Beszélgetés Barki Gergely művészettörténésszel

Czóbel Béla szentendrei életmű-kiállításáról

Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2014. V. 30–VIII. 31.

Gréczi Emőke

04-Erős minden korszakábanAz utóbbi évek Nyolcak- és „magyar vadak” -kiállításain, ahogy az árverések kínálatában is, bőségesen találkozhattunk Czóbel műveivel. Hogyan árnyalható tovább a róla alkotott kép?

Barki Gergely: Van az emberek fejében egy kép Czóbelről, amennyire ezt meg tudom ítélni, ez leginkább a kései Czóbel, hiszen az aukciókon és a szentendrei múzeumban látható művek is elsősorban ezt a korszakot reprezentálják. Ez az időszak, a 20-as évek legvégétől egészen a művész haláláig többé-kevésbé egységes, kevesebb látható változással a korábbi stíluskorszakaihoz képest.

Avatatlan szem nehezen is tesz különbséget a 30-as évek és a 60-as évek művei között.

B. G.: Valóban nehéz, erről írok is a katalógusban, hiszen kevés a kapaszkodó a datáláshoz. Ugyanakkor az életmű legerősebb korszakaiból rengeteg kép tűnt el. Amikor Berlinben, Hollandiában vagy Párizsban élt, majdnem minden esetben megtalálta a gyűjtőkörét, és vásároltak is tőle, ám ennek következményeként ezeknek a korszakoknak a főművei lappanganak. Amikor kitört a világháború, 1914-ben a komplett műtermét Párizsban kellett hagynia, és vélhetően tucatjával lehettek ott akár korábbi fauve-os képei is. Az 1906–1908 között a Szalonok katalógusaiban cím szerint nyolc aktja szerepel, ebből ma egyet sem ismerünk. Ha pusztán ezek meglennének, Czóbel nemzetközi megítélése is egészen máshogy alakult volna.

Mennyire különbözik a mostani kiállítás az 1971-es tárlattól?

B. G.: Ez annál mindenképpen gazdagabb, köszönhetően annak, hogy az elmúlt években számos korábban ismeretlen műve bukkant fel, bár a fauve-periódust továbbra sem tudjuk kellőképpen illusztrálni. Most látjuk az életmű volumenét: hihetetlen mennyiségű képet festett és rengeteget rajzolt, hiszen volt egy megingathatatlan munkamódszere, reggel felkelt és festett, sem háború, sem forradalom ebből a rendből nem zökkentette ki. Éppen ezért nehéz is volt válogatni.

Az arányokat hogyan oldottátok meg, mekkora felületet kapnak az egyes korszakok?

B. G.: A MűvészetMalom teljes területét megkaptuk, sőt át is alakítottuk, plusz vendégfalakkal legalább 30 százalékkal meg is növeltük a felületet. A régi szárnyban kezdődik a kiállítás Nagybányával és az első párizsi időszakkal, 1902-től 1906-ig. Ebben két rövid intermezzo is volt, egy budapesti, amiről eddig a szakirodalom nem tudott, és az 1905-ös nyári belgiumi tartózkodás, amely szintén fehér foltnak számított korábban. Ezeket a képeit vitte aztán 1906-ban az Őszi Szalonra. A belgiumi nyár terméséből most egy egész falat meg tudunk tölteni. A fauve-korszakot a Szalmakalapos férfival szerettük volna reprezentálni, de az utolsó pillanatban a chicagói tulajdonos elállt a kölcsönzéstől, bár további négy Czóbel-művét elküldte a kiállításra. Azt a három képet, amit a későbbi Nyolcak Könyves Kálmán Szalonban rendezett kiállításán bemutattak Czóbeltől, most is ki tudjuk állítani, ahogy a Nyolcaktól távol töltött 1910-11-es franciaországi időszakából is szerepelnek majd művek. Ez az időszak ugyan zsákutcát jelentett a pályáján, mégis érdemes emlékezni rá. Ugyanakkor van néhány kép, amit a szakirodalom 1914-re datált, ma pedig úgy sejtjük, hogy nem akkor készültek, de nem tudjuk pontosan, hogy mikor. Most, együtt kiállítva, stíluskritikai alapon újragondolhatjuk a datálásokat. Én hajlok arra, hogy későbbiek, inkább a 20-as években készültek. Az emeleten a hollandiai korszakot állítjuk ki, ezt az időszakot ilyen gazdagságban még sosem láthattuk együtt. Sokat segítettek Virag van der Sterren, Hollandiában élő magyar művészettörténész kutatásai is. Lesz például egy 1917-es hollandiai csendélet, amit a kiállítás előtt nem láttunk élőben és egy férfiportré, amit a Czóbel Múzeum állandó kiállításán függő Váza széken című művének a hátán fedeztem fel, Kemény Gyula restaurátor pedig gyönyörűen megtisztította. Ezt most kétoldalasan kiállítva meg tudjuk mutatni. A legérdekesebb és számomra is a legmegdöbbentőbb az 1920-as évek elejei berlini periódus, amelyről azt gondoltam, hogy nehéz lesz méltóképpen bemutatni. Nagyon erős korszaka volt ez, évente több kiállításon szerepelt a német expresszionistákkal együtt, de rengeteg képe elveszett, igazi főművek. Mégis most sok izgalmas kép szerencsés felbukkanásának köszönhetően egy nagy teremrészt meg tudunk tölteni ezekkel, alig férünk el, szelektálni is kellett.

Honnan kerültek elő a képek?

B. G.: Azt tudtuk például, hogy a Buchheim Múzeumban van egy gvás műve, Kieselbach Tamás pedig sok évvel ezelőtt látott ott két nagyméretű olaj Czóbelt. Hónapokon keresztül nem kaptunk tőlük választ, majd felhívtam őket, és kiderült, hogy még három festmény van náluk, hihetetlen főművek. Hallván, hogy számunkra mennyire fontosak ezek a képek, a board összeült, és egy nap alatt döntöttek, kölcsönözhetjük mind a négy művet. Eddig, a németországi időszakig tart az egyik épületrész kiállítása. A déli szárny termeinek anyagát elsősorban Kratochwill Mimi, Jurecskó László és Bodonyi Emőke válogatta. Ott nehezebb ilyen éles felosztásokat tenni. Az anyag az 1925-ös Párizsba való visszaköltözéssel kezdődik, a 30-as években készült hatvani képeiből is lesz egy kisebb szekció, az emeleten pedig a három város (Szentendre, Párizs, Budapest) közötti ingázásának időszakából választottunk. 1903-tól 1976-ig egy rendkívül sokoldalú, de minden korszakában nagyon erős művész mutatkozik meg. Azért tartom izgalmasnak a kiállítást, mert a lágy, École de Paris imázs helyett vagy mellett egy ösztönös, autonóm festészeti bátorságot felmutató művész jelenik meg – ahogy a katalógusban leírtam, „primitivista”, mert ennyire merészen torzító, primitivizáló festő rajta kívül talán nem volt a magyar művészet történetében. Azt gondolom, hogy Rippl-Rónai mellett ő az első igazán nemzetközi rangú festőnk.

Ha Párizsban és Berlinben a korszak legjobb művészeivel állított ki, nem lenne-e érdemes ott is megmutatni az anyagot? Berlin mindenképpen „szűz” terület, hiszen francia múzeumokban az utóbbi években többször is szerepelt műveivel.

B. G.: Nem kérdés, hogy lenne értelme Berlinben megmutatni, mert dacára annak, hogy a német expresszionistákkal dolgozott együtt, mégis markánsan eltér tőlük: sokkal festőibb, s kevésbé koncentrált a társadalmi kérdésekre. El kellene indítani egy mélyfúrást Németországban, hogy milyen művek lappanghatnak a múzeumokban és magángyűjteményekben. A legtöbb gyűjtője zsidó származású volt, a gyűjteményeket konfiskálták, vagy szétszóródtak. Czóbel művei is szerepeltek az Entartete Kunst listáján. Berlini tartózkodása idején több progresszív magyar festő is működött ott, bár kétségtelenül Czóbel volt a legerősebb, de akár egy csoportos kiállítást is érdemes lenne ott rendezni.

 

Print Friendly