Ahol swing van, ott út is van
CAPAZINE – LET’S DANCE

Nemes Z. Márió

Úgy érzem, van némi ellentmondás a CAPAZINE kezdeti önidentifikációjában, már abból a szempontból, hogy egy „underground” történetiséggel és kontextussal (is) rendelkező taktikát intézményesít vissza, mondván annak kívülség éthoszát felfüggesztette a „tisztán esztétikai” (vö. „belső törvényszerűségek”) dimenzió. Mintha lenne valamiféle kontextusfüggetlen szubverzitás („játékosság”), aminek jelentéstermelését nem határozza meg a médiumok történetisége és a művészeti tér politikai-ideológiai kartográfiája. Noha épp Certeau-tól tudhatjuk, hogy a taktika a gyenge művészete, miszerint csak a stratégia hatalmi helyfoglalásával szemben válhat felforgató csellé. A (fan)zine kultúra magyarországi boomja szerintem nem függetleníthető annak alulról szerveződő, önfinanszírozó, egyszerre individuális és (alternatív) közösségépítő taktikájától, mely az illiberális kultúrhatalom központosító törekvéseivel mint intézményi stratégiával, illetve a piaci struktúrákkal szemben válik felszabadítóvá. Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy a CAPAZINE esetében a felforgatás politikájának esztétikai semlegesítése (a kisajátítás újra elsajátítása) zajlik-e, vagy a felszabadító taktikák és intenzitások becsempészése az intézményi rendszerbe (egyfajta „belső” partizánmunka), esetleg valami harmadik alternatíva. Mindenesetre a Let’s Dance esetében már nem találhatunk utalásokat a (fan)zine ellentmondásos műfajiságára, ehelyett inkább a „magazine” ideológiamentes(ebb) kontextusa látszik érvényesülni.

CAPAZINE – LET’S DANCE (kiadvány) Fotó: Capa Központ

 

 

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ CAPAZINE-projektje 2018-ban indult el. A Gellér Judit és Mucsi Emese által kialakított koncepció szerint a projekt különböző területről érkező művészeket, teoretikusokat összekötő workshopból és a műhelymunka eredményeképpen létrejövő, műfaji határokat lebontó zine-ből, illetve a munkákat kiállítási szituációban bemutató tárlatból áll. A projekt fókusza minden évben variálódik, elsőként a „játék” fogalmából kiindulva (Let’s Play) zajlott a kísérletezés, míg az aktuális CAPAZINE a „tánc” hívószava mentén (Let’s Dance) kutatta a fotográfia és hang közötti esztétikai kapcsolatrendszert. A zine grafikai arculatát mindkét alkalommal Szmolka Zoltán és Vékony Dorottya tervezte, bár a Let’s Dance esetében Pentelényi Pálnak (aka DJ Gandharva) mint zenei szerkesztőnek is fontos szerepe volt, hiszen itt egy bakelitalbumról van szó, melyhez a műveket ismertető szövegek, illetve a nagyalakú színes fotók egyfajta bookletként társulnak.

Már ebből a rövid leírásból is látható, hogy a CAPAZINE esetében egy kivételesen összetett és évről évre megújuló médiumegyüttesről van szó. A Let’s Play bevezetőjében Gellér Judit és Mucsi Emese az apparátusok uralta, előre determinált állapotból való kitörés lehetőségeként határozza meg a játék fogalmát, miszerint – Certeau, Flusser és Manovich gondolataira alapozva – új kulturális gyakorlatokat kell létrehozni a médiaélet hatalmi stratégiáival szemben. A felforgatáscentrikus gondolatmenet egészen következetesen jut el a mainstream intézményrendszeren kívüli (fan)zine formátumhoz, mely az „információterjesztésre alkalmazott nyomtatott sajtó „félrehasználatának” egyik legjobban működő példája volt az internet megjelenéséig.” Ugyanakkor a szerzők kiemelik, hogy (fan)zine jelentése mára annyira kitágult, hogy a legkülönbözőbb műfaji, formai és infrastrukturális háttérrel rendelkező kiadványok is ide sorolhatók. „Egy tulajdonsága azonban változatlanul megmaradt: csak saját belső törvényei kötik.”

 

CAPAINE – LET’S DANCE, megnyitó. Fotó: Capa Központ

Úgy érzem, van némi ellentmondás a CAPAZINE kezdeti önidentifikációjában, már abból a szempontból, hogy egy „underground” történetiséggel és kontextussal (is) rendelkező taktikát intézményesít vissza, mondván annak kívülség éthoszát felfüggesztette a „tisztán esztétikai” (vö. „belső törvényszerűségek”) dimenzió. Mintha lenne valamiféle kontextusfüggetlen szubverzitás („játékosság”), aminek jelentéstermelését nem határozza meg a médiumok történetisége és a művészeti tér politikai-ideológiai kartográfiája. Noha épp Certeau-tól tudhatjuk, hogy a taktika a gyenge művészete, miszerint csak a stratégia hatalmi helyfoglalásával szemben válhat felforgató csellé. A (fan)zine kultúra magyarországi boomja szerintem nem függetleníthető annak alulról szerveződő, önfinanszírozó, egyszerre individuális és (alternatív) közösségépítő taktikájától, mely az illiberális kultúrhatalom központosító törekvéseivel mint intézményi stratégiával, illetve a piaci struktúrákkal szemben válik felszabadítóvá. Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy a CAPAZINE esetében a felforgatás politikájának esztétikai semlegesítése (a kisajátítás újra elsajátítása) zajlik-e, vagy a felszabadító taktikák és intenzitások becsempészése az intézményi rendszerbe (egyfajta „belső” partizánmunka), esetleg valami harmadik alternatíva. Mindenesetre a Let’s Dance esetében már nem találhatunk utalásokat a (fan)zine ellentmondásos műfajiságára, ehelyett inkább a „magazine” ideológiamentes(ebb) kontextusa látszik érvényesülni.

Juhász István András – Juhász Tamás: Virágkáka, 2019. Fotó: Capa Központ

Ahogy már említettem, a második workshop eredménye egy konceptuális hanglemezmű, mely hat fotográfus és zenész közös reflexióit prezentálja. „A tánc ebben az összefüggésben a részt vevő párok és triók közös cselekvéssorát, kollektív mozgását jelenti, ahol fényképek, állóképek kapcsolódnak zenei darabokhoz” – fogalmaz az eligazító szöveg. A monomediális irodalmi közegben szocializálódva én mindig irigykedve bámultam a képzőművészeti tér mediális fúziókra sokkal nyitottabb világát, sőt ez a „nyitottság” már jó ideje elmozdult a „trendiség” irányába, noha relatíve ritka a művészeti rendszert igazán átgondolt módon keresztbevágó projekt. A Let’s Dance ebből a szempontból üdítő és hiánypótló meglepetés. A szakmai előadásokkal is tagolt workshop formátum láthatóan nagyban segítette az egyes „párbeszédek” konceptuális elmélyítését, illetve az így létrejövő anyag esztétikai összegzését. A kiadvány és a kiállítás remekül kiegészítik egymást, hiszen a vizuális dimenzió ugyan a maga teljességében csak a Capa Központban tekinthető meg, de a kiadványhoz társított válogatás „kivehető” lapjaiból minden érdeklődő saját kiállítást építhet magának.

Talán Piti Marcell Hold-képek munkája az, amely – mozgókép lévén – egyedül a kiállításon érvényesül igazán Mákó Rozi Holdinvázió együtt című zajkompozíciójával. Ezt valahol sajnáltam, mert ez a Google Earth 5.0 (Google Moon) segítségével megalkotott és a zene frekvenciaváltozásaira hangolt Hold-utazás volt a kedvencem. Az égitest felszínét hangokkal feltérképező projekt egészen izgalmas módon írja újra – ha már médiafúzióról van szó – Wagner mitikus vízióját a zene hatalma által térré váló időről, noha ez a tér immár nem szakrális, hanem digitális „kívülség”.

Piti Marcell: Moon Scapes – Mákó Rozi: Moon Invasion Together, 2019. Fotó: Capa Központ

A médiumok mélyszerkezeti egybeprogramozását példázza Regős Benedek és Kaincz Orsolya Konstrukciója is, ahol heterogén textúrájú anyagokból (szét)szerkesztett environment alakult át „fotografikus kottává”, melyet Bartók György, Bolcsó Bálint, Nikolaus Gerszewski, Kaincz Orsolya, Krokovay Nóra, Mákó Rózi és Vajsz Kornél remedializált aztán zenévé. Hasonlóan „absztrakt” párbeszéd alakul ki Péter Áron Izsák és Szántó Tamás (aka Kisszántó) Mágnes című művében is, hiszen itt egy fogtechnikai olvasztókemence hőmérsékletfüggő színeffektusaira reagál a zenei anyag dallamvezetése és hangkészlete. Ezeknek a vizsgálódásoknak a művészettörténeti eredete többek között a FLUXUS-mozgalomban, illetve John Cage munkásságában keresendő. Ravasz András Cage-reframingje erre a történeti kontextusra reagál, miközben Cage egy zen kolostorban készült fotóját „fotózza újra”, melyet Juhász Tamás harangszó-dekonstrukciója (Harangok) kísér. Belicza László Gábor és Baráth Bálint Öt miniatűrje több párhuzamos taktikát alkalmaz. A tárgyi motívumokat töredékes láncolatokba rendező fotókollázshoz kapcsolódó öt zenei darab mind különböző módon viszonyul a vizuális jelekhez, a strukturális átfordítás, szimbolikus kapcsolódás, illetve a tematikus asszociáció egyaránt jelen van. Kedvencem a harmadik miniatűr, mely egy kihalt rovarfaj (meganeura monyi) hangjának spekulatív megjelenítésén alapul. A Virágkáka (Juhász István András – Juhász Tamás) és a Zugló (Nagy András–Dudás Marcell aka Marcel) narratívabb és/vagy figuratívabb projektek. Az előbbi a természetben való lét megismételhetetlen képeit-hangjait próbálja belső trippé formálni, míg utóbbi az urbánus téridőben utaztat emlékezethelyek között oda-vissza, ugyanakkor mindkét munkát összeköti egy melankolikus-nosztalgikus attitűd, mely a Let’s Dance gazdag anyagának – „klasszikus” értelemben vett – leglíraibb pillanatait eredményezi.

Juhász István András: Virágkáka, 2019. Fotó: Capa Központ

 

CAPAZINE – LET’S DANCE (kiadvány). Fotó: Capa Központ

 

CAPAZINE – LET’S DANCE, Capa Központ – Project Room
2020. január 14. – 2020. február 10.

Print Friendly, PDF & Email
2020-02-13T11:37:34+00:00 február 13, 2020|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!