Egy szelet rajz

Rajzkiállítás a MODEM-ben

MODEM, Debrecen, 2014. III. 2–VI. 29.

Lóska Lajos

Szabadkéz. Rajz a magyar képzőművészetben tegnap és ma címmel rendezték meg az 56 magyar művész munkáit felvonultató kiállítást a debreceni MODEM-ben. A kurátorok, iski Kocsis Tibor és Kukla Krisztián a tárlatot ajánló szórólapban foglaltak szerint „az autonóm képzőművészeti rajz modern és kortárs tendenciáit…” kívánták a nagyközönség elé tárni. A műfajt bemutató ismertetőjükben szólnak a rajz 20. század elejéig tartó alárendelt szerepéről, a napjainkra bekövetkezett változásról, „a minimalizmus, a konceptualizmus és a performansz” hatására végbement folyamatról, amelyben „a fokozott reflexivitás és a művészi önértelmezés egyúttal elfordulást is jelent a rajz hagyományos elképzeléseitől”. A rajz legújabb térnyerését értelmezésükben nem magyarázhatjuk csupán azzal, hogy a művészi eszme hordozója, de azzal sem, hogy a legközvetlenebb kifejezési forma: „A rajz egyszerre önmagára és valami másra vonatkozó rendszer, s egyben konstruktív, a mindenkori valóság elsajátításában az egyszerűség, az összpontosítás és a könnyedség álcáját ügyesen használó médium.”
Természetesen eltöprenghetnénk azon a ki nem fejtett állításon, hogy önmagán kívül mi az a „más”, amire még vonatkozhat a rajz, és miért álca az egyszerűség, az összpontosítás és a könnyedség. Ehelyett irányítsuk most a figyelmünket arra a tényre, hogy a válogatás jelentős része (Bukta Imre, Kovács Attila, Bak Imre, Maurer Dóra, Galántai György, Kelemen Károly, Pincehelyi Sándor, Asztalos Zsolt, iski kocsis Tibor, Szíj Kamilla, Szépfalvi Ágnes, Gerber Pál, Albert Ádám, Tibor Zsolt stb. munkái) 2012 és 2013 fordulóján bemutatásra került Budapesten a Viltin Galériában. Annak a Rajz.OK című kiállításnak a kurátora szintén iski Kocsis Tibor volt, tehát a budapesti anyag kibővített, továbbfejlesztett variációjával találkozhatunk most Debrecenben.
Meglepetés éri viszont a kiállítás címe alapján összefoglaló anyagra számító látogatót, amikor a teremben lépve néhány figurális munkától eltekintve rajzművészetünk egy fontos, ám viszonylag szűk – konceptuális és minimal – szeletével szembesül. De ha még utalna is a cím erre a szűkebb keresztmetszetre, akkor is elgondolkodtató, hogy a több mint harminc esztendeje (1982 óta) működő salgótarjáni Országos Rajzbiennále (újabban triennále) több száz résztvevője közül miért csak egy-két művész szerepel, miért maradtak ki stílusirányzatok és nemzedékek – csak a Józsefeknél maradva Gaál József, Szurcsik József és Baksai József generációja – a kollekcióból. Nagy jóindulattal sem állíthatjuk tehát, hogy a rendezők valamiféle összegzésre törekedtek, sikerült viszont egy vitára ösztönző anyagot összeválogatniuk, és manapság már ez sem kis dolog.
Az áttekintés érdekében az tűnik legcélravezetőbbnek, ha időrendben és a stiláris jellemzőik alapján tekintem át a kollekciót. A tárlat praktikusan a helyi Antal–Lusztig Gyűjteményből, illetve a Barcsay-hagyatékból származó, zömmel háború előtti munkákkal (Nagy István, Vajda Lajos, Ámos Imre és Barcsay Jenő lapjaival) indít. Ez után a kurátorok vállalt koncepciója szerint az anyag nem követi az időrendet, mégpedig azért, hogy „…a kiállított művek a maguk egyediségében, valamint egymással párbeszédre lépve hívják fel a közönség figyelmét a rajz finomságaira, érzékenységére és intellektuális mélységére.”
Nagyot ugorva tehát az időben, a tárlat az 1970-es évekkel, a konceptuális (Bak Imre), a minimal (Maurer Dóra) és a strukturális (Kovács Attila) törekvésekkel folytatódik. A koncept art a magyar művészetben máig ható jelentős kifejezésmód. Jobban érzékeltette volna ezt a tényt az, ha a viszonylag kevés ilyen jellegű alkotás számát megnövelik, így Bak Imre szöveges munkái (Portré, 1972; Tájkép, 1973) mellé odakerültek volna Türk Péter, Erdély Miklós, Tolvaly Ernő és Lengyel András lapjai is. Maurer Dóra minimalos, a papírlapon rajzzal az összehajtás vonalát dokumentáló opusa (Cím nélkül, 1971) is kiegészülhetett volna egy rá rímelő Schmal Károly- vagy Molnár Péter-művel. A hiányérzetünket némiképpen csökkenti, hogy jelen van néhány később induló, posztkonceptuális művész, többek között a jelenleg figurális kompozíciókkal szereplő Gerber Pál, El-Hassan Róza, a minimalos Szíj Kamilla.
Stilárisan nehezen besorolhatóak, de mindenképpen a látvány ihlette az egyéni úton járó, külföldi irányzathoz nem kapcsolható Bukta Imre nonfiguratív, vonalkázó, a magyar vidéket, valóságot megörökítő művészetét (Bálák, 1978, Felhők, 2000). Ezzel el is érkeztünk volna a figurális kifejezésmódhoz, bár a szürnaturalista (Csernus Tibor), valamint a hiperrealista rajz (Méhes László) kimaradt a válogatásból. A látványból indul ki viszont Kovács Péternek az emberi alakot néhány vonalgubancra redukáló, expresszíven lüktető Arckeresője (1985). A kronológiát tartva következőként az 1970-es évek második felében „radírfestményeket” készítő Kelemen Károly művészetét kell említenem. A kiállításon látható Széncsata hőse (2002) azonban csak technikai megoldásaival utal a legendás radírfestményekre, inkább posztmodern szemléletben idézi meg a történelmet, az 50-es éveket. Az új figurális stílust a kollekcióban az 1990 években induló iski Kocsis, Szépfalvi Ágnes és Szűcs Attila képviselik. Egyszerre szűkszavú és hiperrealista iski Kocsis Luna (2014) című diptichonja, melyen köves holdtalajt látunk. Korrektül látványhűek Szépfalvi Ágnes szénrajzai (Idős úr fiatal nő, 2008; Elfelé, 2008), míg a „klasszikus” kifejezésmódhoz legközelebb Szűcs Attila könnyed szimbolikus vázlata áll (Rajz, 2013.04.06.).
Navratil Judit úgy ér el térképszerű hatást, hogy a földet felülnézetből tárja elénk (Tsepadub és Tsa, 2010). A napjainkban igen népszerű képregény-műfajt a kiállításon Szépfalvi Ágnes és Nemes Csaba 33 darabos sorozata képviseli (Sonntag,1998).
Az elmúlt néhány esztendőben a Budapest Galériában, Győrben vagy Miskolcon megrendezett (rajz)kiállítások kurátorai szinte minden alkalommal a falra akasztott rajzok, grafikák közé, mellé objekteket, rajz- és videóinstallációkat is beválogattak, melyek amellett, hogy a műfaj határát tágítják, jótékonyan oldják a falakra került lapok monotóniáját. Ez történt Debrecenben is. A kollekció kétségtelenül legérdekesebb, legproblémásabb és leginkább műfaji vitát gerjesztő részét a rajzművészet határterületeit feszegető kísérleti darabok képezik. Albert Ádámnak a perspektíva törvényeit demonstráló térberendezése igen elmés szerkezet, míg Tibor Zsolt falrajzzal kiegészített installációja inkább formabontó. A kukucskáló dobozokkal rokoníthatók Asztalos Zsolt mikroszkópon keresztül szemlélhető mini munkái, Somogyi Laura cérnarajza pedig nagyon dinamikus. Láthatunk még direkt a kiállító terem falára tervezett graffitit, videóanimációt (Vécsi Júlia), UV fényre épülő alkotást (Németh Róbert), bár e fény alkalmazásáról nekem inkább a Block csoport jóval korábbi produkciói jutnak az eszembe.
Miután kiléptem a múzeumból, melynek üvegfalára Szemző Zsófia készített a látogatók által tovább folytatható skicceket, eltöprengtem azon, hogy bármilyen kreatív is a Szabadkéz című tárlat, rajzművészetünknek csak egy kis szeletével foglalkozik. Szükséges lenne tehát megrendezni egy, a műfaj történetét 1945-től 2015-ig végigkövető kiállítást. Ha ez megvalósulna, a látogatók átfogóbb és objektívebb képet kaphatnának a témáról. A kollekció Szalay Lajos-munkákkal indulhatna, az Európai Iskola szürreális és nonfiguratív képviselőinek (Bálint Endre, Lossonczy Tamás) rajzaival folytatódhatna, bepillantást engedhatne az 50-es évekbe (Czimra Gyula), a 60-as évek hivatalos és nem hivatalos művészetébe (lásd Csernus Tibor sajátos visszakapart tusrajzait), a fotórealista törekvésekbe, a 70-es évek – Debrecenben is tárgyalt – koncept irányzatába, bemutatná az intellektuális szürrealizmust (Szemethy, Almásy) a new wave-et (Szabados Árpád), az egyéni karakterű klasszikus (Földi Péter, Kárpáti Tamás) és az archaizáló, ugyanakkor modern (Baksai, Gaál, Szurcsik) rajzot, a 90-es évek neokonceptjét, az új figurális alkotásokat, végezetül pedig az új évezred termését.
A címe ígértével ellentétben nem összegző, ám hiányosságai ellenére is gondolatébresztő a modern magyar rajzművészet tegnapjának és jelenének egy szegmensét középpontba állító rendezvény. Fő erénye, hogy a műfaj határait feszegeti. Sajnos közben elfeledkezik az 1945 utáni rajzművészet számos meghatározó kifejezési formájáról, annak sokszínűségéről.

Print Friendly