Jankó Judit

Freund Éva képzőművész először szobrász szakon végzett, aztán művészetterápiát tanult Pécsett, most pedig filmrendezést a Lumiére Filmiskolában. Munkái sok szálon kötődnek az irodalomhoz, a szövegekhez, korszakonként verseket is ír. Kísérleti filmjét online vetítik a nyári fesztiválokon, és azt reméli, októberben megvalósul a kiállítása. De mindegy is ez a sok címke – Freund Éva arra törekszik, hogy a meditációt életstílussá alakítsa, és megtanuljon leválni az anyagról. Izgalmas cél ez egy szobrásznak. Karanténinterjú.

 

Freund Éva: Melting (3’18”) video still „Slow Art” Cered – Vantaa Symposion 2019, Vantaa, Finnország

Miért Pécsett karanténozódtál be?

Freund Éva: Amikor érzékeltem a háborús pánikra hasonlító hangulatokat, ahogy mindenki túlreagálta egy kicsit az egészet, és elkezdett terjedni, hogy le fogják zárni Budapestet, akkor én arra gondoltam, hogy a lehető leggyorsabban lelépek a belvárosból, mert nagyon utálnék tökegyedül, egy üres lakásban csapdába esni. Eljöttem Pécsre, a természet, a Mecsek közelébe, megírom a disszertációmat, befejezem a rövidfilmjeim vágását, leadom, amit le kell a filmes suliba, és videókat szerkesztek.

Hogyan hat rád a karantén?

FÉ: Érdekes módon kicsit a DLA-témámhoz is kapcsolódik. Sikerült egy olyan lakásba költöznöm, ami a főút mellett van, úgyhogy nem is igazán drasztikus az elválásom a zajtól és forgalomtól. Ez nem baj, egyébként is elég radikális ez a változás. De gyönyörű az erdő, és gyönyörű a Mecsek, szép tavasz van. Itt él két barátom, velük néha találkozom, de inkább visszavonultam, befelé figyelek.

 

Érzékeny vagy a hangokra? Az installációidnál is mindig fontos a hanganyag.

FÉ: Gyakran kapcsolódom emberekkel, akik nagyon érzékenyek hanghatásokra, vagy különösen fontos nekik a zene, de nálam szerintem inkább az atmoszférikus hatásra való törekvés erős. Minden érzékszervre szeretnék hatni, és több olyan munkám van, a Glaswege például, ahol az atmoszférateremtés a hanghatásban érhető tetten.

Rendszeresen hozom magam olyan helyzetbe, mint most is, hogy meg kell találni a középpontomat. Az otthon fogalma fontos téma számomra, az egész lehorgonyzásprobléma pedig most nagyon kortárs dolog is. Gondolok itt ilyesmikre, hogy hogyan ne dekonstruáljuk a fizikai teret, miközben ennyi virtuális hatás ér minket. Ennek az élménynek a rehabilitálása zajlik, most, legalábbis bennem; elég nagy mélyfúrásban vagyok. A karanténhelyzet óhatatlanul ráerősít arra, hogy el lehet indulni befelé és dolgozni magunkon. Nem akartam figyelmen kívül hagyni azt a belső hangot, hogy erre a lelassulásra régóta igényem van, élek a lehetősséggel, ezért vagyok itt Pécsett.

Izolálva vagyunk, amire te ráadásul rátettél még egy lapáttal. Most mit csinálsz? Miken gondolkozol? Mivel foglalkozol?

FÉ: Általában párhuzamosan több dolgot szoktam csinálni, és az is jellemző rám, hogy az intenzitásra ráteszek még egy fokozatemelést. Legalábbis így tűnhet kívülről. Miközben ez konkretizáció. Kihangsúlyozom, ami számomra lényeges egy helyzetből, megkeresem mi a jelenségnek vagy a folyamatnak a számomra döntő momentuma, aztán megragadom, és azt akarom leginkább átélni. Mint most. Úgy legyünk összeköttetésben, hogy szeparálódunk. Erre a természetközeliség a legalkalmasabb. Sokat foglakozom azzal a kortárs problémával egyébként is, hogy mennyire túl vagyunk terhelve digitális képekkel, információkkal, és emiatt egyre nehezebben tartjuk életben az érzékelésünk minden érzékszervre kiterjedő teljességét.

Freund Éva: Crossing Paths (9’54”) film still, 2019, Rovaniemi, Finnország

Nem a semmibe mentél azért. Pécsett tanulsz a doktori iskolában, és ott végezted a művészetterapeuta szakot is.

FÉ: Már nincs itt tanulói jogviszonyom, a végjáték zajlik: az abszolutóriumot már meg kellett csináljam, mert szükséges a továbblépéshez, a szigorlathoz, a disszertáció megírása pedig a védéshez. Most a karantén idején a DLA-dolgozatom témavázlatát raktam össze. Térpoétika – interdiszciplináris közelítések a helyspecifikus installációhoz – ez a címe. A határokról szól, és a formák megtalálásáról. A csavar benne, hogy mintha a forma a formakeresés formája lenne. Engem a határterületek érdekeltek mindig is, például az elméleti, művészetfilozófiai kérdések terei, formái, megnyilvánulási módjai. Munkáimban is a kognitív, intellektuális szellemi tér szokott az anyaggal összemosódva találkozni. Az üveget mint anyagot, amivel egy időben előszeretettel dolgoztam, úgy találtam meg annak idején, mint ami egyfajta félanyagi dimenzióba visz.

Félanyagi dimenzió? Mit jelent ez?

FÉ: Az üvegnek egyszerre van esztétikai és szimbolikus jelentéstartalma, ami szerintem kapcsolatba hozható a szellem és az anyag találkozásának dilemmájával, és valahol ennek a határán keletkező plazmatikus dolog érdekelt. Ilyenek a hajlított üvegszilánkokra írt szövegek például, amik verbális, nyelvi kódba átültetett információk, másfelől formák és anyagok. Ez is határképződmény. Határterületeken dolgozom akkor is, amikor művészetelmélettel foglalkozó társakkal vágok bele közös projektekbe. Szeretem az együttműködéseket, mindent, ami dialogikus és amiből egy harmadik dolog keletkezik. Munkáimban a szubjektív teret, a képzelet terét a valóságos, fizikai térrel hozom összefüggésbe, ezt is egyfajta dialógusviszonyként élem meg. A teret magát tekintem médiumnak, mely egyszerre szubjektív és kollektív dimenzió, valamint az e kettő közti átjárhatóságot testesíti meg. Analitikusan állok mindenhez, de most nem az analízis ideje van, inkább videókon pörgök, amiket amolyan karanténjegyzetek módjára veszek fel, és előbb-utóbb összerakok belőle valamit. Szóval most inkább egy filmes gondolkodásban vagyok benne.

 

Merthogy mindeközben a Lumiere filmiskola rendező osztályába is jársz. Mi a célod vele?

FÉ: Időbe telt, míg feloldottam a fura tiltásokat arról, hogy mivel nem foglalkozhatok, rájöttem, bármerre elindulhatok, bármelyik médium az enyém is lehet. Egy viszonylag hosszú folyamat végén jutottam el oda, hogy egyre több videót készítek. Amikor a helyekkel, terekkel dolgoztam, ezeket az atmoszférikus installációkat sokszor úgy éltem meg, mint mozdulatlan narratívákat, amelyek egy idő után kiolvadnak a dermedtségükből. Ezen a ponton lépett be az idő, és vele együtt a film. Még formálódik, hogy melyik ága pontosan, most két kísérleti filmet fesztiváloztatok.

Eredetileg szobrász szakra jelentkeztél. Miért oda?

FÉ: A művészetterapeuta-képzésen volt róla szó, hogy az agyagozás melyik életszakasz traumáihoz visz vissza, és az ezzel való alkotás mennyire gyógyító hatású. Persze ez ennél jóval összetettebb kérdés, de tény, hogy gyerekkoromban sokat agyagoztam, és mindenből alakokat gyúrtam, amikből aztán sztorikat gyártottam. Egyszerűen így alakult, hogy a szobrászathoz tudtam a legkönnyebben kapcsolódni. Jólesett az anyaghoz kapcsolódás sokáig, de egyre inkább hiányzott a szellemiség, sőt néha ma is fájlalom, hogy nem végeztem el egy bölcsész szakot. Pécsett kezdtem szobrász szakon, onnan három év után átjöttem a Képzőre Budapestre, ahol már installációba ágyazott performansszal diplomáztam. Fontos szerepe volt ott is a hangnak, ment egy kétcsatornás videó, s két egymás felé fordított tükör mögött álltunk, én és az alteregóm. Rögtönzött varázsigéket motyogtam, a másik lány énekhangon improvizált. Az átalakulás analízise volt, fázisokra bontva, a szitakötőszárnyak sokáig elkísértek, a Samsara fesztiválon Siófok-Törekiben is készítettem egy installációt belőlük, amit aztán megvett a fesztivál, azóta is ott van, csak megváltozott formában. Aztán elengedtem ezt a szárnyasdit.

Freund Éva: Glaswege helyspecifikus installáció, Magyar Műhely Galéria, 2018, Budapest, fotó: Hankó Tamás

Mitől függ, hogy milyen médiumot választasz az alkotáshoz?

FÉ: Egy időben többet írtam, és tagja voltam egy írócsoportnak, de én akkor is, ott is, mint mindenhol, azt éreztem, valami hibrid műfajt keresek, ahol a két leginkább engem érdeklő dimenziót, a 3D-t és a költészetet összehozhatom. Ezért lett a határterületek vagy közös halmazok keresése a DLA-témám is. Az írásnál nem éreztem elégnek a két dimenziót, de őrizgetek mindent, amit leírtam. Talán a pszichés kontinuitásom fenntartásához kellenek, miközben a régi rajzaimtól például könnyűszerrel megváltam. Sokszor terápiásan írtam, egy hosszú időszakon végigkísértem magam, és nagy élmény volt, amikor egyszer csak kijáratok keletkeztek. Mikor elkezdtek ezen az egyszerű, önmagammal való dialektuson túlmutatni. A Glaswege-kiállítás után egy szerkesztő kérte tőlem az üvegre írt szövegeket, és hiába biztattak időtől időre a barátaim, hogy vállalhatók, valahogy nem küldtem el.

Jellemző rád a destruktív magatartás?

FÉ: Sokszor akadályozom magam, nem engedem magam érvényesülni. Úgy érzem, még nincs kész, de hát sosincs kész, ez egy maximalizmus, ami visszafordul. Nem az a baj, hogy nem fejezem be, mert de, csak nem érzem elég jónak, vagy nem érdemlem meg. Jó kérdés.

Nem akartalak a mélylélektanba vinni.

FÉ: Nem baj. Nem zaklat fel ha mélyre megyünk, sőt inkább túl otthonosan mozgok ott lent, és nem veszem észre, hogy belecsúsztam, a másik talán nem akart ennyire lemerülni.

A képzőművészeti tevékenységedet könnyebb megmutatni, mint az írást?

FÉ: Eleinte rá kellett vennem magam a rendszeres dokumentáció készítésére, de igyekszem a munkáimat mások számára érthetően bemutatni, és törekszem arra is, hogy semmit se tartsak vissza. Jellemző rám, és sokáig nehézséget okozott a fragmentáltság. Sokat dolgoztam azon, hogy képes legyek fókuszálni, strukturálni a tartalmakat. Az anyagtól indultam a szobrászattal, de volt egy anyagba zártság élményem. Amikor először jöttem el Pécsről, akkor elutaztam három hónapra Indiába, és ott lett elsőként önazonosság-élményem. Nekem fontos egy archaikus maghoz való visszatérés, egy ősi self felébresztése. Jellemző volt, hogy performatív módon közelítek a dolgokhoz, s ez az irány elvezetett ahhoz, hogy egy hely/tér összes layerével dialógusba lépjek. Azóta így dolgozom. A szöveg is az installáció, a performansz eleme, egyik layere. Az üvegcseppes – Heterotópia című – munka, ami a pécsi Nádor Galériában szerepelt a doktori iskola kiállításán 2019-ben, jó példa erre. Arra törekedtem, úgy hozzak létre jelenlétet, hogy az anyag szerepe az legyen, hogy a környezetet tükrözi vissza. Az allocentrikus perspektíva fontosabb számomra, igyekszem az egocentrikus fókuszt lehalkítani. A tükörfelületű cseppek plazmaszerű ismeretlen anyagnak tűnnek, és kitakarnak a földre vetülő szövegárnyékokból egy részt, így csak sejthető, fragmentáltan olvasható a tartalom. Minden oda, arra a térre készült, sokáig figyeltem mikor, miként esik be a fény, arra az adott ablakra írtam a szövegtöredékeimet, és előre kiszámoltam a megnyitó időpontjára a látványt. Ennél a munkánál kezdődött a poszthumán tekintet és az objektumorientált ontológia begyűrűzni nálam. Itt kezdődött talán az a folyamat, ami később a K. A. S. Galériában bemutatott Layered Presence című installációmmal folytatódott, hogy kiürítem és funkciójától megfosztom azt a teret, mintha a tér meditálna. Az utcafrontról bevetülő árnyékokat vetítettem a falra az időben késleltetve, egymásra rétegelve. Ugyanez hangban is megtörtént: a galéria előtt elhaladó járókelőkkel készített interjúkat és az utcáról beszűrődő zajokat egy hanganyaggá állítottuk össze Bodnár V. Dáviddal, ez a térben hallható volt.

 

Az átalakulás rögzítésétől eljutottunk egy nagytotálig, a poszthumán figyelő tekintetig. De van itt valami más is, ami talán a szövegekben érhető tetten. Az emlékek. Az emlékezet ügyei.

FÉ: Ez ugyanúgy beletartozik a Layered Presence, a rétegelt jelenlét témakörébe. Amikor egy adott helyszínen elkezdek kapcsolatba lépni az ott talált dolgokkal, dialógusviszonyba lépek magával a térrel, és emléktöredékekre is bukkanok. Azt élem meg ilyenkor, hogy én individuumként kapcsolatba lépek valami kollektívvel, és ott ebből a kommunikációból, ezen a határterületen születik valami. A finn filmem is ilyen volt. Nem feltétlenül értette a környezetem, miért foglalkozom az őslakos számikkal, meg miért mentem az északi sarkra, de a végére kiderült. A végén ott a forrás. A finn film és egyáltalán ez az út nagyon fontos állomás számomra. Ez volt az első, kísérleti, folyamatában alakuló filmem. Három részből áll, három interjúra és egy esszére épült Az első része ennek egy szubjektív közelítés, a belső tripjeim a jéggel, a második a társadalmi, az őslakos számik, a konfliktusaik. Azért Crossing Paths a címe, mert egy társadalmi-politikai érdekütközés van az őslakosok és a kapitalista fogyasztásorientált társadalom közt. Korlátozzák az őslakosok jogait, akik mindig perelnek, van, amikor megnyerik, van, amikor elvesztik, ezt kezeltem metaforikusan. A film harmadik része egy spirituális utazás eredménye volt, miközben az EU legészakibb pontjára mentem. A mi pszichénknek is van egy archaikus része, érdekel, hogyan viszonyul a civilizált énünkhöz.

Freund Éva: Heterotópia helyspecifikus installáció, részlet (változó helyszíneken), 2018

Freund Éva: Heterotópia helyspecifikus installáció, részlet (változó helyszíneken), 2018

Ez egy tudatos projekt volt?

FÉ: Egyszerre intencionális és egyszerre véletlen nálam minden, mindkét irányból tudok érvelni. Tudom azt képviselni, hogy szándékosan mentem a mi világunk legészakibb pontjára, hogy találkozzak ezzel a jeges fragmentált énemmel, és ott történjen velem, ami aztán történt is. Közben ezt nem lehet direkten keresni, ezt hozza valami. Fel kell ismerni, hogy most az a sodrás jön, amire nekem fel kell ülnöm. A sarkkör minden értelemben forrástalálás volt. A legészakibb ponton találkoztam egy autentikus személlyel, aki sámánisztikusan érzékeny volt, és kapcsolatban volt a hellyel. És közben magam is kialakítottam a kapcsolatot egy folyóval ott, ahol laktam, abból lett egy másik film az Artcolony Cered helsinki művésztelepén. Aztán valaki arrafelé mozdított, hogy menjek el a hármas határra a Teno folyóhoz, Norvégia, Finnország és Svédország határvidékére. Elkezdett vonzani engem az a hely, aztán valaki mesélte, hogy halászati jogokkal kapcsolatban ott pert nyert a finn állam ellen a számi közösség. Hallottam milyen tiszták ott a vizek, milyen erős a természet. Jött a szándék, aztán egy kontakt, egy fuvar, érkezett egy segítő, lett körülöttem egy pár fős stáb, összeálltak az energiák. Ilyesmi meg szokott történni, ha nyitottak vagyunk rá. S aztán persze megint minden szétesik, és az ember kezdheti a puzzle-ezést egy újabb perspektívából.

Készülsz egy kiállításra, hogy áll ez most?

FÉ: Még az apokalipszis előtt terveztünk egy helyspecifikus installációt októberre a K. A. S. Galériába Péter Szabinával, vele korábban is dolgoztunk már együtt. Remélem addigra már helyreáll az élet. Úgy tervezzük, a galéria adottságából kiindulva akváriummá alakítanánk át a terét. Itt szintén megjelenik az üveg mint akvárium, a spontán optikai hatások, hang- és videóinstalláció, melyet a vízszerűség, a fluiditás jellemeznek. Gestaltdilemmák. Hidrofeminizmus. A befogadó és a tér találkozására apellálunk, ezt az élményt próbáljuk rizomatikussá, fluiddá tenni: nincsenek éles határok, áthatolhatatlan struktúrák, egy keringés részei vagyunk, határaink, mint a membránok, áteresztőek. A víz nem egy tőlünk különálló entitás, hanem benne vagyunk, és az egy velünk. Rajta keresztül tudjuk elgondolni azt a kölcsönös viszonyrendszert, amiben élünk, és függésben (áramlásban) vagyunk egymással.

Freund Éva

Freund Éva (1985, Budapest) képzőművész 2011-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, 2016-ban elvégezte a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar és a Művészeti Kar által közösen indított Művészetterápia posztgraduális képzést, 2019-ben pedig a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskolájának képzését. Doktori kutatásában a textus és vizualitás közös határterületeit vizsgálja a helyspecifikus installáció kontextusában, háromdimenziós és/vagy időalapú munkákon keresztül: installáció, performance, film. 2019-ben Erasmus ösztöndíjjal egy szemesztert a Lapin Yliopisto University of Lapland Audiovisual Media szakán töltött. Kísérleti filmje többek között a most zajló 66. Oberhauseni Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál versenyébe jutott be. Önálló kiállításai Budapesten és Finnországban voltak.

Print Friendly, PDF & Email