fenyegetőek, máskor szomorúak, talán megelégelték a falakhoz kötöttséget, s odébbállnak, és akkor majd összedől minden. Ők a citátumok citátumai, akiket az antikból, a reneszánszból, a barokkból hívtak át, korok és korszakok egymásra omló rekvizitumai, akik talán hamarosan elporladnak, de pusztulásukban is erősnek és fenségesnek akarnak mutatkozni. Talán az idő bohócai, akik oda-vissza járnak a múlt és a jövő között, vagy mindez csak a múló idő jövőképe?

 

WELLISCH TEHEL Judit: A múló idő jövőképei
Óbudai Kulturális Központ
San Marco Galéria
2020. január 17. – február 7.

Print Friendly, PDF & Email