A szent liget fái között

Velekei József Lajos szobrai

Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely, 2014. V. 23–VI. 15.

P. Szabó Ernő

17-A szent liget fái közöttHárom dolgot éreztem biztonsággal: hogy költő, hogy monumentalista és hogy jól absztrahál – ezekkel a szavakkal ajánlotta Velekei József Lajos műveit a közönség figyelmébe a 80-as évek közepén Supka Magdolna művészettörténész, aki szerint a művész legelsőrendűbb élménye a szárnyalás, a szorításból való kirobbanás. Az egész kiállítás csak arról szól, hogy hogyan lehet kiszabadulni a szorításból, hogy hogyan lehet megmenekülni. Majdnem harminc évvel később, számos egyéni és csoportos kiállítás, jó néhány köztéren felállított mű után is érvényesek a fenti megállapítások, ahogyan néhány évvel később Hann Ferenc találóan fogalmazta meg, hogy Velekei művészetének a lényege az, hogy a tradíció és az européer szemlélet igen harmonikusan találkozik műveiben, amelynek eredménye egy független, autonóm, máséval összetéveszthetetlen mobil, de konzekvensen bontakozó életmű, vagy ahogyan Wehner Tibor sem tévedett, amikor a teremtést és a metamorfózist emelte ki mint Velekei művészetének a kulcsszavait.

A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában rendezett kiállítás egy-egy ponton akár mintha tételesen is illusztrálná a szobrászról írottakat, bár sem korai művek nem szerepeltek nagy számban, sem az immár több mint három évtizede formálódó életmű egésze nem jelent, mert a kiállítóhely méretei miatt nem is jelenhetett meg a galériában. A földszinti három és az emeleti másfél terem arra ad lehetőséget, hogy az évtizedeket átívelő folyamatok fontos állomásait bemutassa, a látogató képet kapjon a legfontosabb inspiráló forrásokról, az anyag, a techné fontosságáról az alkotó számára, s azokról a személyes kötődésekről, amelyektől elindulva az emlékezés folyamán az életről és a halálról, a legfontosabb emberi értékekről, a teremtés lehetőségéről-lehetetlenségéről immár az egyéni szempontoktól mentes művészi megállapításokig eljutunk. Vagy éppen az élet „nagy” igazságaitól a személyesen megélt sors művekben megfogalmazódó drámájáig vezet az út? A tárlat felépítése azt az irányt valószínűsíti, bár a földszinti három teremben érvényesülő logika után az emeleti műegyüttes éppen arról beszél, hogy a katartikus élmények kibeszélése, illetve az azokat tükröző művekkel való találkozás után újabb pályaszakasz kezdetét jelölik ki a legutóbbi évek alkotásai, térplasztikák, sajátos reliefek és a Teremtés című, a szó szoros és átvitt értelmében is egyre színesedő rajzsorozat.

A kiállítás egyik alkotása, az Édesapám Édesanyám című plasztika néhány hónappal ezelőtt, a Szobrásztársaság csoportos kiállításán szerepelt már a tárlaton, egyik darabjaként annak a műcsoportnak, amely a fa fontosságát érzékeltette a kortárs magyar művészet számára. S valóban, ha mondjuk az Ilyés Istvántól, Csutoros Sándortól kezdve Samu Géza vagy a Fáskör tagjainak a munkásságán át a máig ívelő folyamatot figyeljük, Velekei József Lajos és más kortársai immár a harmadik generációját jelentik annak a művészcsoportnak, amely egyrészt a magyar (s olykor az egyetemes) népművészet motívumai s még inkább szellemisége által, illetve a természeti folyamatok organikus formaképzésével mintegy párhuzamosan dolgozva elsődleges anyaguknak tekintik a fát, ugyanakkor kiválóan alkalmas anyagnak ahhoz is, hogy a fenti inspirációkat a szobrászat tradicionális emberábrázoló törekvéseivel ötvözzék. Ezekre az inspiráló forrásokra utalnak Velekei művei a kiállítás első termében: a Nulla pozíció és a Nagyboldogasszony formáit a népművészeti tradíciók, a Gyökérkorpuszt és a Gyökérlovast a természet organikus formái inspirálták, a Figura (Nő) és a Daphné (Metamorfózis) pedig a szó szoros értelmében a távolinak tűnő világok találkozásának a lehetőségéről beszél.

Egyszersmind annak az autonóm művészi világnak a kialakulásáról, amely valóban Velekei József Lajosra jellemző, s amelynek egységességét a második terem installációja, a Szent Liget bizonyítja. A szabadság jelképe, a Madár indítja a művek sorát, hogy az egyik oldalon Az életnek fája, A szerelemnek fája, A hitnek fája, a másikon pedig a Halálnak fája, A tudásnak fája és A hatalom fája vezesse a pillantást a középen álló, a természeti népek mitológiai jelképét a bibliai szenvedéstörténettel összekötő Életfa korpusz felé. Ha úgy tetszik, a horizontális és a vertikális erővonalak, a földi lét, az anyagi erők és a szellemi szféra, a súlytalanság állapota, a tértől és az időtől függetlenül általánosan érvényes értékek felé.

Ezek az erővonalak találkoznak a kiállítás harmadik, a lehető legtöbb személyes vonatkozást felmutató műveknek helyet adó terme felé. Az Édesanyám Édesapám mellett itt kapott helyet a Makovecz Imre emléke előtt tisztelgő plasztika, a Valaki önarcképe, amely már címével is a generációk számára művészi-morális példát jelentő Kondor Bélára utal s a Jó reggelt Csontváry Kosztka Tivadar – ugyancsak alapvetően fontos tájékozódási pont a jól bejárt utakat kerülő művészek számára. Miközben az egyéni sorsokban megélhető és a művészet által kifejezhető, kibontható teljesség iránti vágy jelenik meg e művekben, a vízszintesek és függőlegesek dominanciájában, a művek alapszerkezete az anyag, vagy éppen a föld-, a természetközeliség, a mindennapi élet alapformái iránti tiszteletet is jelképezheti. A vízszintesek és a függőlegesek megkettőzése a tehénjármot juttathatja a néző eszébe, a feladatok elvégzéséhez társuló egyirányúságot, monotóniát. A szerkezeten belül megjelenő részformák változatosságának, könnyedségének köszönhető a metamorfózis, hogy a mű legyőzi a nehézkedés törvényeit, azokba a szférákba emeli nézőjét, amelyek a látható világon túl, a lélek mélyén, annak csendjében találhatóak (Fent) vagy éppen magát a nézőt szólítja meg, biztatja arra, hogy maga vállalkozzon az ezekbe a szférákba vezető utak vagy éppen a termékeny csend helyeinek a megkeresésére (Kápolna).

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:40:27+00:00 augusztus 14, 2014|2014. júniusi szám|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!