Ami bennünket érdekel, arra nincs hatalmunk
A hekkelés, az önálcázás, a megtévesztés leleményes stratégiái
Nem gondolom, hogy indokolt lenne a tudománnyal kapcsolatos általános bizalmatlanság, ami persze nem azt jelenti, hogy hinni kellene mítoszaiban, vagy végső igazságnak kellene tekinteni. Ehhez amúgy a tudománytörténet, akárcsak a tudományfilozófia tudománya elég adalékkal és érvvel szolgál. A tudomány, ahogy semmilyen tudás, nem abszolút. És főként nem abszolútum. Kellő reflexióval rendelkező tudósok nem is állítanak ilyet.
GIF/Gustavo Rondon
Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?
Tillmann József A.: A mögöttünk lévő másfélmillió év során elég sok mindenhez alkalmazkodtunk. Ami persze soha nem lehetett könnyű. És vélhetően mindig meg kellett fizetni az árát. Egy idő után már nem lehetett erdőégetéssel vadászni, mert nem voltak már erdők, mert minden prérivé vált. Így aztán az indiánoknak más módszereket kellett találniuk a vadak elejtésére…
Történeti tudósítások szerint nagy szellemi és szociális változások kiváltói – az olyan spirituális megújulásokon kívül, mint amilyen Buddha vagy Jézus nyomán indult meg –, természeti katasztrófák, háborúk és járványok voltak. Egyébként tömegek nem szoktak maguktól arra a belátásra jutni, hogy meg kell változtatniuk az életüket. Erre csak kevesek, kis közösségek voltak képesek; régebben vallási közösségek, a filozófusok szektái, szerzetesek; újabb időkben az ún. reformmozgalmak, az életmódkísérletek és a különféle kommunái.
ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és a poszthumanizmus alapján való gondolkodás lehet?
TJA: Az antropocén viszonylag jól meghatározott, használható földtani fogalom, a földtörténeti korszakolás szerint azóta tart, amióta az ember maradandó nyomot hagy a földrétegekben, csak a kezdetét illetően folynak viták. A humanizmushoz illesztett különféle előtagokkal képzett fogalmak esetében viszont más a helyzet: szellemtörténeti tekintetben a humanizmus egy reneszánsz fejlemény, aminek ötszáz év múltán megfakult a fénye, így aztán az is jobban látszik, hogy milyen újjászületések láncolatának része. Ezekhez mindig elhalások is tartoznak, ezért lehet a bevégződésük után posztról beszélni.
A mai teóriatermelésre tekintettel ezek a sokasodó posztok: vélemények, azaz különféle személyes vagy diskurzusközösségek által kiötölt és közzétett statementek, amelyeket szerzőik vagy őszintén hisznek és vallanak, vagy mimetikusan másolnak, olykor apokaliptikus pátosszal adnak elő, máskor hűvös pozitivizmussal tálalnak. Marketingként is működik; ilyen bombasztikus fogalmakkal más irányzatok, mint pl. az „új realizmus”, is promotálják magukat.
A poszthumanizmus leginkább a globalizált politikai világban látszik érvényes kategóriának: különösen az emberi jogok alakulását és a kínai kolonizációt tekintve. Az emberi jog, akárcsak a humanizmus, európai fejlemény. A muzulmán világban a muzulmánoknak vannak jogaik, a nem-muzulmánok dhimmik, vagyis „védettek” – jogfosztottak. Kínában pedig nincs is jog, soha nem is volt, ahogy humanizmus sem, lévén hogy Kínától távol áll bármilyen eszmei vagy vallási elköteleződés.
Ezért számomra távlatosabbak azok az értelmezések, amelyek a mai jelenségek és folyamatok eredetére, a modernitás hallgatólagos előfeltételeire irányulnak, utópikus feltevéseire és mítikus fejleményeire kérdeznek rá.
ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?
TJA: A modernitás paradox vonásainak egyike az, hogy miközben egyre inkább a jövő igézetében élt – ezt ígérte kezdettől abszolútuma, a tudomány Francis Bacon óta (Veritas filia temporis / az igazság az idő gyermeke, vagyis amit ma nem tudunk, azt holnap fogjuk megtudni…) –, ténylegesen nem a jövőt, hanem a múltat sikerült egyre inkább megismernie. A kutatási technológiák fejlődésének köszönhetően evolúciónk sokmillió éves előtörténete a génjeink nyomvonalán elég jól kirajzolódik, emberré válásunk hosszú története felől is képbe kerültünk. Amíg 100 száz évvel ezelőtti világtörténetekben pár oldal vagy fejezet szólt a prehistorikus időkről, de még az 1960-es években megjelent tízkötetes Világtörténetben is csak egy, addig mára ez az arány majdhogynem megfordult, amint azt például Yuval Harari emberiségtörténete mutatja.
A jövővel kapcsolatos elképzelések ellenkező tendenciát mutatnak; a 20. századi sci-fi gyakran nagy időtávlatokra tekintettel íródott; Olaf Stapledon Az utolsó és az első emberek című regényében többszáz millió éves jövőt vízionál. A műfaj fénykorában, a 60-as években számos történet játszódik sokezer év múlva, míg az ezredfordulóra a jóval közelebbi jövők jellemzőek. Ezzel párhuzamosan az utópiákat egyre inkább a disztópiák váltják fel. Kivételek azért vannak; ilyen Daniel Suarez Daemon-trilógiája, amelyben alternatív életmódokat kereső, önszerveződő közösségekből épülő világhálózat bontakozik ki. A kis reccs regényvilágában pedig a különböző korokon át vezető hadjárat végül a különböző kultúrák és szubkultúrák közötti világbékére vezet, ami persze írója, Horváth Viktor iróniájának köszönhetően, az internet fölé magasodó Mesterséges Intelligenciával, a műholdon működő Szent Szellem szerver révén valósul meg…
ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?
TJA: Mivel nem ismerjük még a helyzet kimenetelét, a hatását sem lehet megítélni. Csak a nagyságrendje látszik kirajzolódni; úgy tűnik, nem alaptalan az állítás, hogy a II. világháború óta nem történt ilyen mérvű változás a világban. Feltehetően a mostanáig működő paradigmák és teóriák nagy része passé lesz.
ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A slow life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?
TJA: A gyorsulás – és általában a sebesség – problémája a 19. század óta időről időre felmerült, elméleti diskurzusa a 70-es évektől kezdődően, Paul Virilio munkái nyomán bontakozott ki, ezzel egyidejűleg a lassulásra irányuló elgondolások és gyakorlatok is megjelentek. A slow designt az ezredfordulóra datálják, de Dieter Rams már jóval korábban művelte, mivel szerinte ez az egyetlen esélyünk: Visszatérni az egyszerűséghez.
És vannak mások is, akik ennek jegyében dolgoznak: John Pawson, aki fotográfusként éppoly formátumos alkotó, mint építészként, de az egyszerűség magasfokú reflexiója, nagyszabású teoretikus programjának kidolgozása is neki köszönhető. [1] Példák vannak rá a filmben is (a Shirley Gustav Deutschtól, Az élet vendége Szemző Tibortól, de Forgács Péter filmjei is többnyire ilyenek), ahogy fotóban (Sugimoto Hiroshi, Czigány Ákos), és másutt is.
A különféle lassulási szlogenekkel meghirdetett mozgalmak – a slow livingtől a slow foodig –, akárcsak a keleti és nyugati meditációs eljárások és az ezekből származtatott pszichotechnikák alapjában terápiák: gyógyítási eljárások, amelyek az életmód kiigazítására, átalakítására, olykor átmeneti vagy egy-egy területen történő helyreállítására irányulnak. Az, hogy a szokásos élet sajátos lázállapot, méghozzá nemcsak a sebességláz folytán, korántsem újkeletű gondolat. A régi filozófusok tevékenységüket orvoslásként értelmezték; Epiktétosz egyenesen azt mondja tanítványainak, hogy a filozófus iskolája orvosi rendelő, „hiszen nem egészségesen érkeztetek ide”… A közkeletű elképzelésétől eltérően az antik filozófia nem elmekonstrukciók fejlesztéséből állt, hanem eredendően az élet vizsgálása és alakítása volt a centrumában. (Szókratész szerint meg nem vizsgált életet nem érdemes élni.) Az életművészet, az élettechnika (techné tou biou, ars vitae) elgondolásai és gyakorlatai erre irányultak. [2] Ezért is kapott nagy lendületet – Pierre Hadot munkássága nyomán – a filozófiai életművészet újrafelfedezése az ezredfordulón, bár ez errefelé nem nagyon érződött.
ÚM: Ha hirtelen átállunk, és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?
TJA: Ez vélhetően területenként eléggé eltérő hatású lesz, bár hosszabb távon mindenkit érint. Az egyetemi képzés alakítása az utóbbi időszakban egész Európában egyre inkább a hivatalnokok kezébe került, a mostani megoldások láttán nyilván még több ötletük támad a hatékonyság, a racionalizálás, piackonformitás és más hasonló hagymázak előmozdítása terén. Ahogy az ellenőrzés kiterjesztésében is: néhány egyetemen már most digitálisan kell könyvelni az órákat, távtanítás esetén a folyamatos követés technikailag egyszerűen megoldható, mégcsak nem is kell külön kamerákat felszerelni a tantermekben, miként az e téren élen járó kínaiaknál…
A művészeti szcénákra nézve országonként nagyon különbözőek lesznek a következmények, ez jól látszik: van ahol már millióeurós extra támogatásban részesültek, máshol újabb arénákat építenek a népség gyülemlésének, és a sportnak nevezett szórakoztatóipari üzletág heréit hízlalják.
ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?
TJA: Ezen a téren is országonként nagyon különbözőek az adottságok és a hagyományok. A legtöbb nyugati EU-országban a közszolgálati médiumok a köz szolgálatában működnek, és – ha vannak is torzulások és elhallgatások az ilyen-olyan pártérdekek és a leftista PC-ideológia következtében – nem egy bűnszövetkezet aljas propagandáját terjesztik. Vannak továbbá más, megbízható magánmédiumok, minőségi újságok, blogok, amelyek viszonylag jól működnek; megfelelőek az antennáik, van arányérzékük, rajta tartják szemüket a világon, nemcsak a Ká-medence kreclije van a homlokterükben. Persze ahogy a modern képviseleti tömegdemokrácia anomáliái egyre nagyobbá és nyilvánvalóvá válnak, úgy ez az egykor Negyedik hatalmi ágnak nevezett sajtóról, ill. médiumokról még inkább elmondható. Az ui. ép ésszel elfogadhatatlan, hogy akárkik megvegyenek egy lapot vagy más tömegmédiumot, majd – beetetve közönségüket, megvéve szavazatukat – bevásárolják magukat a közhatalomba, privatizálják és kisajátítsák az államot – ahogy ez korábban Olaszországban történt. Friss példa a korábban mérvadó európai lapnak számító Le Monde esete, amelyet egy cseh oligarcha vett meg, nyilván abból a pénzből, amiért szorgos munkával megdolgozott.
A behálózott világban a tájékozódás nem könnyű; sok időt emészt fel, és fáradsággal jár, a kínálat csábításával szemben védelmi stratégiák és jól szűrő, áttekintő szemlék kellenek. (Német területen a perlentaucher.de ilyen.) És kell hozzá a nyelvtudás – mert a világról még az egyébként korrekt magyar médiumok is eléggé esetlegesen és aránytalanul tudósítanak. Ahogy a kritikai képességek használata is elengedhetetlen – különösen a keresők és „közösségi” médiumok algoritmusok ajánlatai esetében –, különben egyre egyszínűbb és zártabb buborékban találja magát az ember.
ÚM: „Nemcsak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben, illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét jelenlegi eszkalálása véleménye szerint milyen következményekkel járhat?
TJA: Viriliónak a sebességgel, a technológiával és a médiumokkal kapcsolatos felismerései, teóriái, elemzései jórészt maradandó érvényűek; még akkor is figyelemreméltóak, ha gyakran elszáll extrapolálásai során, vagy túlhúzza ítéleteit a retorikai hevület. S persze nála is tekintetbe kell venni a francia teoretikus diskurzusokban dívó szokásrendet, mert ezek eléggé eltérnek az egyébként elterjedt (angol, német) beszédmód mintáitól: a szalonokból ered, és az ékesszólás sziporkázó szóvirágai, hol dallamos, hol karcos szólamai, az ismétlések körei a velejárói. (Bár redundanciája még messze elmarad Derridáé mögött.) Ezt azért kell itt megjegyeznem, mert a távjelenlét kérdéséhez olyan nagyívű gondolatmenet nyomán jut el, melyben a filozófia végpontja és a létezés problémája szóba kerül…
Nem gondolom, hogy a teleprezencia jelenségét ilyen végső kérdésekre kiélezve kellene értelmezni, bár kétségkívül felvet filozófiai és ontológiai kérdéseket is, és arra hajlamos egyéneknél képes károkat okozni. Magam úgy vagyok ezzel, mint egyébként Virilio is – ahogy a Beke Lászlóval folytatott beszélgetésében – mondja: „keresztény vagyok, szeretem a testeket” [3]… Ezért úgy tűnik, hogy ennek a technológiának a hatása – a vesztegzár és a társadalmi distancia múltán – fel fogja erősíteni a közelség, a közvetlen jelenvalóság vágyát. Én legalábbis fokozott várakozással tekintek a személyes találkozások, különösen a barátaimmal való találkozás elé…
ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?
TJA: Erről a történelem elbeszélései és a politikafilozófia s persze a helyi folyamatok mellett a rendszerelmélet elég tanulságokkal szolgál: a hatalmi elhatalmasodás már enyhébb fokon is elszigetelődéssel jár, a döntések következményeiről csökken a fídbek, a folyosó lesz a legfőbb szűrő (Carl Schmitt), [4] a lakájok és csókosok csatornái viszik a híreket; így reális visszajelzések nélkül egyre kevesebb a korrekció – ami a hatalmi dölyf fokozódásával együtt garantálja a csődtömeg kibontakozását. Amit persze olykor sokáig el lehet nyújtani, mint azt Kuba esetében látni… A demokratikus döntési folyamatok viszont hosszadalmasan zajlanak, ezért válsághelyzetben olyan demokratákra van szükség, mint amilyen Churchill volt.
ÚM: Akár saját szakterületét tekintve, milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?
TJA: Tavaly két kollégával, Miklósvölgyi Zsolttal és Szentpéteri Mártonnal közösen tartottunk egy Jövődesign kurzust a MOME Doktori Iskolájában, ebből egy kutatócsoport kezd kibontakozni. A jövő designját persze egyszerre értjük ironikusan és komolyan is, az előbbi viszonyulás indokoltságát a múltbéli jövőkről alkotott elképzelések indokolják, a komolyságát pedig annak belátása, hogy „a jövőre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövőt” (Soros György). Hasonló kezdeményezések máshol is vannak, a Kolding School of Designban dán kollégáké ilyen.
Az utóbbi években megjelentek különböző etnofuturista teóriák (afrofuturizmus, sinofuturizmus stb.) és mozgalmak, van a hungarofuturizmus is. Ennek tengelyében a képzelet formáinak térben és időben történő áthangolása, a helyi pre- és posztmodern narratívák megszaladásai, a csodaszarvastól a Szíriuszig vezető fantazmák eltérítése, nagyvonalú integrálása áll – a jövőre vonatkozó sejtések feletti monopólium birtokba vételével. [5]
Vannak aztán művészek, akik már évek óta az életalternatívák területén dolgoznak; ilyen Kaszás Tamás és Lóránt Anikó, akik munkáikban a permakultúrát az agrárkultúrán túlmenően értelmezik és élik. Vagy említhetem még Cserne Klárát, aki tavaly apokalipszistréningeket, kreatív túlélési gyakorlatokat szervezett.
ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?
TJA: Nem gondolom, hogy indokolt lenne a tudománnyal kapcsolatos általános bizalmatlanság, ami persze nem azt jelenti, hogy hinni kellene mítoszaiban, vagy végső igazságnak kellene tekinteni. Ehhez amúgy a tudománytörténet, akárcsak a tudományfilozófia tudománya elég adalékkal és érvvel szolgál. A tudomány, ahogy semmilyen tudás, nem abszolút. És főként nem abszolútum. Kellő reflexióval rendelkező tudósok nem is állítanak ilyet.
Ha felnézünk a csillagos égre, elég masszív, kikezdhetelen bizonysággal magasodik fölénk. Határtalan fenségét és rendjét a régi görögök ékesnek és ragyogónak nevezték – ez a kozmosz eredendő jelentése. Amikor pedig kétely támad, érdemes Erdély Miklós Mondolatát felidézni:
Ha kétfelé mereszted szemed: az egyre kisebbre és a beláthatatlan
nagyra, akkor belátod, hogy ugyanazt látod, és eltűnik napi bánatod.
ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósol”?
TJA: Valószínűnek az látszik, hogy az epidémia felgyorsítja a totális ellenőrzés technológiáinak kiépülését és elterjedését. Ezeket Kína már korán elkezdte megvalósítani: a kommunizmus – miként Lenin elvtárstól tudjuk – szovjethatalom + villamosítás, azaz pártszerű bűnszövetkezet + digitális totalizmus. Ennek az exportálása már korábban elkezdődött, ezentúl még jobb üzlet lesz: az ún. szociális pontrendszerrel kombinált arcfelismerő és egyéb azonosítók, hard- és szoftverek iránt a különféle színezetű diktatúrák részéről megvan a kereslet.
A demokratikus politikai kultúrával rendelkező országok esetében remélhető, hogy ellenállnak az ilyen technikák csábításának, és ha élnek is ilyenekkel, a visszaéléseket képesek lesznek feltárni. A retardált kelet-európai régióban a korábbi egyöntetűséghez képest egyre erősebbek az eltérések, így a jövőjük is különbözőképpen alakulhat. A létezés magyar lejtőjén lendületesebb lesz a haladás, ezt a Nemzeti Elsötétedés Rendszerének újabb lépései jól mutatják, egyre gyorsabban süllyed saját sötét lehetőségei mélyére.
Ám ezek a tendenciák vélhetően mégsem vezetnek a múlt század totális társadalmaihoz hasonló állapotokra. Ez részint a szellemi helyzet, részint a technológiák különbözősége miatt látszik valószínűnek: nincs jele annak, hogy a népesség nagy része a nemzetközi vagy a nemzetiszocialista hiedelemvilágot, netán bármi hasonlót hevesen vallana. A kínai kommunista katyvasz kötőanyagként körülbelül olyan konzisztens és szilárd, mint a NER által terjesztett nemzeti lepedék.
Technológiai téren a digitalizáció nemcsak a hatalmi eszköztárat erősíti, hanem – mint a hadtörténet során mindig – lehetőség az ellenfegyverek fejlesztésére. Ilyenek már léteznek, és még inkább lesznek. Globálisan e tekintetben alighanem az internet műholdakra telepítése a legjelentősebb fejlemény, válságok esetén ui. a diktatúrákban szokás lekapcsolni a hálót (már ahol van ilyen; Kínában erre nincs szükség, ott kizárólag a komenista párt saját hálózata működik). Korábban erre már Törökországban és nemrég Iránban volt példa. Nyilvánvaló, hogy krízishelyzetben nem csak az ilyen országok paranoid hatalmasai élnek majd ezzel – amennyiben még módjukban áll. Ettől persze még nem biztos, hogy „ki lehet vonulni a helyhez kötött társadalmi és politikai ellenőrzés világából” – mint Manuel Castells véli[6] –, szükség lesz a hekkelés, az önálcázás, a megtévesztés leleményes stratégiáira, kreatív taktikai megoldásaira, így művészek és informatikusok és mások együttműködésére. Amihez persze jó, ha el tudjuk mondani Epiktétosszal egybehangzóan: „Amit hatalmuk van megtenni, arra mi nem adunk; ami bennünket érdekel, arra nincs hatalmuk.”[7]
Tillmann József A. egyetemi tanár. Történelem és esztétika szakot végzett az ELTÉn; volt garázsmester, szörftanár, fordító, utiköny- és folyóiratszerkesztő. Az 1990-es években Monory M. András rendezővel az MTV Ezredvégi beszélgetések sorozatát készítette. 1991-2009 között a Pécsi Egyetem tanított. 1994-től tanít az MKE Intermédia tanszékén. 2000 óta tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, a MOME Doktori Iskolájának vezetője.
[1] Tillmann J. A. Egyetlen esélyünk: az egyszerűség. John Pawson Minimumának ajánlása K.u. K. Filozófia
[2] Tillmann J. A.: Életgyakorlatok – Az antik filozófia praxisáról, LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2016. 26. https://filoszofia.wordpress.com/2016/12/02/tillmann-j-a-eletgyakorlatok-az-antik-filozofia-praxisarol/
[3] Paul Virilio beszélgetése Beke Lászlóval, Vigília 1989/6
[4] Carl Schmitt: Dialógus a hatalomról, Vigília 1991/2 120.
[5] Hungarofuturista Kiáltvány https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/hungarofuturista-kialtvany.html
[6] „Az áramlások tere párhuzamosan létezik a helyek terével (…) a világelit a meghatározó tevékenységekben az előbbire támaszkodik, mivel ez a tér hatékonyabb, és segítségével ki lehet vonulni a helyhez kötött társadalmi és politikai ellenőrzés világából.” Manuel Castells: A tudás világa, Napvilág, Budapest, 2006, 63.
[7] Epiktétosz: Beszélgetések [1,9,21], in Epiktétosz összes művei (Steiger Kornél fordítása), Gondolat, Budapest, 2014, 36.
Az interjúsorozat további részei itt olvashatóak: